A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 7. szám - Az utóajánlat kérdéséhez

51 a pénzbüntetésekre nézve ugyanazt a kivételt engedik meg, minőt a magyar btk., mint például a bajor (84. §.). De még az a törvény is, a melyik a büntetendöség oszthatósága mellett foglal álláspontot, mint a németalföldi: az életfogytig tartó s/.abadságveszlés-büntetés esetében más mellékbüntetést nem ismer, miut az elkobzást és az Ítéletek nyilvános közétételét ; e szerint mellőzi azt a súlyositást, melyiyel a magyar büntetőtörvénykönyv értelmében, kivétel nélkül minden esetben terhelendő vádlott, a menuyiben a cselekmények valamelyikére a törvény pénzbüntetést rendel. Azok a törvények, melyek akként intézkedtek, hogy a reális concursus amaz eseteiben, midőn egy vagy több pénzbüntetéssel büntetendő cselekmény concurrál, akár ugyanazon nemben, akár más súlyosabban büntetendő cselekménynyel, a pénzbüntetés a főbüntetés mellett megállapítandó ugyan, de összesítve: több tért nyitnak a büntetés iudividualisálásra s igy arra is, hogy a bíró a cselekmények gonoszsága és veszélyességéhez mérten a büntetés mértékét arányosítsa, ennélfogva előnyben vannak a magyar büntetötörvénvkönyv felett, mely a fentebb előadottak szerint sok esetben túlszigorú intézkedésre utalja a birót, minthogy a pénzbüntetések külön és önálló megállapítása és átváltoztatásának sok esetben meg kell bontania a helyes irányt. A pénzbüntetések célja akár a btk. 27. §. és akár az ISÍM. évi Vili. t.-c. intentióit tekintjük, nem szolgálhat a szigorítás indokául, annál kevésbé, mert ha nem is közvetlenül, de közvetve állami célok támogatására fordittatik az e címen befolyó összeg, a mennyiben ha a büntetéspénz nem szolgálhatLa fedezetül: az államnak kellene megfelelő fedezetről gondoskodni. Kívánatos volna tehát, hogy büntetőtörvénykönyvünk revisiója alkalmával :i fentebbi körülményre is kiterjesztessék a figyelem és a büntetendöség oszthatlanságának rendszerében a pénzbüntetésre vonatkozó és a szerves egységet megbontó kivétel mellőztessék. Az utóajánlat kérdéséhez. Irta : GYARMATHY ERNŐ, kir. közjegyzöj. Nagy-Enyeden. Yártam nálamnál avatottabb jogász s esetleg a vitát megindított L a n g e K. ur válaszát K á 1 n a y L. urnák a »J o g« idei 1-ső Számában fenti cím alatt megjelent cikkére, de máig nem találhattam azt fel lapunk hasábjain. Minthogy az idéztem cikk nem győzött meg eddigi álláspontom helytelenségéről, az alábbiakban megkísértem nézetem előadása mellett annak indokolását. Ha a végrehajtási törvény szavaiból indulunk ki, nézetem szerint az utóajánlat folytán elrendelt árverés minden esetben megtartandó, azt soha beszüntetni nem lehet. Az utóajánlat folytán elrendelt árverés, mint alantabb kifejteni megkísértem, nem újabb árverés, hanem csak az előbbinek folytatása. A 170. §. világosan kimondja, hogy végrehajtást szenvedő az árveréstől csak akkor szabadulhat, ha annak megkezdése előtt kifizeti végrehajtató és esetleg csatlakozók követelését s végrehajtató is az azon esetre, ha a kikiáltási ár meg nem tgértetuék, nekie adott árverés felfüggesztési joggal csak addig élhet, míg Ígéret nem tétetett. Arról, hogy az igérettevők beleegyezésével az árverés később is beszüntethető volna, nem szól sehol a törvény s igy az utóajánlatot tárgyazó szakaszoknál sem. A törvény betűje alapján tehát, mint előre mondva volt, az utóajánlat folytáni árverés soha be nem szüntethető. Ámde nem a törvény betűje, hanem annak szelleme irányadó. Ha a törvény megszorító magyarázata visszásságokra ad okot, a bíró kötelessége és joga azon a tágító magyarázat által segíteni Ha a végrehajtást szenvedő vagyoni viszonyai javulván, vagy segítőre találván, bizonyos immár az, hogy az általa egy harmadik közvetítésével megadni szándékolt vételárat, sem az előbbi árverési vevő, sem az utóajánlattevők nem hajlandók megadni, bizonyára visszás volna az újabbi árverés és az azutáni visszavásárlás költségeivel terhelni végrehajtást szenvedőt. Ennélfogva épen nem tartom törvényellenes eljárásnak azt, ha végrehajtató kértére az összes többi érdekeltek beleegyezésével az utóajánlati árverés beszüntettetik. Itt áll azután elő a legkülönfélébb nézetekre okot adó azon kérdés: kik az érdekeltek? E kérdés megfejtésénél a törvényre nem támaszkodhatunk, mert a mint fentebb mondva volt, a már egyszer igérettétellel tényleg megkezdett árverés beszüntetéséről nem szólván, azt sem határozhatta meg, hogy e végett kik hallgatandók meg. A birói gyakorlathoz sem fordulhatunk tanácsért, mert ingadozó. Rövid idő alatt volt alkalmam ugyanazon telekkönyvi hatóságnál észlelni egy olyan esetet, mikor utóajánlattevő, mint olyant, mikor az előbbi árverési vevő meghallgatása nélkül szüntettetett be az árverés. A kérdés megoldásánál tehát egyedül az árverés belső természetéből indulhatunk ki. Az árverés, mint minden adás-vevés, két oldalú jogügylet. Egyik oldalról ígéret, ajánlat tétetik az iránt, hogy az átverés alá vont dolog, mondjuk ingatlan, a legtöbbet ígérőnek el fog adatni. Ez egyoldalú ajánlat mindaddig visszavonható, inig el nem fogadtatott. Ám az első Ígérettel az ajánlat elfogadtatott, az tehát cgyoldalulag vissza nem vonható.* De a jogügylet még ez egy ígérettel befejezve nincs, mert a legtöbbet Ígérőnek ajánltatott eladatni az ingatlan, már pedig mindaddig, mig van idő magasabb igéret tételére, nem tudható, ki lesz a legtöbbet igérő. Á jogügylet teljesen befejezve csak akkor lesz, ha magasabb igéret már nem tétetvén, az első árverésen az ingatlan leüttetett s az utóajánlati határidő eredménytelenül lejárt, avagy utóajánlat tétetvén, az. ingatlan másodszor is leüttetett, mert csak ekkor tűnik ki, hogy * Itt egyik oldalon, t. i. az ajánlattevő oldalán, végrehajtást szenvedőt, végrehajtatót és csatlakozóit. collective értem Jávort a leírás alapján letartóztatták s igy tudódott ki a bűntársak neve. Az anarchisták bú'nperében is a hírlapírók vezették a hatóságot a tettesek nyomára. De számos ilyen eset van, a melyek eklatánsán bizonyítják, hogy a törvényszéki tudósító hatalmas faktor az igazságszolgáltatásban s ha működésének vannak is árnyoldalai, nem lehet elvitatni, hogy a fényoldalak túlsúlyban vannak. Csak e napokban történt, hogy egy törvényszéki tudósító egy jogi szaklap szerkesztőjének kíséretében beállított a büntető osztály vezetőjéhez és felhívta a figyelmét arra, hogy egy fővárosi napilap törvényszéki tudósítója egyre-másra közli azokat a bünpe eket, a melyek még az előnyomozat stádiumában vannak. Felhívta pedig erre az alelnök figyelmét azért, hogy ez megtehesse a kellő intézkedéseket arra nézve, hogy a bíróságtól az ilyen előnyomozati stádiumban levő bűnperekről szóló hirek ki ne szivárogjanak. Ezzel csak illustrálni akartam, hogy miként gondolkodnak a képzett, hivatásos újságírók amaz irányról, melyet nem lehet eléggé kárhoztatnunk. És ha a baj orvoslását hangoztatom, arra a bajra gondolok, mely az ilyen törvényszéki tudósítók működéséből az igazságszolgáltatásra és a nagy közönségre háramlik. Én, mint elég tapasztalattal bíró, hét éves törvényszéki tudósító, az észlelhető visszásságok megszüntetését másként, mint törvényes uton elérhetőnek nem képzelem. Mert nem azt kell elérnünk, hogy a birák és ügyészek, valamint a segédhivatali személyzet tagjai a legnagyobb titoktartásra köteleztessenek, nem is azt, hogy a hírlapírók működése elé bárminemű akadály gördittessék ; hanem igenis azt, hogy a törvényszéki tudósítót bizonyos büntetőjogi felelősség terhelje azért, a mit sajtó utján közétenni jónak látott. Milyen a mostani helyzet ? Az újságíró megtud egy érdekes esetet, mely még a följelentés vagy a vizsgálat stádiumában van és azt lapjában ismerteti. Megírja, hogy A. vagy B. ellen csalás, sikkasztás, orgazdaság vagy uzsora miatt tettek feljelentést, illetőleg az emiitett bűncselekmények miatt elrendelték ellenük a vizsgálatot. Megtörténhetik, hogy a bíróság kevéssel ezután megszünteti HZ eljárást, vagy a följelentés félretételét rendeli el. Mit tehet ilyen esetben a lapokban meghurcolt egyén? Semmit. Nem von1 hatja bűnvádi perbe a tudósítót, mert az igazat irt akkor, midőn [ közétette, hogy B—t följelentették, vagy elrendelték ellene a vizsgálatot. Kívánatos volna tehát, hogy az újságíró az ilyen esetekben I a sértett fél inditváuyára rágalmazás miatt büntethető legyen ; ám a sértett fél csak akkor legyen jogosult a panasz emelhetésére, ha ügyében a hírlapi közlés után jogérvényes vádhatározat nem hozatott, vagy ha az irányában folyamatban volt eljárást nem azért szüntették meg, mert magán vádra üldözendő cselekményről volt szó és a panaszos fél a panaszát időközben visszavonta. Megtörténhetik ugyanis, hogy valaki több rendbeli furfangos csalással van vádolva és az igazságszolgáltatás keze alól kisikolhatik, ha a magánvádlót utóbb rábírta, hogy panaszát visszavonja. Az ilyen egyén már a legtöbb esetben közveszélyes és a közérdeknek ártanánk, ha az ilyen ügyek közléseért a hírlapírót megbüntetnők. Milyen anomália volna az, ha például egy hírlapíró büntethető lenne a miatt, hogy egy olyan csalással vádolt szédelgőről irt, a ki később kiegyezett a panaszosokkal és azok visszavonták vádjaikat ? A törvényszéki tudósítónak az egyes hirek megírásánál azt kell vizsgálnia, vájjon a kérdéses bünper megérett-e a közlésre vagy sem ? De hát mikor mondható egy bünper a hírlapi közlésre megérettnek r1 Némelyek szerint akkor, miután a vádinditvány már megtétetett. A közvádló ugyanis behatóan áttanulta az ügyet s ha a vizsgálat során nem merültek volna fel olyan terhelő adatok, a melyek a vádat jogosulttá teszik, nem indítványozott volna vád alá helyezést. Ez azonban helytelen felfogás. Nem állítom azt, mintha a közvádló olykor látszólagos gyanuokok alapján is vádat emelne, de megtörténhetik, hogy a törvényszék az ügyészi indítványtól eltéröleg megszüntető határozatot hoz, a mit aztán a kir. tábla is helybenhagy. Az indítványok közlése tehát semmiesetre sem engedhető meg. Ugyanez áll a vádhatározatokra nézve is mindaddig, a mig jogerőre nem emelkednek. A jogerős vádhatározat már bátran közölhető. Ez ellen csak azt az egy érvet hozhatják fel, hogv a vád alá helyezett egyént a törvényszék felmentheti. Ez azonban