A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 5. szám - Törvénykezés és a napi sajtó. 1. [r.] - Mily jog illeti a hitelezőt az adósra örökség útján szállott, de még tulajdonául be nem kebelezett ingatlan tekintetében? 1. [r.]

34 A JOG. A törvények alkotásánál ép az a bajunk, hogy azt a rendszert mellőzzük, hogy a törvény egészében, mint későbbi, nem szünteti meg teljében az előbbit és megmaradnak mindig oly foszlányok, melyek — ha e drasticus hasonlattal beszélhetek — ép oly szembetűnők, mint az utcái modern hölgynek felcicomázott ruháján alul az alsó ruha szennyes foszlányai kikandikálnak. Nem részleges, nem ideiglenes, hanem teljes reformot kívánunk egy új ügyvédi rendtartás mihamarább behozatalával, ugy a birákon, mint az ügyvédeken segítve lenne, mert felszólaló ur javaslatba hozott ideiglenes intézkedés azon veszélylyel járna, hogy a majdan alkotandó ügyvédi rendtartás szigorúbb formákhoz kötné az ügyvédi diplomát, a reformált birói vizsga pedig meghagyatnék, mely ismét oda vinné e kérdést, a hol most áll. Hogy azon részletekbe nem bocsátkozom, a miket felszólaló ur az ideiglenes szigorításra felhoz, nagyon természetes, miután az ideiglenes intézkedések barátja nem vagyok. Mily jog illeti a hitelezőt az adósra örökség útján szállott, de még tulajdonául be nem kebelezett ingatlan tekintetében? Irta : Dr. RÓZ JÓZSEF, ügyvéd Nagyváradon. A végreh. törvény 138. §-ának világos rendelkezése szerint a hitelező a végrehajtást szenvedőre örökség vagy hagyomány útján szállott, de még tulajdonául be nem kebelezett ingatlanra a tkvi rdts. 74. §-a értelmében végrehajtási zálogjogát feltételesen bekebelezheti. Ugyanezen szakasz rendelkezése szerint a hitelező a végr. zálogjog feltételes bekebelezését rendelő végzés alapján, a tulajdonjognak az örökös nevére leendő bekebelezése céljából szükséges joglépések megtételére is fel van jogosítva. A végr. törvénynek ezen határozott rendelkezése minden kétséget kizárólag oda céloz, hogy az adósokra — megnyílt öröklési joguk folytán — szállott ingatlan vagyont a hitelezők részére megmentse és ezzel megelőztessék az, hogy az örökös ezen reá szállandó vagyont a jóhiszemű hitelezők elől bármi úton-módon elvonja. A törvénynek ezen imént említett világos és félremagyarázhatatlan rendelkezésével szemben a kir. Curia 1886. évi május hó 26-án tartott teljes ülésében a következő döntvényt hozta : »Valamely hagyatékhoz tartozó ingatlan javakra, vagy jelzálogilag biztosított követelésekre az örökös ellen a tkvi rendt. 73. §-a értelmében nyert zálogjog már az által, hogy az igy terhelt javak vagy követelések az adóstól különböző más személynek adatnak át, jogi hatályát v e s z t i.« Egyáltalán nem célom a kir. Curiának emiitett Ítéletével érdekelt concret esettel foglalkozni, de igenis bírálat és megvitatás tárgyává óhajtom tenni az emiitett Ítéletben nyilvánuló jogelvet, melyet szerén}' nézetem szerint határozottan tévesnek kell nyilvánítanom. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, miszerint a bíróságnak egyedüli feladata az illetékes faktorok alta hozott törvényt alkalmazni. Igaz ugyan, hogy a törvénynek ezen alkalmazá sával egyidejűleg a bíróság az alkalmazandó törvényt magyarázhatja is de ezen magyarázat sohasem terjedhet oda es annyira, ho-y az a törvény intenciójával ellenkezzék, mert hiszen ez végeredményében derogációra, vagyis a törvény lerontására vezetne. Már pedig a hivatolt curiai Ítéletben nyilvánuló jogelv egyenesen oda vezet, mert ha ezen jogelv esetleg egy másiknak és a törvény intenciójával megfelelőbbnek helyet ^ nem ad, ugy a végrh törv 1.38. § át bátran ki lehet törülni a vegrh. törvényből, mert akkor ezen szakasz nem lesz más, mint pictus rausculus, a végrehajtásnak ezen neme pedig egy illuzónus jog, mely csak oly adósokkal szemben bírhatna érvénynyel, a mely adósok annyira bárgyúk lennének, hogy az emiitett jogelv alapján kínálkozó kedvező alkalommal nem élnének, vagy merő jó indulatból engednék meg azt, hogy a hitelező törvényes jogait érvényesítse. Miután az adósok legnagyobb része azonban emberi gyarlóságuknál fogva nem a hitelező, hanem saját javát keresi, több, mint bizonyos, hogy a kínálkozó alkalommal minél több eladósodott örökös fog élni, sőt, mint a gyakorlatból tudom, él is. Hogy azonban ad oculos demonstráljam, miszerint a végrh. törvény 138. § ának ezen rendelkezését a jogászközönség — mondhatnám általánosságban — az általam jelzett irányban értelmezte, erre nézve jónak látom az ellentét kirívóbb kiemelése céljából a végrh. törv. egyik jeles kommentátorának ezen szakaszra vonatkozó magyarázatát szó szerint a következőkben idézni: »De ha az átíratás azért nem következik be, mivel # az örökös, kinek örökrésze ily bejegyzés által terhelve van, utóbb örökjogáról lemo; dott, azt utóbb elidegenítette, vagy mert az ekkép megterhelt birtok más valakinek jut : ezen cselekvénvek az ily örökös hitelezőinek nem árthatnak. Mert az előleges bekeblezések- vagy előjegyzéseknek ép az a célja, hogy hasonlóártalmas cselekvények ellen a hitelezők biztosíttassanak. A ki tehát ily utólagos lemondás, elidegenítés vagy osztály alapján az előleges bejegyzés által érintett javakat átveszi: a z ezeket csak az együttjáró terhekkel veheti át. Minélfogva nem fizetés esetére az új szerző nevére lett átirás után a hitelező az ily ingatlanoknak eladását is kérheti és a vételárból — a netán létező hagyatéki tartozások levontával — az adósra eső örökrész a hitelező kielégítésére fordítandó.« íme tehát mily óriási az ellentét s mennyire homlokegyenest ellenkeznek egymással a curiai Ítéletben és a jogászközönség magyarázatában nyilvánuló jogelv ! De nézzük ezek után, hogy mi indította a kir. Curiát a többször említett jogelvnek általánosságban való kimondására ? A többször emiitett jogelv kimondására az Ítéleti indokok szerint azért látta inasát indíttatva a Curia, mert szerinte a végrh. törvény 138. §-a és illetőleg az ennek alapjául szolgáló tkvi renTÁRCA. Törvénykezés és a napi sajtó.* — A «Jog« tárcája. — Irta: dr. GUTHI SAMU, Budapesten. A törvényszéki tudósítókat kemény vádakkal szokták illetni. Azt mondják, hogy nem fogják fel kellőképen hivatásukat s a helyett, hogy merőbe;; a végtárgyalásokra szorítkoznának, boruraderűre közölnek minden bünpert a vizsgálat legkülönbözőbb stádiumaiban. Két súlyos vádat hoznak fel ellenük. Az egyik az, hogy olyan egyének neveit teszik hírlapi közlések tárgyaivá, a kik még nincsenek jogérvényesen vád alá helyezve. így aztán megtörténik, hogy tisztességes embereket puszta följelentés, vagy a vizsgálat elrendelésére vonatkozó ügyészi indítvány alapján meghurcolnak, pellengérre állítanak. A másik vád az, hogy olyan híreket tesznek közzé, a melyek alkalmasak arra, hogy a bűnvádi vizsgálat s'keres kimenetelét meghiúsítsák. Előre bocsátom, hogy e vádaknak van némi jogosultságuk, majd később kifejtem, hogy mennyiben ; de viszont hangsúlyoznom kell, hogy a törvényszéki tudósítások körül tapasztalható visszásságok nagyrészt olyanok, a melyek miatt a sajtó munkásait hibáztatnunk nem lehet. Másfél évtizeddel ezelőtt még alig volt számbavehető törvényszéki rovatuk a napilapoknak. Végtárgyalásokról is csak elvétve közöltek tudósításokat, a mi természetesen csak hátrányára lehetett az igazságszolgáltatásnak, mert nélkülözte az igazi nyilvánosságot. A hírlapirodalom rohamos fejlődésével azonban a törvényszéki rovat is egyre tágabb és tágabb kört nyert, míglen odáig jutottunk, hogy a rovat olykor kolumnákra terjed. A tudó* Szerző, kit a »Pesti Hírlap* olvasói szellemesen irt törvéuybzéki tudósításaiból ismernek, m. hó 26-án az ügyvédjelöltek és joggyakornokok körében a fenti nagyfontosságú tárgyról tartott előadást. Az előadás oly érdekes és élvezetes volt, annyi helyes és szellemes megjegyzést tartalmaz és oly bő anyagot szolgáltat az eszmecserére, hogy azt olvasóinkkal megismertetni kedves kötelességünknek tartjuk A szerkesztősig. sitó kiaknáz a bünperekből mindent, a mi érdekes és a minek közzététele közérdekből kívánatos ; az apró-cseprő ügyekből a humort, a nagyobb bűnperekből pedig a tragikumot, a lélektani momentumokat, a tanulságos részleteket. Fölösleges fejtegetnem, hogy mily fontos tényező az igazságszolgáltatásban a törvényszéki tudósító. Fontos feladatot teljesít, midőn hiven referál a végtárgyalásokról, ellenőrzi a jogszolgáltatást, képviseli a nyilvánosságot, a közvéleményt, feltünteti az esetleges fonákságokat és mulasztásokat, bizalmat kelt, tiszteletet ébreszt a bíróság iránt, a nagyközönség elé állítja a közveszélyes egyéneket és sokakat visszariaszt a bűntől, ha az illetőknek tartaniok kell attól, hogy nevük a nyilvánosság előtt meghurcolva lesz. Milyen lenne a jogszolgáltatás, mi lenne az egyéni szabadság, milyen lenne a közbiztonság, ha a független, szabad sajtó nem fejtené ki ezt a működést, a mi különben kötelessége is ? Megtörténik, hogy egyik-másik újságíró olyan közleményeknek is helyet enged, a melyek a vizsgálatot meghiúsítják és egyenesen erkölcsi tekintélyét csorbítják vagy épen aláássák. De ha hébe-korba elő is fordul ilven eset, azért még a sajtó munkásait elitélnünk nem lehet. Tagadhatatlan, hogy a hirlapolvasó közönség mindig fokozottabb és fokozottabb igényekkel lép fel a sajtó irányában. Mindegyre többet, jobbat és a mi fő : érdekesebbet kiván; válogat^ kritizál, ócsárol, panaszkodik, nincs megelégedve semmivel j a jot csak ugy átfutja, mert keresi a jobbat s ha történetesen rosszra talál, azt el nem feledi soha. Nem az újságíró, hanem a publikum lesi az úgynevezett szenzációt. A mi előfizetőink nem elégszenek me^ holmi száraz szmhazi hírekkel, egy-egy szentimentális novellával és néhány száraz jogesettel vagy curiai döntvénynyel. Nekik szenzáció kell, mely izgatni tud, akár egy francia dráma. »A sajtó megrontja a közönség izléséu. Ezt szokták mondani a komoly erkölcsbírák. Nevetséges! A mint hogy nem vádolhatjuk a divatlapot, hogy a szeszélyes és gyakran nevetséges divatot o teremtette meg, ép oly fonákul hangzanék, ha a közönség ízlésének megrontásával a sajtót vádolnók Ilyen a mi olvasó közönségünk és az újságíróknak, köztük