A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 46. szám - Az igényperekről

A J ily irányú intézkedés az, a mi a végr. törvény 94-ik §-ában nyer kifejezést, hogy csak azokra terjed ki az igényper hatálya, a kik a tárgyalás napjáig vezettek felülfoglalást az igényelt ingókra s igy ;i többszörös költségeskedés szüksége, hivatva lenne szintén apasztani a kritikus igényperek számát; ilyen a vég. törvény 95. §-a, a melyszerint a bíróság csak azokat a tanukat köteles kihallgatni a kik a bíróság területén laknak, avagy a kiket igénylő 8 — 15 nap alatt előállíthat; eminens gátja a huzavonának, a végr. törvény 97. §-a, a mely szerint igényperekben az igazolás ki van zárva s a tárgyalás elhalasztásának, csak a felek beleegyezésével, perújításnak pedig általában nincs helye s hogy az elsőbirósági ítéletet helybenhagyó másodbirósági ítélet ellen további jogorvoslat nincs. Az igényperek iránti kedvet lohasztani célozzák a végreh. törvény 98. és 99. §-ai, a mik szerint a perköltségekhez igénylőnek rendszerint pernyerés esetén sincs igénye s az alaptalan perlekedő 500 frtig terjedhető birsággal sújtható, mindazonáltal a gyakorlatban ezen eszközök nem bizonyultak eléggé hatályosaknak arra, hogy az igényperek a fentjelzett kinövésektől megtisztíttassanak, mert az igényperek benyújtására szolgáló 15 napi határidő elég hosszú ahhoz, hogy végrehajtást szenvedő találjon magának partnert, a ki helyette eljátsza a komédiát s több elkésett felebbezéssel találkozhatunk az életben, mint elkésett igényperrel, arra pedig csakugyan nem találtam példát, hogy végrehajtást szenvedő a foglaltató javára avatkozott volna a perbe, a végrehajtási törvény ide vonatkozó intézkedése nem egyéb irott malasztuál. A végrehajtási törvény ama további intézkedését, hogy az igényper hatálya csak azokra terjed ki, a kik a tárgyalás napjáig vezettek felül foglalást az igényelt ingókra, kiterjesztette már is a gyakorlat, elég helytelenül, a törvény világos rendeletével szemben, a bizonyítási eljárás megkezdéséig, sőt vannak, a kik még tovább mennek ennél is. Hatálytalan a törvény azon intézkedése is, melyszerjnt, csak a bíróság területén lakó tanukat köteles a bíróság kihallgatni, miután a leleményes igénylő ezúton is talál módot a per huzavonására; első izben ugyanis tanúi lakásának bejelentésére kér halasztást s ezt teheti, mert a végreh. törvény csak a tárgyalás egyoldalú elhalasztását zárja ki igénylő részéről, — esetleg nem jelenti be pontosan tanúinak lakását, avagy be nem jelenti egyszerre valamennyi tanuját, azután meg tanúi nem jelenuek meg az első perrendszerü idézésre, akad azután tanuja, a ki már elhalt, vagy elköltözött régi lakásáról sőt a biróság területéről is s ezek helyett azután új tanukat jelent be, a kik első idézésre nem jelennek meg szintén s ha kényszereszközök alkalmazásával végül megjelennek, előadják, hogy az igényelt ingókat ezen vagy azon okból nem tekintették még meg, vagy meg sem tekinthették s kezdődik most újból az első idézés, azután a birság terhéveli idézés stb. s a tanubizonyitási eljárás húzódik félévig, sőt néha tovább is, mig idő közt keletkezik egy kis házbér- vagy adótartozás is s a hitelezők a mézes madzag fölött versengenek továbbra. A felsőbb bírósági gyakorlat meg már újabban az igazolásnak is tért engedett részben, a mennyibén az esküre való jelentkezés s megjelenés elmulasztása esetén az igazolást elfogadja, a törvény szerintem világos szavai s még világosabb intenciója ellenére, egy furcsa magyarázat alapján. Csak szerencse, hogy még a perújításnak nem lön eddig nyitva egy kis oldalajtó! Hiába a felebbezés korlátozása is, mert a helybenhagyó másodbirósági Ítéletet sokszor meg szokta felebbezni az igénylő s ha az elsőbiróság hivatalból elutasítja a felebbezést, az az igénylőnek csak ínyére van, mert ezzel is időt nyer, a mennyiben most meg az elutasító végzést folyamodja fel s akkor az elsőbiróság akarva nem akarva felterjeszti a periratokat a harmadfokú bírósághoz s a végrehajtás folytatását ekként kénytelen megakasztani. A halasztás ellenzése az igényperekben meg olyan eszköz, a mihez a rendszerint ügyvéd által képviselt foglaltató, a rendszerint ügyvéd által képviselt igénylővel szemben nem nyul, a kollegialitással nem találván összeegyeztethetőnek. Végül a végr. törvény 98. és 99. §-ai sem rettentik vissza az igénylőket az igényperektől, mert nem ők viselik a költségeket, hanem végrehajtást szenvedő s mert qui habét tempus, habét vitám, mondja a közmondás; az meg csakugyan a ritkaságok közé tartozik, hogy a biróság élve jogával, az igénylöt megbírságolja s az az igénylő, a ki oly ügyetlen, hogy kimutatja egészen a foga fehérét, már ezért is elszivélhet egy kis bírságot, mely elvégre rendszerint is csak egy pár forintnyi szokott lenni. Az igényperek tehát a törvény megszorító intézkedései dacára burjánoznak, Ezt tudja, ezt érzi mindenki, a ki igényperekkel gyakrabban foglalkozik. De a baj főforrása nem is abban van, hogy az igényperek huza-vonására elegendő mód kínálkozik, mert elvégre az is csak valami, ha a hitelező követeléséhez későn jut hozzá s mig hozzájut, valóságos tortúrákon kell keresztülmennie ; a baj főforrása az, a mi ellen a végr, törvény még oly problematikus védelmet sem nyújt, mint a per huza-vonása ellen s ezek azon igényperek, a melyek a hitelező kijátszására iráuyitvák. Ki ne tudná ugyanis azt, hogy most az igényperek valósággal tervszerüleg készíttetnek elő. Egy álhitelező ugyanis árverést vezettet foglalást szenvedő ellen s ezen árverésen, mely mondjuk a férj ellen vezettetik, megveszi az ingókat a feleség; egy másik ilyen árverésen, a mely a feleség ellen vezettetik, a férj a vevő; egy harmadikon, mely a férj és nő ellen vezettetik, megveszi az Gr. 341 ingókat az ipa, apa, napa, anya vagy ezeknek unokája, vagy végre egy jólelkű barát és vice versa, avagy ily célzással megtörténik a dolgok tulajdoni átruházása peren kivül is és rendszerint közjegyző bevonásával s közjegyzői okirat mellett, felvétetik azután rendszerint egy közjegyzői okirat, melylyel a látszólagos tulajdonos már most pártfogolnának átadja ingyenes használatra az ingókat, avagy bérbeadja azokat — természeteten a bér csak papiroson van, — vannak azután classikus tanúik, a kik az azonosságot igazolják, az úgynevezett hivatásos árverezők, a kik csudálatos emlékező tehetséggel, az egyszer látott ingókat, évek multán is biztosan felismerik; ily tanuk szerepelnek mint azonossági tanuk a peren kívüli átruházásoknál is, legyen ezeknek száma ezrekre menő s mikor már ennyire meg van gyúrva az igényper sablonja, jöhet azután a férj vagy feleség ipa, apa, napa, anya hitelezője vagy bárki, válogatni lehet benne, hogy ki indítson igénypert s az igény minden irányban fényesen igazolható lesz. Ez természetesen az általános hitel s a hitelezők rovására történik s nem méltányos, mert a hitelező sokszor jó szolgálatot tett végrehajtást szenvedő egész családjának s nem is hasznos, mert hány oly igényper van, a hol több a perköltség is, mint a mennyit érnek a lefoglalt igényelt ingók. Az adós, akarom mondani igénylő költekezik tehát céltalanul, zaklattatja magát éveken át, elrontja hitelét, szaporítja tartozását : holott ugyanazon erővel s egy kis jóakarattal, tartozását ki is fizethette volna. A kérdés tehát ezek után az lenne, miként volna megakadályozható az igénypereknek nagymérvű szaporodása általában véve s miként lehetne specialiter a per huzavonására s a hitelező kijátszására irányuló igénypereket a törvénykezésből kiszorítani s miként kellene főkép a megrenditeft olcsó és jó hitelt helyreállítani, Az igényperek általános apasztása szempontjából, nézetem szerint, a végr. törvény novellájának a végr. törvény 54., 55., 57., 58., 61. és 62. §-aival szemben ki kellene mondania azt, hogy minden keresmény, legyen az fizetés, munkabér, napidíj, nyugdíj, kegydíj, stb. évi 1,000 frt vagy 3 frt napidíj összegéig legalább egyötöd részben, 2OU0 frt évi összeg vagy 6 frt napidíj erejéig egynegyed részben s azon felül egyharmad részben lefoglalható ; ugy hogy tehát a foglaláson felül maradjon mindenkinek még annyi, a mennyiből mégis, habár szűkebben, megélhessen rangjának s társadalmi viszonyainak megfelelőleg, másrészt pedig senki se élvezzen privilégiumot arra, hogy ne fizessen ha adós s ha számottevő keresete van; mert azt kétségbe kell vonnom határozottan, hogy a megélhetésnek mondjnk 300, vagy 500, vagy 800 frt egy olyan minimuma lenne, a melyen alul még a legkisebb mérték erejéig sem lehet szállani, nem szabad továbbá tekinteten kivül hagyni azt, hogy egy 1,200 frtos tisztviselőt nem lehet épen abba a helyzetbe hozni, mint a kinek a fizetése 800 forint, ha mindketten egyaránt adósak, mint ezt a végr. törvény teszi; nem szabad tekinteten kivül hagyni azt, hogy például egy eladósodott 800 frtos köztisztviselőnél mostani törvényünk megöli az ambíciót, mert a titulus csak ugy ér valamit, ha vitulus is jár hozzá és pedig annak a kit illet s nem a hitelezőnek s hogy a ki előlép s ez által fontosabb és nehezebb munkakörbe jut, szeretné azt némileg legalább élvezni is: nem szabad tekinteten kivül hagyni azt, hogy felesleges gyámkodással senkit sem zárhat el a törvény hitelétől teljesen, miután bárki jöhet abba a helyzetbe és pedig véletlenül, hogy hiteléhez nyúljon. Avagy szolgáltassuk ki azután azt az uzsorásoknak, hogyha még elég szerencsés lehet ily módon segíteni magán ? Nem ismerhetem el annak helyességét s a társadalmi viszonyokhozi megfelelőségét, hogy mig egy 6 frtos napidíjból le lehet foglalni 4 frt 50 krt, vagy egy 1,200 frtos köztisztviselőtől 400 frtot, addig egy 1 frt 50 kros napidíjból, vagy egy 800 frtos köztisztviselőtől egy krt sem ; nem ismerhetem el annak helyességét, hogy egy 6 frt napidíjjal, vagy 1,200 frt fizetéssel biró egyén, köztisztviselő ugyanoly helyzetbe volna hozható, mint amazok. íme tehát az általam javasoltak mig egyrészt aránylagosan érintenek mindenkit, másrészt hitelt nyitnak sokaknak s biztositekot nyújtanak a hitelezőnek is kisebb-nagyobb mértékben. Ki kell mondani továbbá a törvénynovellának azt, hogy nemcsak a legszükségesebb ágy és ruhanemű, konyhaedények, 15 napi élelmi szer, hanem egyszersmind a legszükségesebb ágyneműhöz járó ágyak, ruhatartályok, az ülés és étkezéshez feltétlenül szükséges s mindennap használt székek, asztal, világítási készülékek s mindazok, a mik egy háztartásban, tekintettel a család nagyságára, nélkülözhetetlenek, szóval a mik nem a fényűzéshez tartoznak, egyáltalán és semmi tartozásért sem foglalhatók le, ellenben a többi ingókra a foglalás feltétlenül vezethető s igénypernek csak akkor volna helye, ha a foglalás egy olyan tartozásért vezettetik ez ingókra, a mely tartozás illeti azt, a kit a) a család kegyeletből tart, avagy illeti a tartozás azt, b) a kit a család fizetésért tart magánál lakáson s esetleg ha e tartozás e) egy a családnál fizetéses alkalmazásban levőt terhel. A szorosan vett család tehát osztozzék a jóban és rosszban egyaránt. De visszatérve még egyszer az általam most javasoltakra — a mi ép ugy kedvez a hitelezőnek, mint az adósnak, mert amazt sok igényper kellemetlenségeitől menti meg, emennek pedig meghagyja feltétlenül a legszükségesebb nélkülözhetlen bútorneműit — még csak azt jegyzem meg, hogy a mily szükséges és nélkülözhetlen egy embernek, egy családnak az étkezés és egy minimális