A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 38. szám - A telekkönyvi bejegyzéshez

274 A JOG-. Ezen épületes helyzetben én ugy okoskodtam, hogy a követelés uratlanná nem lehetett s ha van ez országban törvény, akkor valakinek ugy is csak tartozik a beismerésben levő adós s az időközben elhalt jogelőd törvényes örököseit felhívtam arra, hogy a követelés iránt a pert ismét indítsák meg. Ez meg is történt s most ugyanazon bíróság hárma i izben van hivatva ítélni; de évről-évre tartózkodik ítéletét meghozni. Vájjon fog-e a leleményesség ez úttal is találni egy alkalmas cimet az elutasításra? Még egy másik eset, mely már a Nagyvárad városi járásbiróság és a fokozatos felebbviteli bíróságok bölcseségét és előszeretetét az ügyvédek iránt jellemzi: Még 1879-ben egy ismerősöm egy 420 frtos váltóját hozzám hozta, hogy azt az elfogadó adós csődjébe bejelentsem. Megtettem, a váltó cautióra vonatkozván s a közadós büntető jogi felelősségtől félvén, elfogadhatónak ígérkező kezesi alá'rás mellett egyezséget ajánlott s részletfizetéseket igért s ily módon az egyezség létrejött. Mivel azonban a részletek aprók s nagy időközben teljesitendók voltak, megbízóm (azért is, mivel időközben lakhelyét áttéttel ismerettség jussán arra kért engem, hogy befolyandó követelésére előlegezzek 300 frtot. Én ezt megtettem s ennek fejében megbízóm a saját indulatából és a saját stílusában egy engedményező nyilatkozatot küldött. Én ezt elfogadtam, mert nem gondoltam, hogy arra valaha szükségem legyen. Ámde a közadóssal kötött egyezség alapján ellene és kezese ellen (fizetés hiánya miatt) pert indítván, a per a kezes ellen megnyerhető nem volt; a közadós pedig utóbb is örökre fizetésképtelen maradt. Az eredmény tehát az, hogy előlegeztem 300 frtot, perek és végrehajtási kísérletekre költöttem legalább 500 frtot, pénz és munka és idővesztésben — kamat veszteségem 200 frtnyi s így egész károm circa 1,000 forint. Kényszerítve voltam, hogy megbízó elődöm ellen forduljak szavatosság címén. Perem előbb illetékesség miatt elutasittatván, költségeket fizettem. Utóbb érdemben megbiráltatott ügyem s itéletileg elutasittatott, mert törvénybe ütköző magához váltás esetét fedezték fel benne. A budapesti királyi itélő tábla ezt a kegyes indulatú ítéletet egyszerűen helybenhagyta s a nagymélt. Curia a felebbezést visszautasította, mert a íelebbezésnek helyét nem látta. Az iratok azonban a fegyelmi eset miatt az ügyvédi kamarához áttétettek s az én fegyelmi hatóságom ellenem 1891-ben, 12 év mu ltán, az ügyv. rdtt. 102. §-a ellenére a fegyelmi vizsgálatot elrendelte s az most folyamatban van. Ki tagadhatja, hogy nemcsak szellemesség, de még több igazság van B e k s i c h Gusztáv úr ezen mondásában: »Ügyvédnek lenni: Angliában jó üzlet; Franciaországban társadalmi positió ; Magyarországban sem egyik, sem másik; hanem legtöbbször — baleset « ? A Curiához intézett s el sem olvasott felebbezésem egyik része így hangzott: »Az sem állhat, hogy az ügyvédi törvénybe ütköznék az engedmény, mert annak keletkezésekor a követelés még per tárgya nem volt, söt sokkal az engedményezés után lett beperesitve s igy az 1874 : XXXIV. törvénycikk 57. §-nak betűje sem, józan értelme pedig épen nem talál a jelen esetre. Talán senki sem állítja, hogy az ügyvéd, csak azért mert ügyvéd, ki lenne zárva a forgalmi élet előnyeiből s hogy elvben el lenne tiltva attól, hogy követelést megvásárolhasson. Az 57. §. ratiója csak az lehet, hogy az ügyvéd által a megbízó fél érdeke meg ne károsittassék. No már, hogy a jelen esetben épen az ügyvéd van megkárosítva, nyilvánvaló. Épen azért nagyon sejtelmes a bíróság azon ténye is, hogy az iratokat fegyelmi üldözés végett áttenni rendeli a kamarához, de ezen tény consefjuentiáival nem számolt. Vagy érvényes volt az engedmény már eredetileg és akkor a kereset elutasításának sem, a fegyelmi actusnak pedig épen nem lehet helye, vagy érvénytelen vslt az ügylet a hivatkozott 57. § értelmében, de akkor — ha a közbejött elévüléstől el is tekintünk — nem az, nemcsak az a következmény, hogy én fegyelmileg üldöztessem, hanem inkább az — ez is, — hogy alperes az érvénytelen ügyletből kapott 300 frtot (legalább ezt a viszteher nélkül vett pénzt) s annak 1880. január 29-től mint a kifizetés napjától folyó 6°/o kamatja', fizesse vissza. Hisz ha az ügylet az ügyvédi rendtartásba ütköző volta miatt semmis, akkor semmis az alperesre nézve is s ennek reám vonatkozó materiális eredménye az lehet, hogy én az engedményezett követeléshez igényt nem támaszthatok, de viszont alperesnek is megszűnik a címe a 300 frt megtartására. Ügy vélem, az egész jogászközönséget, de főleg ügyvédtársaimat érdekelheti ezen ügy s azért óhajtanék véleményt hallani erre általában, de főleg ezen kérdésekre : 1. Ha az engedmény — mint magához váltás — érvénytelennek mondatik, nem-e köteles az engedményező, az érvénytelen ügylet folytán s a felhajthatatlannak bizonyult követelés fejében kapott 300 frtot visszafizetni? 2. A fegyelmi kérdés megoldásának minő visszahatása lesz a magánjogi kérdésekre ? Ha azt mondják ki, hogy nincs magához váltás esete, akkor az engedmény érvényes marad-e és az engedményezett követelés tulajdonomat képezi-e és • ezzel kell-e beérnem, de fenmarad-e az engedményező szava[ tossága ? 3 Ha az engedményt magához váltásnak ^ mondja a ! fegyelmi bíróság, köteles-e az engedményező az érvénytelen ügyletből kapott 300 frtot visszafizetni ? 4. Ha a fegyelmi bíróság az 1874 : XXXIV. t.-cikk 102. §-a szerint az esetet elévültnek jelenti ki, — a fegyelmi kérdés érdemének érintése nélkül — minő hatással lesz ez a magánjogi viszonyokra ? 5. A fegyelmi bíróság határozata folytán az engedményező fél ellen sikertelenül folytatott per meg lesz-e újítható, I vagy általán minő kereset útján lesz az én szembeszökő károm orvosolható ? A telekkönyvi bejegyzéshez. Irta : BOROVÁNSZKV EDE, nagyszombati ügyvéd. Telekkönyvi intézményünknek egyik hátránya, hogy a telek! jegyzökönyvekben előforduló bejegyzések a tulajdon osztott, vagy ! közös volta tekintetében nem felelnek meg a tényleges állapotnak. Tudvalevő dolog, hogy a telekkönyvekben csak nagy ritkán akadunk megosztott birtokokra. Szabály a jogközösség, az u. n. osztatlan állapot, mely a tényleges állapotnak rendszerint nem felel meg, mivel a valóságban kivétel az osztatlan és szabály az osztott tulajdon. Az ilyen visszás helyzetnek az a következménye, hogy a bíróságok a telekkönyvi bejegyzések nyomán egyes életviszonyokra kénytelenek olyan elveket alkalmazni, a melyek azokra nem illenek és a forgalom követelményeivel összhaugzásba nem hozhatók. Ezen ellentétnek káros kihatása a tulajdonostársak szabad rendelkezésére leginkább abban nyilvánul, hogy a telekkönyv szerint jogközösségben levő tulajdonostársak a telekkönyvi jószágtesteknek eldarabolása körül egymásnak beleegyez ísére vannak utalva. A felsőbb bíróságoknak következetes eljárása által meghonosodott bírósági gyakorlat szerint valamely telekkönyvi jószágtest egyes részletének bejegyzése csak valamennyi tulajdonostársak beleegyezése alapján rendelhető el. Ez az elv helyes. Nincs ugyan megírva a telekkönyvi rendeletben, de a közös tulajdon jellegének természetszerű folyománya. Nem lehet azt megengedni, hogy a telekkönyvi tulajdonközösségben levő társak egyike kénye-kedve szerint darabolhassa el az egy telekkönyvi jószágtestet képező ingatlant a vele telekkönyvi jogközösségben levő tulajdonostársak hozzájárulása nélkül, mivel az eldarabolásnak az ingatlan értékére is kiható befolyása van. A tulajdonostárs esetleg még abba a kellemetlen helyzetbe is lenne hozható, hogy társa ellen vezetett végrehajtási árverésnél egyes részletek a végrehajtási törvény 156. §-a szerint eladatnának. Nekem csak az elvnek gyakorlati alkalmazására van némi észrevételem. A bíróságok legnagyobbrészt, a mennyire volt alkalmam erről meggyőződni, azt kívánják, hogy a tulajdonostársak beleegyezése a kérvény mellett igazoltassék; mindazon esetekben, a melyekben ez nem történt, a kérvényezőt kérelmével elutasítják. Ezzel, ugy hiszem, a felsőbb bíróságok által elfogadott gyakorlatot követik, mert különben az alsóbiróságok aligha alkalmaznának ily szigort az elvnek alkalmazása körül. Az alsóbirósáo-ok nagy része hosszú időn át és a felsőbb bíróságok által szeutesitett gyakorlat dacára megengedték a lejegyzést akkor is, midőn a tulajdonostársak beleegyezése nem igazoltatott. Hogy a felsőbb bíróságok által követett gyakorlat sokáionem tudott gyökeret verni, az annak tulajdonítandó, ho°y az alsóbb bíróságok, melyek a jogéletet közvetlenül szemlélik, azokat a nehézségeket is látják, a melyekbe a lejegyzési engedélynek előleges beszerzése ütközik, egészen eltekintve a tulajdonostársak makacs ellenzésétől, már csak azért, mivel a tulajdonostárs, a ki saját illetőségét el nem adja, rendszerint teljesen érthetetlennek tartja az ilyen lejegyzési engedély kiállításának, va°y a szerződés 1 aláírásának a szükségét. Közösség megszüntetése iránti pernek költségei pedig legnagyobbrészt arányban sem állanak a megosztandó ingatlan értékével. Kérdés tehát, szükséges és célszerü-e az a szigor, va°-y nem lehetne-e a a elvnek alkalmazása körül a törvénynyel nem° ellenkező és az erdekeket kevésbé sértő, a forgalom követelményeinek is megfelelő méltányosabb megoldást találni. Ugy hiszem hogy lehet. Magam is elismerem, hogy a társtulajdonosok jól felfogott érdeke tulajdonképen azt parancsolná nekik, hogy a tényleges állapotnak megfelelő osztást a telekkönyvben is kitüntessék • mind a mellett azt az eljárást, mely szerint a lejegyzési engedélynek bemutatása nélkül a tulajdonjog bekebelezésére irányzott kérelemnek hely nem adatik, ezen érdekre való figyelemmel sem tartom szükségesnek. Nézetem szerint az által lehetne a dolgon segíteni ho«T a bíróságok, a mennyiben a lejegyzéshez való beleegyezés a kérvény mellett nem igazoltatik, a tulajdonostársaknak meghallgatását rendelnék el, még pedig azon hozzáadással, hogy a birósá°>- azon