A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 3. szám - A csődbeli megtámadási jog elévülése kérdéséhez

A J volnának. Ks ha már a törvény revízió alá kerül, szükséges, hogy az teljes legyen; hogy magában foglalja a szükségletek összes égét, kikerülendő a törvény gyakori változtatásával járó hátrányokat. Mert igazság rejlik Montesquieu ama szavaiban, hogy a törvény gyakori változtatásával járó bizonytalanság csökkenti a törvények iránti tiszteletet. A S ch e di us Lajos által készített törvény-tervezet nem telel meg a fennebbiekben kifejtett kívánalmaknak. E tervezet sokkal szűkebb körre szorítkozik, mint a mekkorát a tíz éves joggyakorlat kijelölt. Első sorban nem hagyhatjuk észrevétel nélkül, hogy a tervezetben, a büntetési rendszert illetőleg teljesen mellőztettek a jogfejlődéssel karöltve járó ama reformok, melyek nemcsak, ugyszólva, az egész kontinens jogászköreit foglalkoztatják, hanem az újabb kodifikációkat is magasabb színvonalra emelik Az egészséges jogfejlődés mindenütt a büntetések i n d i v idualizálására törekszik. Mert ez az egyetlen mód arra, hogy helyes arány létesíttessék a cselekmény gonoszsága és veszélyessége, valamint a büntetés között. lUintetőtörvénykönyvünk csak csekély részben adja meg a bírónak ezt a jogot. Ezért, igen gyakran, a biró csak eszköze a törvény holt betűinek és nem benső meggyőződése szerint itél. A cél az volt, hogv a jog szükséges védelmének legyenek hatályos eszközei, melyek féken tartsák a bú'nre hajlandókat. Az eredmény pedig ama igazság részére nyilatkozik, hogy a túlszigorú törvény mellett, idővel lazul a büntetéstől való félelem s csak időlegesen tartja vissza a büntevőket. Ehhez bő adatot szolgáltat a fegyíázak és börtönök tiz éves statisztikája. Az igazságügyi politika saját céljainak veszélyeztetését látja *ha ugyan lehetnek a büntető jog elvének ellentétes céljai) a büntetés individu&lizálásának ama kiterjesztett rendszerében, mint például az 1843-iki magyar büntető törvénykönyv-tervezetben volt. Véleményünk szerint azonban azok a bajok, melyektől a rendszer ellenzői tartanak, nem következnének be. De ha még a nagyobb horderejű reform nem vihető keresztül: óhajtanánk, hogy büntető rendszerünk kiegészítésével legalább részben pótoltassék a hiány. Ez volna a feltételes elitélés intézményének életbeléptetése. Általánosan elismert tény, hogy a rövid ideig tartó szabadságvesztés-büntetés foganatosítása, igen számos esetben, sokkal károsabb, mint a mekkora a büntetendő cselekmény által okozott közvetett kár. Különösen pedig áll ez a rovatlan előéletű, fiatal bűnösöknél. Az is kétségen kívüli, hogy a javító rendszer jótékony hatásában nem érvényesülhet a rövid idei szabadságvesztés-büntetésre ítélteken ; ennélfogva a rövid szabadságvesztésnek nem lehet más célja, mint a visszarettentő példaadás. Minthogy a fogsággal járó erkölcsi megbélyegzés és a fogház falai közötti érintkezések könnyen teljesen megromlottá teheti a töredelmes bűnbánó és tisztességes előéletű bűnöst: szükséges megadni a bírónak a jogot, hogy bizonyos, kiválóan méltánylást érdemlő okokból, a szabadságvesztés büntetés foganatosítását függeszsze fel s mondhassa ki, hogy csak abban az esetben lesz a büntetés végrehajtva, ha bizonyos, meghatározandó idő alatt ismét büntetendő cselekményt követne el az elitélt. Nem bocsájtkozunk ezúttal a feltételes elitélés lényegének és eéljainak tüzetesebb fejtegetéseibe. Ugy a hazai, mint a külföldi szakirodalom és a magyar jogász-egylet régóta tárgyalja e kérdést. Az eléggé meg lett vitatva minden oldalról De konstatálnunk ke'l az eredményt, mely szerint a jogász közönség többsége az intézmény mellett nyilatkozott s még áz intézmény elleneseinek is egy része, inkább csak e reform kérdés megoldásának eddig ismert modusai, mint maga az eszme ellen érvel. Belgiumban és Angliában ez intézmény életképesnek bizonyult. Kétségen kívül annak bizonyulna nálunk is. Ez nemcsak hogy nem ellenkezik büntető rendszerünkkel, hanem annak szükséges kiegészítő részét képezné, mint a progresszív javító rendszer fejlődése. A mint a mindennapi tapasztalat bizonyítja, sok esetben a legrövidebb időtartamú fogház, vagy elzárás is igen súlyos büntetés és eredményeiben káros. A feltételes elitélés volna hivatva, hogy a büntetési rendszer fokozatában kitöltse azt az ürt, a mi a fogház, illetőleg elzárás és pénzbüntetés között van. Ez utóbbi után következhetnék például a vizsgálatban állásnak büntetésbe betudása és végül a birói megdorgálás volna büntetési rendszerünk záró láncszeme. A feltételes elitélés tehát, abban az értelemben, a mint ez intézményt létesíteni óhajtanánk, nem feltételes kegyelem, legkevésbé sem érinti a királyi praerogativát, hanem büntetés. Olyan büntetés, melynek csak erkölcsi súlya terheli feltétlenül az elitéltet (a mennyiben nincs egybekötve mellékbüntetésekkel;. Utóbbi esetben azok szintén feltétlenül végrehajtandók, kivévén a pénzbüntetést, mely vagyontalanság és a feltétel betartása esetén törlendő. Megfelelő megszorítások mellett, u. m. büntetlen előélet, töredelmes beismerés, ha anyagi bűnhalmazat nincs jelen, ha nem vizsgáltatott a tettes fogságban, ha a cselekményt nem alapos megfontolással követte el, ha nem okozott a O Gr. 19 delictum közbotrányt, stb. semmi ok sem leend a miatti aggodalomra, hogy azért, mert az elitéltet nem éri az a külső baj, melylyel a jogsértőt a törvény fenyegeti, a bűnre hajlammal birók bátorságot fognak kapni a törvényszegésre és fenyegetni fogják a társadalmi rendet. A csődbeli megtámadási jog elévülése kérdéséhez. Irta : dr. JUHÁSZ ANDOR, miskolci kir. törvényszéki jegyző Egy előfordult eset alkalmával a csődtörvény 37. §-a eltérő magyarázatban részesült. A kérdéses esetben ugyanis az elsőbiróság csödnyitó végzését a közadós megfelebbezte, a kir. itélő tábla és a kir. Curia azonban helybenhagyólag határoztak. A tömeggondnok a curiai végzés kézhezvétele után megtámadási keresetet indított az egyik csődön kívüli hitelező ellen a csődtörvény 29. §-a alapján. Alperes elleniratában elévüléssel védekezett, mert az elsöbiróság csődnyitó végzésének meghozatalától a kereset beadásáig 6 hó már eltelt volt, a csődtörvény 37. §-a szerint pedig: »a megtámadási jog a csődnyitás napjától számított 6 hó alatt elévül.« A tömegiromlnok tiltakozott ez ellen, azzal érvelvén, hogy keresetét az elsöbiróság végzésének meghozatalától számított (3 hónapon belül azért nem nyújtotta be, mert a curiai végzés is ezen határidőn túl lett meghozva s igy a csődnyitás a jelzett határidőn belül még nem volt jogerős; kérte tehát, hogy a 37. §-ban jelzett elévülési idő a curiai végzés kézbesitésétől, mint a csőd tulajdonképeni megnyitásától számittassék. I. Vizsgáljuk meg e kérdést először de lege lat a, vagyis az érvényben lévő csődtörvény szempontjából. A 37. §. szerint az elévülési idő a csődnyitás napját ó 1 számítandó. Hogy mit értsünk a csődnyitás napja alatt, arra vonatkozólag felvilágosítást nyújt a törvény 1. § a, a mely szerint: »a csődnyitás joghatálya azzal a nappal veszi kezdetét, melyen a csődnyitást elrendelő határozat a csődbíróságnál kifüggesztetett.« Minthogy pedig »a csődnyitás joghatályának kezdete* és a »csődnyitás napja« lényegileg azonos fogalmak, világos, hogy az 1. §. értelmében a csődnyitás napjának is azon napot kell tekintenünk, a melyen a csődnyitást rendelő határozat kifüggesztése megtörtént. A törvényes gyakorlatra való tekintettel azonban ezt a tételt rzószerint nem vehetjük, mert bíróságaink a csődtörvény 90. § ára támaszkodva, csupán a csődhirdetményt függesztik ki, míg a csődnyitást rendelő határozat kifüggesztése tudomásom szerint sehol nincs szokásban. K r a 1 i k * ugy a határozatot, mint a hirdetményt kifüggesztendőnek tartja, joghatályt azonban csak a határozat kifüggesztésének tulajdonit, miért is szerinte a csődhirdetmény kifüggesztése a csődnyitás jogerőre emelkedéséig el is maradhat. Hogy a Kralik nézete, vagy a bíróságok gyakorlata felel-e meg a csődtörvény intentiójának, annak megvitatása értekezésem keretén kívül esik s igy e helyütt csakis annak constatálására szoritkozom, hogy az uralkodó gyakorlat alapján kénytelenek vagyunk a csődhirdetményt (kifüggesztés tekintetében) a csödnyitó határozat surrogatuma gyanánt elfogadni s a fentebb felállított tételt a következőleg módosítani: a csődnyitás napjának azon nap tekintendő, amelyen a csődhirdetmény a csődbíróságnál kifüggesztetett. A mennyiben pedig a 90. §. értelmében e kifüggesztés mindjárt a csődnyitó végzés meghozatala napján megtörténik, kétségtelen, hogy a felvetett esetben alperesnek van igaza s felperes megtámadási keresetével elévülés indokából elutasítandó, mert a csődnyitás napjától (a kifejtett értelemben véve e fogalmat) a kereset beadásáig 6 hónap tényleg letelt. II. Egészen más a nézetem azonban, ha ugyanezt a kérdést de lege ferenda vizsgáljuk, a mit a csődtörvény többször hangoztatott revisiójára való tekintettel feleslegesnek nem tartok. Hogy a megtámadási keresetnek, mint mások szerzett jogait csorbító kivételes jogsegélynek érvényesítése szűk időbeli korlátok közé szorítandó, abban ugy a gyakorlat férfiai, mint a csőd törvény commentatorai egyetértenek, a 37. §-ban megszabott 6 hónapi elévülés ellen, tehát tartam tekintetében kifogást emelni nem is lehet, de igenis kifogásolható a csődnyitás napja, mint azon időpont, melytől a törvény az elévülési időt számítani rendeli. A megtámadási jog ugyanis a »par conditio creditorum« elvéből kifolyólag a csődhitelezők érdekeinek védelmét célozza s hatása a megtámadott jogügyletnek vagy jogcselekménynek a csődhitelezökkel szemben való hatályon kívül helyezésében áll. Létjoga a megtámadási keresetnek attól függ: van-e csőd, vannak-e csődhitelezők ? Ezekre a kérdésekre pedig csak a csődnyitó határozat jogerőre emelkedésekor felelhetünk, miért is — nézetem szerint — logice csakis ettől az iilőponttól vehetné kezdetét az elévülés. Ha a jogorvoslattal megtámadott csődnyitó végzést a felsőbb bíróságok meg* A csődtörvény magyarázattal ellátva. 1881.