A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 28. szám - A gyámság jogi természete. 3. r. - Kinek kézbesítendő a végrehajtás korlátozási kereset?

JOGESETEK TÁRA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Budapest, 1891. július 12-én. Melléklet a »Jog« 28. számához Köztörvényi ügyekben. A magyar királyi Curia döntvényei. (Polgári ügyekben.) 52. szám. Külföldi kölcsönös biztosító-társaságok {szövetkezetek) Magyarországban fiókintézet vagy ügynökség által miíködhetnek-e és e végre cégüket bejegyeztethetik-e? (706/891. v. számhoz.) Határozat: Hazájuk törvényei szerint megalakult és tényleg működő külföldi kölcsönös biztosító-társaságok (szöretkezetek) Magyarországban Bókintézetet vagy ügynökséget állíthatnak fel és cégüket bejegyeztethetik, ha a kereskedelmi törvény által e végre megállapított feltételeknek eleget tesznek. Indokok: A kereskedelmi törvény 223. §-ának utolsó pontja szerint a szövetkezetek egyik faját a kölcsönös biztositások képezik, a 230. §. pedig a külföldi szövetkezeteknek, kivétel nélkül, tehát a kölcsönös biztosítási vállalatoknak is, kifejezetten megengedi, hogy a magyar korona országaiban, saját cégük alatt fiókintézetet vagy ügynökséget felállíthatnak és üzletüket folytathatják. Egyéb rendelkezést, a külföldi biztosító-szövetkezetek tekintetében, a kereskedelmi törvény kifejezetten nem tartalmaz, a mennyiben azokat a későbbi 461. §-ban sem emliti meg szószerint, hol a külföldi biztosítási részvénytársaságokat a 210., 211. §. követelményein felül, még a VII. cím határozatainak megtartására kötelezi. Azonban, ha a törvény erről kifejezetten nem rendelkezik is, nem szenvedhet kétséget, hogy a most emiitett hetedik cím határozatai a külföldi biztosítási szövetkezetekre is kiterjednek. E címnek sorban első szakasza (453. §.) ugyanis minden biztosítási vállalatot egyaránt felkarol, a 459. §. pedig a tartozásoknak a mérlegben való kimutatását szabályozó első pontjában a szövetkezetek számára határozott utasítást tartalmaz. Hogy pedig a biztosítási társaságokat terhelő ezek a rendszabályok nem szorítkozhatnak egyedül a belföldi szövetkezetekre, hanem a külföldi kölcsönös biztosító vállalatokra is alkalmazást találnak, szükségképen következik a nemzetközi jognak általában elismert abból az elvéből, hogy más állam honosai a hazai polgárok irányában kiváltságos állásba nem helyezhetők s ehez képest a legtágasb viszonosság esetében és értelmében sem élvezhetnek nagyobb jogokat, mint a minőkkel azon ország polgárai bírnak, a melyben saját honosságuk fentartása mellett, üzletet alapítani kívánnak. Ezekkel szemben nem tartalmaz semmi újat a fentemiitett 461. §-nak az a rendelkezése, hogy a biztosítási részvénytársaságok magukat a VII cím határozatainak is alávetni tartoznak, mert a fentebbiek szerint e kötelesség a külföldi biztosítási vállalatokat különbség nélkül, következőleg a részvénytársaságokat ép ugy, n.int a szövetkezeteket és a biztosításokkal foglalkozó egyes vállalkozókat amúgy is terhelné. Abból tehát, hogy e fölösleges külön rendelkezés csak a külföldi biztosítási részvénytársaságok megemlítésére szorítkozik, a külföldi biztosítási szövetkezetekre vonatkozólag sem az az előny le nem vonható, hogy azok a VII. cím követelményeinek teljesítése nélkül is, Magyarországban működhetnek, sem az nem következtethető, hogy a 461. §. az által, hogy a külföldi biztosító szövetkezeteket is fel nem emliti, azokat implicite az országban való működéstől kizárni akarta volna. Ez utóbbi feltevés mindenekelőtt a hermeneutika azon alapszabályába ütköznék, mely szerint a homályos törvény akként értelmezendő, hogy egészben összhangzatos legyen; mert jelen esetben a kereskedelmi törvénynek ilyképen való magyarázata merőben lehetetlenné válnék, ha a külföldi biztosító szövetkezetekre vonatkozólag a 461. § a 223. §. utolsó pontjával és 230. §-ával elvi ellentétbe helyeztetnék, minthogy ennek következtében a 461. §. különleges rendelkezése — ha valóban léteznék — az idézett előző szakaszokat nem módosítaná vagy kiegészítené, hanem azokat egyenesen eltörölne s ekként azt a jogot, melyet e szakaszok a külföldi biztosító szövetkezeteknek kifejezetten nyújtanak, ezektől egyszerűen elvonná. Nem tekinthető továbbá helyesnek az emiitett feltevés azért sem, mert figvelmen kivül hagyja, hogy a kereskedelmi törvény 461. és 462. §-aiban idézett 210.. 211., 218. és 220. §-ok, a 230. és 246. §-ok szabályainál fogva, a külföldi szövetkezetekre is megfelelő alkalmazást nyernek, következőleg a kereskedelmi törvény mindenkor, midőn a 210., 211., 218. és 220. §-okat idézi, nemcsak a részvénytársaságokat, hanem a szövetkezeteket is szem előtt tartja. Megdöntik végre a kérdéses feltevést a kereskedelmi törvény hatálybalépte után keletkezett azon későbbi törvényeink is, melyek által a német birodalommal, az olasz királysággal és a svájci köztársasággal kötött kereskedelmi szerződéseink becikkelyeztettek (1878: XXXVI., 1888: XV. és 1888: XXXVII. t.-c), mert mindezekben nyíltan ki van mondva, hogy az egyik szerződő fél területén fennálló mindennemű biztosító társaságok a másik fél területén, az ott érvényben levő törvényes határozatok megtartása mellett, üzletet folytathatnak és jogaikat érvényesíthetik, a mi ilyen általánosságban nem történhetett volna, ha a külföldi biztosítási szövetkezeteknek Magyarországba bebocsátása elvileg ki lenne zárva. Mindezeknél fogva s tekintettel arra, hogy a kereskedelmi törvény készítésének története (értekezlet jegyzőkönyveinek 464. lapja) is a kérdéses kizárási feltevés ellen határozottan szól: a m. kir. Curia polgári tanácsainak teljes ülése, vonatkozólag a bevezetésben emiitett elvi kérdésre, a fentebbi határozatot találta kimondandónak. Kelt Budapesten, a kir. Curia polgári tanácsainak 1891. évi jun. hó 16-án tartott teljes üléséből. Hitelesíttetett az ugyanazon évi jun. hó 30-án tartott ülésben. Mintán a háziorvos meghatározott évi dijazás mellett fogadtatik, nem elegendő alperesnek azt az állitását tagadni, hogy az évi orvosi fizetés bizonyos meghatározott összegben lett kikötve, hanem köteles lett volna felperes az alperesi állítás ellenében valamely magasabb összeget előadni, mely szerinte mint évi orvosi fizetés kötelezve lett. Az újvidéki kir. járásbíróság (1890. évi március 18-áu, 1,969. sz. a.): Dr. L. Sámuel felperesnek ifj. S. János alperes ellen 31 frt gyógykezelési díj iránti perében alperest kötelezi 15 frt tőke s járulékainak felperes részére való megfizetésére. Felperest keresetének a többi 36 frt iránti részével elutasítja s a perköltségeket kölcsönösen megszünteti stb. Indokok: A kiderített tényállás szerint felek között 1889. május 1-én azon megállapodás létesült, hogy felperes alperes háziorvosa leend átlagos évi díjazás mellett, mint ilyen felperes 1889. november 22-ig teljesítette is kötelességét, ekkor azonban felperes betegsége miatt .gyógylátogatást nem tehetvén, azt kívánta, hogy helyette dr. K. orvost hívja alperes, de mert alperes nem dr. K -t, han«m dr. Sz. orvost hívta, felperes alperes házát többé nem látogatta, ekként felperes az alperessel kötött kétoldalú szerződést alapos indok nélkül egyoldalúlag megszegvén s egyes látogatások szerinti teljes díjazást nem igényelhetvén, keresete leszállítandó s alperes csupán arányosan és beismerése alapján marasztalandó volt stb. A budapesti kir. itélö tábla (1890. szeptember hó 9-én, '20,800. sz. a.) : Az elsőbiróság ítéletét megváltoztatja s alperest kötelezi, hogy felperesnek 51 frt tőkét s járulékait megfizessen, stb., stb. Indokok: Alperes beismerte, hogy felperessel abban állapodott meg, hogy 30 frt évi díjjal ellátandó háziorvosául fogja alkalmazni, melynek folytán felperes mint háziorvos 1889. május 1-től november 22-ig járt is alperes házához, alperes pedig a felperes által ajánlott helyettest elfogadni nem akarta, a megállapodás szerinti viszony felperes és alperes közt felbomlott és minthogy alperes a tetszése szerint választott más orvosnak 15 frt jutalomdíjt fizetett, csak 15 frtot hajlandó felperesnek fizetni ; tekintve azonban, hogy a díjazás összegének előlegesen történt megállapítását felperes tagadta, másrészről pedig alperes arra a körülményre, hogy 1889. évi május hó 1-től ugyanaz év november 22-ig felperes alperes házánál legalább 51 látogatást tett, a felperes részéről kínált főesküt el nem fogadta, sem felperesnek vissza nem kinálta, eme körülmény az 1868: L1V. t.-c. 234. §-a értelmében alperes ellenében bizonyítottnak tekintendő, minthogy pedig alperes saját beismerése szerint is a felperes helyett felkért más orvosnak 1889. évi november hó 22. napjától az év végéig terjedő aránylag rövid időre önként 15 frtot fizetett, ez által beismerte azt, hogy felperes felszámítása minden látogatásáért 1 írttal nem túlzott, hanem a szokásos viszonyoknak megfelelő : ezekhez képest az elsőbirósági Ítélet megváltoztatásával alperest felperes javára az 51 izben tett látogatáért 51 frt tőke és járulékainak megfizetésére kötelezni kellett stb. A m. kir. Curia (1891. június 3-án, 1,133. sz. a.): A kir. ítélő tábla ítéletének megváltoztatásával az elsőbiróság Ítélete hagyatik helyben.