A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 27. szám - Az 1868. évi LIV. t.-c. 192. §-ának értelmezéséhez, megkeresés folytán foganatositandó tanukihallgatás esetében

A JOG. 217 a jogerő kiterjed-e arra. Ha a fél a későbbi kérvényben semmi ujat sem hoz fel, hiszen akkor a biró a jogerő felvétele nélkül IS hivatkozhatik korábbi végzésének tartalmára, ha ugyanazt még mindig- helyesnek tartja ; ha pedig a fél újat hoz fel, akkor méltán megkívánhatja, hogy a bíróság azzal ép ugy foglalkozzék, mintha a most felhozott körülményt már az első kérvényben felhozta volna. Es ezek után nézzük még meg egy kissé a szóban forgó esetet. Azt kérdezzük, hogy ha ugyan a Curia határozata jogerőre képes határozat, mi emelkedett abból jogerőre ? Nem szenvedhet kétséget, hogy kérvéuyi ügyekben legfeljebb a korábbi kérvényben felhozott tényálladékból a fél jogára nézve levont következtetés lehet a jogerő substratuma. Legalább a ker. elj. 31. §-a világosan azt mondja, hogy »valamelyik fél kérelmére indított peren kivüli eljárás esetében csupán azon tényekre, körülményekre és bizonyítékokra lehet tekintettel a bíróság, melyek vagy a felek által hozattak fel, vagy melyekről az ugyanazon ügyben előtte lefolyt korábbi tárgyalásokból vagy egyébként hivatalos úton nyert felvilágosításokból bir tuclomássak. Más tényállás felett tehát a biró nem is határozhat, tehát határozatának hatása egy más tényállásra nem is terjedhet ki. Már pedig a jelen esetben a második cégbejegyzési kérvény új, az első ízben még meg nem birált ténykörülményt, nevezetesen a szövetkezeti tqgok névjegyzékét is felhozta. Igaz, hogy a kir. Curiának határozatában foglalt jogi nézet a második kérvény elutasítását is magával hozná. Azonban a Curia ezen jogi nézete csak indok, még pedig jogi indok, úgynevezett subjectiv indok, melynek jogerőre emelkedését még azok is perhorrescálják, a kik különben az indokok, vagy mint Savigny nevezi, a jogvita elemeinek jogerejét vitatják, a mely tant egyébiránt a gyakorlat nálunk joggal nem fogadja el. Az indokok nálunk sem nem felebbezhetök, sem pedig azok eltérése a dispositióban egybehangzó határozatok felebbezhetöségét nem hozza magával, vagy a határozat végrehajthatóságát nem gátolja. Hogy pedig a kérdéses curiai határozatban foglalt jogi nézet csak indok, ezt világosan tanúsítja maga a határozat, mely a kir. itélő táblának eltérő indokokon nyugvó határozatát helybenhagyja, a mi által a Curia egyszersmind maga is kijelenti, hogy ép ugy, mint a kir. tábla, csak a jelen kérvény felett akar határozni. Összefoglalva nézetemet a felvetett kérdésre nézve, oda concludálok, hogy mellőzve egyebeket, tekintettel arra, hogy egyoldalú kérelemre hozott elutasító végzések sohasem válnak ítélt dologgá és hogy a jelen esetben a második cégbejegyzési kérvénykülönben is más, még meg nem ítélt tényállásból indul ki, a kir. Curia elutasító határozata az újabb kérvény érdemleges elintézését nem gátolja, Dr plós„ Sándorj budapesti egyetemi tanár. Az 1868. évi LIV. t.-c. 192. §-ának értelmezéséhez, megkeresés folytán foganatosítandó tanúkihallgatás esetében. Irta : Dr. DOLESCHALL ALFRÉD, budapesti kir. törvényszéki jegyző. Egy adott eset alkalmával, melyben oly felperesi tanúnak megkeresés folytán eszközlendő kihallgatása iránt kellett határozni, ki felperes édesatyjának vallotta magát és kit ezen okból alperes kifogásolt, vita keletkezett azon kérdés tekintetében : hogy a tanuhallgatás eszközlése végett a törvénykezési rendtartásnak 198. §-a alapján szabály szerint megkeresett bíróság fel van-e jogosítva a 192. § ban felsorolt okoknál fogva egy tanú kihallgatását mellőzni, vagy pedig kötelessége a 60. §. értelmében, tekintet nélkül az érvényesített kifogásokra, a tanút kihallgatni ? Én azon nézetben voltam és vagyok most is, hogy a kérdésnek első megoldása a helyes és a törvény határozott rendelkezésének, valamint szellemének megfelelő; adott Ígéretemhez képest szabadjon megkísérteni ellenfeleimet e helyütt, az általam egyedül helyesnek vélt nézet számára meghódítani. Az 1868. évi LIV. t.-c. a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét csak igen szűk korlátok között fogadván el, azt minden egyes alkalommal kifejezetten megjelölte; igy a tanuk általi bizonyítás tanánál a 193. §. taxatíve felsorolja a bírói szabad co^nitio eshetőségeit; ezen kivételektől eltekintve, a kötött bizonyítási mód és a mi azzal elválaszthatlanul összefügg, a hajlithatatlan formalismus uralkodik, mely semminemű pactumot mellékés célszerűségi tekintetekkel nem tűr. Ha ennélfogva a 192. §-nak fejezete azt rendeli, hogy »az ellenfél kifogása folytán tanúságtételre nem bocsátharók« etc, akkor ez annyit jelent, hogy a hivatkozott szakaszban felsorolt akadályok kétségtelen fenforgásának esetében a tanúkihallgatás az ellenfélnek kifogása következtében semminemű körülmények között sem foganatosítható. Vitának tárgyát ezen esetben csak az képezheti: ^ fenforognak-e a szakasz esetei és a mennyiben az a tanuállitó fél által kétségbe nem vonatnék, minden további kételynek vége szakadt, mert a kathegorikus imperativ alak, melyet a 192. §-nak fejezete öltött, annak a kifejezése, hogy azon biró, ki a tanúkihallgatással meg van bizva, a kizáró okok bármelyikének kétségtelen fenforgása esetében a kihallgatástól eltiltatik, mert ily tanú »tanuságtételre nem bocsátható*, azt kihallgatni még beleegyezésével sem szabad, mely beleegyezés csak kifogás hiányában jöhet a 207. §. szerint figyelembe. Epeu ezen utóbbi szakasznak szövegezése is megerősít nézetemben, midőn oly értelemben rendelkezik, hogy »a tanúskodást jogosan megtagadhatják általában azok, kik a 192. §. szerint az ellenfél kifogása folytán különben is k i z á r a t n a k« és minden kétséget kizár a 203. §., mely teljes határozottsággal csak akkor engedi meg a tanúnak a különös kérdésekre való kihallgatását, »ha az általános kérdésekre adott feleletekből nem merülnek fel olyan körülmények, melyek a tanúnak hivatalból, vagy az ellenfél kifogása folytán leendő kizárását vonnák maguk után«, — »leendő« tehát ismét a kategorikus imperativ forma, a mely kivételt nem tűr ép oly kevéssé, mint mikor a 191. §-ban felsorolt személyeknek tanúskodása kívántatnék ! A 192. §. által a törvénynek határozott rendelkezéséből felállított kizárási okok fogadtatván el, azoknak kizáró jellegén nem változtat, hogy hatályosságuk arra vonatkozó kifogásnak érvényesítésétől tétetik függővé. És ha mindezekkel szemben ellenem vetik a 60. §-t, akkor mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy nézetem szerint ezen szakasznak felhívása álláspontomat nem is érinti. Mert a tanúkihallgatásra vonatkozó megkeresés a dolog természeténél fogva első sorban a tanúnak az általános kérdőpontokra leeudő kihallgatására irányul, mert miután a 194. §. szerint a tanuállitó fél csak a tanúnak vezeték- és keresztnevét, polgári állását és lakását köteles előadni, maga a per bírósága csak akkor jut tudomására a 192. §. alkalmazásának esélyéről, midőn a tanú az általános kérdésekre megfelelt. A mint ennek folyamában egy kizáró ok, a tanuállitó fél beismerése folytán, kétséget kizáró alakban mutatkozott és az ellenfél kifogásolási jogát érvényesiti: a megkeresett biróság szerepét befejezte az által, hogy a tanú kihallgatását mellőzi és erről a megkereső bíróságot értesiti, de sőt épen a 60. §. is nézetem mellett érvel, mert a megkeresett bíróság nem járhat el tovább, mint a meddig a megkereső biróság járt volua el, ha a tanúkihallgatást maga foganatosítja. Az ellenfél kifogásolási jogát bizonyos perbeli cselekvényhez vagy időponthoz a törvény nem köti, de a 194. §. következtében ezen jog ex actis korábban nem is érvényesíthető, mint a kihallgatás foganatosításakor, mert csak ekkor jut az ellenfél annak tudomására, hogy törvény szerinti kizárási ok fenforog. De még ha a 60. §-ra vonatkozóan eddig tett észrevételeim nem is állanák meg a helyet, ugy nem szabad felejteni, hogy az 1868. évi LIV. t.-c. nem a kabinet justiciának eszköze, de csupán törvények és velük hason erejű jogforrások szerint itélő, független szervezetű bíróságnak zsinórmértéke; ezeknél fogva a bíróságtól nem szabad megtagadni a jogot, hogy a megkeresés törvényességét önön tekintélyénél fogva szabadon mérlegelje és a megkeresésnek teljesítését megtagadja, valahányszor az utóbbi szempontból aggályai vannak, mennél inkább akkor, midőn a megkeresés teljtartalmú foganatosítását oly körülmények tiltják, melyeknek fenforgásáról a megkereső biróság tudomással nem is bírhatott! Azt vetik ellenem, hogy a tanúvallomások feletti észrevételekben az ellenfél a per bíróságánál is érvényesítheti kifogásait és ezen biróság nem tartozik figyelembe venni a joggal kifogásolt tanúnak vallomását; való, de a kérdésnek lényegén nem változtat, mert a törvénynek célja, hogy kétségtelenül aggályos tanuk a perből kirekesztessenek és a bár figyelmen kívül hagyott vallomásnak morális impressiója is kikerültessék; itt az ellenfélnek feltétlenül tiszteletben tartandó jogáról van szó, melyet sérteni sem önjogán, sem átruházott hatalmánál fogva jogosítva biró nem lehet. Az észrevételezési jognak érvényesítése által helyrehozhatja ugyan — legalább külsőleg — az ellenfél hibáját, ha annak idején kifogásolási jogával nem élt, bár ez is kérdésnek képezheti tárgyát; de a 192. §. rendelkezésének megsértését azzal menteni, hogy tessék a 210. §. adta joggal élni, nem érvelés, de a törvénysértésnek palástolása. Végül — last not least — a kir. Curiának egy a kérdésre vonatkozó határozatára is kell utalnom, a meljben kimondatott, hogy »tanukihallgatás iránti megkeresés esetében a tanúkihallgatás elleni akdályok felett a megkereső biróság dönt« (Dt. u. f. VIII. 3). Ezen határozat a jelen vitatkozásra alapot szolgáltatott esetre vonatkozólag feltétlenül nézetem mellett harcol, de általában és egész alább közlött irányával is az ellennézetet lerontja. Az által t. i., hogy a felmerült akadályok tekintetében a döntési jog a megkereső bíróságra ruháztatik, feltételeztetik oly eset, a melyben az akadálynak a tanúkihallgatást kizáró jellege vitás, mert a hol vita és kétely nincs, ott a döntésnek szüksége fenn nem forog; mindazon esetekben tehát, midőn a 192. §. valamely esetének fenforgását az ellenfél elismeri, ezen szakasz bevezető rendelkezésének alkalmazása önkényt előáll, ennélfogva a foganatosító biróság a tanúkihallgatást mellőzni tartozik. Csak azon esetekben, midőn az akadályoknak fenforgása nem kétségtelen és azon kérdésben a peres felek között nézeteltérés mutatkozik, nyerhet a hivatkozott curiai határozatnak azon része alkalmazást, mely szerint »a tanuk kihallgatására megkeresett biró kötelességszerüleg jár el, ha a prdts. 192. §-a szerint fenforogni látszó akadályokról értesiti a megkereső birót, de ha az utóbbi a közlött, de szerinte nem létező akadályokkal szemben is sürgeti valamely tanúnak kihallgatását, ez esetben a megkeresett biró a megkeresés teljesítését a prdts. 60. §-ánál fogva nem tagadhatja meg.« A megkeresett bírónak ezen határozat értelmében a tanút, ki ellen a 192. §. aggályai merülnek fel, kihallgatnia nem szabad akár