A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 23. szám - A birói illetőséget megalapitó végzés bélyegköteles-e? - Néhány szó a btkv. 262. és 270. §-aihoz

178 A JOG. elveszíti munkakedvét, szellemi rugékonyságát és a mellőztetések kálváriájának minden statióján keresztül ment biró a szegénységi fogadalom mellett a szó szoros értelmében csakugyan szegény marad és rajta is betelj esed hetik — mitől öt jó szelleme óvja meg — azon latin közmondás: »Paupertas magna meretrix«. A birói illetőséget megalapító végzés bélyegköteles-e ? Irta : dr. TOMASSOVITS FERENC, ügyvéd Szenicen. Miután ismételve megadtam az árát, igyekeztem a bélycgcsizióval jó lábon állani és azt hittem, hogy értek is már hozzá. Most azonban véges emberi eszemmel azt látom, hogy biz éu az illetéki szabályok titkaiba még be nem hatoltam és hogy hiába tanítottak engem a törvénymagyarázat szabályaira. A törvény — de még az illetéki szabályoknak is — nem tudásával senki sem védekezhetvén, azért ezek írott szavakban nyernek kifejezést, melyekről az vélelmezendő, hogy a törvényhozó azokat saját jelentőségük szerint, mint közönségesen értelmeztetnek, alkalmazta: quem penes arbitrium est et jus et norma loquendi. Az illetéki szabályok ért3lmezésénél — ugy látszik hogy a pénzügyi judicatura saját speciális magyarázatát követi. Ugyanis 28 évi ügyvédi praxisom alatt sohasem adtam peres ügyben a birói illetőséget megalapító birói végzésre bélyeget, de e miatt sohasem is leleteztek meg, mig egy-két év óta az ily végzéseknek meg nem bélyegzése miatt ismételve megleleteztettem. Azt tartom, helytelenül. Ugy tudom, hogy az illetéki szabályok 48. tételének B. pontjában az foglaltatik, hogy a pernek előkészítő stádiumában hozott közbenszóló birói határozatok közül csak : 1. az igazolási ; 2. a perújitási; 3. az igényperekben és 4. a végrehajtási jog fennállása vagy megszüntetése tárgyában hozott határozatok bélyegkötelesek. Ezen esetek taxatíve lévén felsorolva, következik, hogy egyéb közbenszóló végzések oda nem csúsztathatók. Hogy pedig a fennebbi esetek valóban taxatíve vannak felsorolva, ezen tudatomban megerősít mindjárt az illetéki szabályok következő 49. tételének s. pontja is, mely világosan és félreérthetlenül azt mondja: hogy az illetéki díjjegyzék 48. tételében meg nem jelölt bírósági határozatok illeték alá nem esnek. A 48-ik tételben pedig az illetőséget megalapító birói határozat bélyegkötelesnek nem jelöltetvén, honnét tudnak a pénzügyi hatóságok annak bélyegkötelességére következtetni J. Mely uton jussunk a bélyegcsizio mysteriumainak tudatához, ha az illetéki szabályoknak grammaticailag világosan érthető szavaiban meg nem bizhatunk ? Én persze a fizetési meghagyások ellen orvoslattal éltem, kifejtvén álláspontomat, a pénzügyi igazgatóság azonban mindig elutasított, hivatkozván a pénzügyi közigazgatási bíróságnak 3,381/84. sz. elvi jelentőségű határozatára, mely szerint az illetőséget megalapító birói határozatok bélyegkötelesek volnának. Felvittem az ügyeket a pénzügyi közigazgatási birósághoz is, mely azonban a pénzügyigazgatóságnak végzését mindenkor egyszerűen »indokainál fogva« helybenhagyta. Kénytelen voltam tehát érezhetőbb összegekre rugó felemelt illetékeket fizetni. De ha már fizetnem kellett, legalább megmondták volna, hogy miért helytelenek felhozott érveim, nem pedig ^indokainál fogva« asylumába meghúzódni. Én ezentúl is azon meggyőződésben vagyok, hogy a pénzügyi közigazgatási bíróság a fennálló illetéki szabályok 48. tétele B., illetve 49. tétele s. pontja világos értelmének ellenére jár el, midőn peres ügyekben a birói illetőséget megalapító végzést bélyegkötelesnek mondja. Tudtommul több ily felebbezett ügy fordult már meg a pénzügyi közigazgatási bíróságnál, tehát idején volna ezen kérdést döntvényileg elbírálni. Néhány szó a btkv. 262. és 270. §-aihoz. Iita : Dr. PERJESSY MIHÁLY, fehértemplomi kir. alügyész. A btkv. 262. §. értelmében »a törvény által alkotott testületek, hatóságok vagy azok küldöttsége tagjai ellen, habár nem nyomtatvány által elkövetett nyilvános rágalmazás vagy becsületsértés egy évig terjedhető fogházzal és kétezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő«. A btkv. 268. §. szerint a XVII-ik fejezetben tehát az idézett szakaszban meghatározott büntetendő cselekmény miatt is csak »s értett fél indítványára indítható meg a bűnvádi eljárás«. Végül a btkv. 270. §-a szerint »h i v a t a I b ó 1 van helye a bűnvádi eljárás megindításának, ha: 1. a hatóság vagy ennek küldöttsége ellen, vagy 2. közhivatalnok ellen hivatali kötelezettségeire vonatkozólag állított olyan tény, mely valódisága esetében a bűnvádi vagy fegyelmi büntetést von maga után« stb. . . . »követtetett el«. Ezen most idézett három §. annyi ellentétes határozatokra és jogi controversiákra ad okot, hogy a törvényt alkalmazó birák a felmerülő jogesetek alkalmával igazán zavarba jöhetnek az iránt vájjon melyik nézethez csatlakozzanak. A felmerülő vitás kérdések egynémelyikénél nem lesz talán érdektelen épen ezek tisztázása végett foglalkozni. Hogy a 270. §. idézett pontjai fenforgása esetén az eljárás hivatalból és pedig a kir. ügyész által, ennek a sértett fél vagy felettes hatósága által kiállított meghatalmazás folytán indítandó meg, arra nézve a nagyméltóságú ra. kir. Curia 1883. évi június 27-én hozott 22. számú döntvényében határozott s ezen határozat irányadónak elfogadandó. Vitás azonban, vájjon a felsőbb hatóságok által adott meghatalmazás esetén, ha sértett fél a vádlott megbüntetését nem kívánja, ennek akarata ellenére is folytatandó-e az eljárás? Nézetem szerint igen, mert habár különösnek tűnik is fel, hogy ha valaki a személyén elkövetett ilynemű sértés megtorlását nem kívánja, ezen sértésért a vádlott a sértett fél kifejezett akarata ellenére is büntettessék ; ha figyelembe veszszük azt, hogy a fenforgó esetben az illető nem mint magáufél, hanem mint az államhatalom képviselője sértetik meg s hogy így közvetve az állami tekintély lesz megtámadva, a közérdek szempontjából szükséges, hogy az ilyen támadás megtorlása ne tétessék függővé azon egyén akaratától ki a sértés nagyságát és az abból eredő jogsérelmet sokszor megbírálni sem képes, hanem a sokkal szélesebb látkörrel biró felettes hatóságtól. Épen azért egyáltalán helyesebbnek vélném, ha a meghatalmazás megadására mindenkor csupán a telettes hatóság volna jogosítva. Épen oly vitás az is, vájjon ezen meghatalmazás a btkv. 112. §-ában megjelölt 3 havi határidő alatt adandó-e meg az ügyészségnek és vájjon az ügyészség a vádinditvány, illetve a bűnvádi eljárás megindítása tekintetében szintén ezen három havi határidőhöz van-e kötve ? Vaunak egyes bíróságok is, kik mind a két kérdésre igennel válaszolnak, illetve a felmerülő jogeset alkalmával ez értelemben határoztak. Nézetem szerint ezen felfogás téves s ha elfogadom is azt, hogy a meghatalmazás a jelzett 3 havi határidő alatt adandó a kir. ügyésznek, azon indokból, mert ezen meghatalmazás nyújtás a sértett fél inditványozási jogát substituálja — nem fogadhatom el azon elvet, hogy a kir. ügyész is kötve volna a bűnvádi eljárás megindítása tekintetében a három havi határidőhöz ; hanem a nyert meghatalmazás alapján a btkv. 106. §-ában jelzett rendes elévülési határidőn belül bármikor élhet ezen jogával. Igazolja ezen állításomat épen a már idézett 112. §. második bekezdése, igazolja azon körülmény, hogy a kir ügyészt illetvén a vádolhatási jog, reá nézve ezen 3 havi kivételes inditványozási határidő nem vonatkozik s végül, hogy a budapesti kir. itélő tábla s ezzel egyetértőleg a nagyméltóságú m. kir. Curia is 1890. évi október 30-án 8,853. sz. határozatában ezen elvet fogadta el. Epen oly, sőt mondhatni ezen a téren a legvitásabb kérdés az is, vájjon ezen meghatalmazásnak a törvény által előszabott alakkal kell-e bírni s vájjon nem elegendő-e, ha akár a sértett fél, akár ennek felettes hatósága az eljárás megindítását és vádlott megbüntetését kérik. Maga a nagyméltóságú m. kir. Curia 1886. évi 6,01G. sz. határozatában formális meghatározást kíván, 1836. évi 8,719. sz. határozatában ellenben kimondja, hogy a panaszemelés és büntetés-kérés a meghatalmazást bőven pótolják. Szerény nézetem szerint az utóbbi elv a helyes, mert hiszen a törvény indokaiból (1. L ö w T. Anyaggyüjtemény II. kötet 164. 1.) s intentiójából sehogy sem lehet arra következtetni, hogy ezen felhatalmazáshoz bizonyos formalitások lennének szükségesek, mint épen magához a bűnvádi feljelentéshez sem. A meghatalmazás célja csupán az, hogy ez által a sértett fél vagy felettes hatóságát megillető vádemelési és vádolást jog a kir. ügyészségre átruháztassék, e cél pedig el van érve, bármily alakban is hozatik ezen határozat az ügyészség tudomására. Különben tudomásom szerint a felsőbíróságoknál is sokan e véleményben vannak. Vitás továbbá azon kérdés is, vájjon a btkv. 262. §-a szerint minősülő nyilvános rágalmazás és becsületsértés, minden esetben hivatalból üldözendő e és pedig a sértett fél, illetve felettes hatóságának meghatalmazása alapján? Bár a nagyméltóságú m. kir. Curia 1886. évi 7,016 és 1887. évi 485. sz. határozatában azon elvet módja ki, hogy az idézett §. alapján csupán a kir. ügyész által és ^ pedig csupán felhatalmazás alapján indítható meg az eljárás és ennek hiányában, ha a sértett fél indítványát fentartja, a cselekmény a btkv. 258. illetve 262. §-a szerint minősithetö, nézetem az, hogy ezen (262.) §-beli minősítéshez nem okvetetlenül és minden esetben szükséges a meghatalmazás, hanem csak a 270. §. 1. és 2. pontjában jelzett esetekben. A 268. §. szerint a XVII. fejezetben felsorolt vétségek miatt csupán a sértett fél indítványára indítható meg a bűnvádi eljárás. Ez az általános szabály, mely a btkv. 262. §-ára is vonatkozik. Ezen általános szabály alól kivételt állapit meg a btkv. 270. §-a. Ennélfogva joggal következtethető, hogy mindazon bűncselekményekre nézve, melyek a kivételek között felemlítve nincsenek, az általános szabály áll fenn. Ezek előrebocsátása után ha megfigyeljük a 270. §. szövegét, annak első pontjára is vonatkozó 2-ik pontjában ez mondatik : »h í v a t a 11 kötelességeire vonatkozólag állított