A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 46. szám - A tengeri jelzálogról

A j o a. 395 elénk ;i tengeri jelzálog egész intézményét. De ezen munka nemcsak tudományos becse miatt, de még azért is megérdemli, hogy azt beható figyelmünkre méltassuk, mert annak a tengeri jelzálogra vonatkozó legújabb spanyol törvényre is döntő befolyása volt. Revilla munkáját hét fejezetre osztja fel. Az első és másodikban a tengeri jelzálog elméletét és történeti fejlődését adja elő; a harmadik és negyedikben a tengeri jelzálog keletkezése, alaki kellékei és nyilvánosságától, továbbá annak joghatálya és megszűntéről szól; végre az ötödik, hatodik és hetedik fejezetben comparativ módon tárgyalja azon kérdést, miként legyen a spanyol tengeri jelzálog intézménye, annak belső (anyagi) és külső (alaki) kellékei berendezve. Követve a szerző által elfogadott rendszert, térjünk át most már annak egyes részeire. Az első fejezetben kifejté szerző, miben rejlik a tengeri jelzálog intézménye és szellőzteti azon kérdést, vájjon a tengeri jelzálog kifejezésére a hypoteca navalis (hajó-jelzálog) vagy a hypoteca maritima (tengeri jelzálog) kifejezés volna-e inkább elfogadandó .J A nélkül azonban, hogy e kérdésnek nagyobb fontosságot tulajdonítana. Szerinte csak az fontos, hogy a tengeri jelzálog fogalma tüzetesen határoztassék meg; és igy folytatja : »a te ugeri jelzálog egy idegen hajót terhelő követelés biztositása végett alkotott dologbanijog (jus in re), melynek erejénél fogva a hitelező, ha követelése az adós részéről a lejáratkor ki nem fizettetik, magát a zálogjoggal terhelt haji) eladása által kielégítheti.« Áttér azután szerző azon előnyök ismertetésére, melyekkel a jelzálogilag biztosított követelés bir, az ily módon nem biztosított követelésekkel szemben és kimutatja, hogy a teljesen a hajózás esélyeitől függő hajó-kölcsön (prét á la grosse) intézménye a mai hitelviszonyoknak többé meg nem felel és hogy az a jelzálognak (mely még a hajó építése alatt is érvényesen köthető) behozatala által a gyakorlatból teljesen ki is szorítható. Bonckés alá veszi később a warrant-on vagy más privilegiált jogcimeken alapuló követelések érvényesítésének módozatait és azon eredményre jut, hogy az egyedüli hatályos megoldás mindig a jelzálogi biztosítás. Ezek előre bocsátása után részletesen ismerteti a tengeri hajó fogalmának, jogi feltételeinek, tulajdon- és birtokjogának meghatározását és kimutatja, hogy a jelzálog intézménye a tulajdonjog szabadsága és függetlenségének nem prejudicál. Felemlíti e helyütt azon áramlatot is, mely ezen intézmény ellen a hamburgi conferentián nyilvánult, valamint azon küzdelmet, melyet a francia biztosító társaságok fejtettek ki, az 1874-iki francia törvényinél szemben; és tanulmányának első fejezetét a hajólajstrom 'hiteltelekkönyv) fogalmának és berendezésének ismertetésével fejezi be. A második fejezetben a görög, római és középkori történeti előzmények előrebocsátása után ismerteti a bretagni és norma n d i a i szokásjogot, az 1612-iki burdeosi parlamenti Declaratiót, az 168l-iki francia Ordonnance és az j.807-iki Code de commerce-nek tilalmait; áttér azután az angol Merchant shipping act és a Mortgage of the s h i p s intézményeinek ismertetésére és előadja az északamerikai »mortgage« és a kanadai hajó-jelzálog szabályozását; ezek után részletesen tárgyalja az újabb francia, belga, németalföldi, dán, német, olasz, orosz, finn, görög és uruguayi hajó-jelzálog intézményének történeti fejlődését és törvényes szabályozását. Comparativ módon tárgyal némely speciális kérdést is; mint a hajó épitése alatt kikötött jelzálogot, az eventualis jelzálogot, a jelzálognak a tengeri biztosítási ügylethez való viszonyát és e fejezetet bezárja azon kérdés részletes ismertetésével, hogy a »lex rei s i t a e« elve a tengeri jelzálog intézményére mennyiben nyerhet alkalmazást. A harmadik fejezet a következő kérdésekről tartalmaz beható és mindig comparativ ismertetést: a) a jelzálog jogi természetéről ; b) a jelzálog tárgya, helye és terjedelméről; c) a jelzálogi adós alanyi jogképességéről; d) a meghatalmazási jelzálogról ; e) a jelzálogi szerződés alaki kellékeiről; f) a jelzálog nyilvánosságáról, különösen Franciaország, Belgium, Anglia, Németalföld, Porosz- és Olaszországban. A negyedik fejezetben szerző a rendszer alapfeltéteinek ismertetése után áttér a hajó megsemmisülése és szerencsés megérkezéséből levont hypotesisek fejtegetésére, ismerteti a végrehajtás és az előnyös sorozás jogát, különösen azon esetben, ha a hajóeladásból befolyt vételár felosztása tárgyalásánál több jelzálogos hitelező érvényesiti jogait; beszél azután a jelzálogos jogok megszűnési módjairól és igen érdekesen fejtegeti, hogy a francia »droit de purge« speciális intézménye (melynek fogalmát következőleg adja: »egy, a személyes felelősséggel I. nem biró harmadik szerzőnek a törvény által biztosított díjkedvezmény, mely szerint a saját szerzési jogcímének nyilván könyvi bejegyzése alkalmával a jelzálogos ingatlanra előbb bekebelezett összes követelések törlésének kérelmezése által azon ingatlant ezen terhek alól felszabadíthatja*) a tengeri hajókra mennyiben nyerhet alkalmazást; és végül ismerteti azon jogelveket, melyek szerint a hajónak birói uton való eladása az egyes országokban szabályozva van. Az ötödik fejezetben szerző megismerteti az olvasóval a spanyol kereskedelemjogi szakirodalmat és különösen kiemeli a tengeri jogi szakirodalomból azon munkákat, melyek a tengeri jelzálogra vonatkoznak. Boncolóra veszi azután a létező tengerjogi törvények egyes intézkedéseit és a jelzálogi intézmény behozatalának előzményeit, u. m. a hajótulajdonosok kérvényét, a földrajzi társulat és a hajósok congressusainak munkálatait, azután az 1886. évi általános congressus tanácskozásainak egyes mozzanatait és eredményét, és e fejezetet annak előadásával zárja be, hogy állottak a hajójelzálog kérdése tekintetében a viszonyok, szerző munkájának megjelenése idejében (1888.). A hatodik és hetedik fejezetben végül részletes javaslatokat terjeszt elő arra nézve, miként volna a hajójelzálog intézménye Spanyolországban szabályozandó és pedig ugy az anyagi, mint az alaki jog szempontjából Ezen két fejezet egyes szakaszai a következők : a) a spanyol kereskedelmi hajózásról; b) a hajójelzálog tíz alapelvéről; c) a javaslat indokairól; d) a jelzálog joghatályáról; e) a hajó épitése alatt keletkezett jelzálogról; f) a jelzálog alapja és jogcíméről; g) a jelzálogra vonatkozó alanyi jogképességről ; h) az esetleges jelzálogról; i) a hajójelzálogi jogok szenvedő átruházásáról; j) a hajójelzálognak a hajóbiztosítási ügylethez való viszonyáról; k) a hajójelzálog tartama és joghatályáról; /) a jelzálog osztályozásáról; m) az előjegyzésekről; n) a jelzálogi felszabaditási anyagi jogról; ó) a spanyol jelzálog alaki jogáról általában;/) a hajó jelzálog keletkezési jogcímének külső (alaki) kellékeiről; q) a hajójelzálog cselekvő átruházásáról; r) a hiteltelekkönyv (vagy hajó-lajstrom) szerkezetéről; s) a felszabaditási jog alaki kellékeiről; végre t) zárhatározatokról. Az ezen két utolsó fejezetben tárgyalt kérdések fejtegetései közül különös méltatást érdemel azon rész, mely a jelzálogos követelések osztályozására vonatkozik. Itt magaslik ki leginkább a szakember éleslátása, mély tudományosságon alapuló logicája, subtilis dialecticája és persuasiv hatalma. A jelzálogos követelések osztályozása, a törvényhozások által általában előnyös tételekül elismert követelésekkel szemben, egészen más világításba helyeztetik. Szerzőnek ezen irányban követett elvei nemcsak a tudományos világ részéről lettek kellőleg méltatva, hanem hatályosan befolytak a spanyol törvényhozásra is, mely ez által új elveket sanctionált és a hajójelzálog-intézményt a kor színvonalának megfelelőleg oly polcra emelte, a milyenen nem állt egy korábbi európai vagy amerikai törvény sem. Hogy tehát a hajójelzálog intézményéről szóló spanyol törvény az, mely e tekintetben jelenleg a legtökéletesebb, ez — nyíltan kimondhatjuk — egyedül Gonzales Revilla érdeme. Igen hosszúra kellene nyúlnia ezen közleménynek, ha részletesen akarnánk ismertetni mindazt, a mit Gonzales Revilla a jelzálogi követelések osztályozásáról husz nyomtatott lapon át mond, azért e helyütt egyszerűen csak annak constatálására szorítkozunk, hogy a hajót terhelő követelések osztályozására vonatkozólag általa felállított, a traditionalts felfogást restauráló, de a refractionalis követelések fogalmának leginkább megfelelő rendszer analóg ugyan több törvényhozás által követett rendszerrel, mindazonáltal csak az 1890-ik évi spanyol törvényben nyert teljes érvényesülést. A spanyol jelzálog-törvénynek a követelések osztályozására vonatkozó 21 szakasza ugyanis szó szerint visszaadja a Gonzales Revilla munkájának 391—393. lapján olvasható javaslatokat. Megjegyzendőnek tartom még azt, hogy Gonzales Revilla »La hipoteca naval, Observaciones al proyectodeleydelMinisterio de Grácia y Just i c í a« cím alatt néhány hóval ezelőtt egy röpiratot adott ki (mely nagy munkájának mintegy függelékét képezi), melyben a hajójelzálogról szóló 1889. december hó 11-én kelt spanyol törvényjavaslatot ismerteti és kimutatja, mennyiben szenvedett az az általa megindított tudományos mozgalom folytán változást a par-