A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 2. szám - Az új hagyatéki eljárás. 2. r.

K JOG. 1 1 tását, ha azoknak a reformoknak az életbeléptetéséről volna vagy lehetne szó, melyek az írásbeliség megszüntetésével tért nyitnának a szóbeliségnek. De ugyan mi lényegeset segit a szaporítás a reformok életbeléptetéséig? Mi számot tevő lényeges eredménye volna a változtatásnak addig ? Csak most — a polgári peres eljárás javaslatával — történt meg az első határozott lépés a reformok felé. Es tudjuk, hogy mennyi időt igényel egy szerves reform megvalósítása, míg az az enquéte s a bizottsági tárgyalások retortáin a törvényhozás két testülete elé jut s ezek által elfogadtatik. A polgári peres eljárás életbeléptetése ennélfogva távolról sem várható oly rövid idő alatt, mint miként a decentralisatió megtörténtét sürgeti s kívánja a közönség. Tehát első sorban reformokra van szükségünk, mert a k. táblák decentralisatiója csak azok életbetéptetésével válik igazán és valóban aktuálissá; előnyei csak ekkor lesznek reform jellegével birók s üdvösök. Az új hagyatéki eljárás. Irta: dr. BLUM BÉLA pécsi kir. közjegyző. (Második közlemény.) * A királyi közjegyzőségeknek a lehető legszélesebb alapon eszközlendö decentrali3atiójával mindezen visszásságokat megszüntethetjük ; mert a kir. közjegyzőben megtalálhatjuk azon közeget, melyre szükségünk van, ha a népnek magánjogi ügyeit a jogállam színvonalára felemelni akarjuk. Ezzel elérjük, hogy •nagát az intézményt leviszszük a néphez, mely azt ma még alig ismeri minden előnyeivel; s a nép számára könnyen hozzáférhetővé, népszerűvé teszszük, a mire nagy szükségünk van: ha egyrészről az intézményt állandósítani, nemzeti intézménynyé fejleszteni, másrészről pedig a nép jogéletét a zugirászat salakjától és ennek a népre gyakorolt demoralizáló hatásától megóvni akarjuk. Szoros összefüggésben áll e decentralizátióval egy másik kérdés: a kir. közjegyzők hatáskörének végleges megállapítása. A jelenlegi hatáskör, mely egyik oldalon a birói hatáskört, a másik oldalon az ügyvédi hatáskört érinti, jelen alakjában nem alkalmas arra, hogy a közjegyzői intézményt megszilárdítsa, állandósítsa. Mert a míg az egyik oldalon odáig nem jutottunk, hogy a bíróságok hatásköréből minden oly teendőt, mely birói iudiciumot * Előző közlemény a »Jog» 1. számában. azonossága kényszeritette. A magyarnak minden szava felveszi a tárgyragot és azért nincs szüksége arra, hogy a műveltető igéből szenvedőt képezzen. Ezért nem is érti meg azt soha. Ha azt mondjuk : a törvényt megváltoztatják, akkor érti azt, hogy a törvény megváltozik, ha módosítják, módosul, ha kiegészítik kiegészül, ha hatályban hagyják, hatályban marad, de azt, hogy a törvény megváltoztatik, módosittatik, kiegészíttetik, hatályban hagyatik, nem érti meg soha, mert ezeket tárgyi ragos szóval kapcsolatban szokta használni s ennek hiányát a tájszólási hibák sorában keresi. De ha az élőnyelv annyi századon át elbírt lenni a nélkül, hogy a »szenteltessék« és »dicsértessék« példájára egyetlen egy más szót is alkotott volna ; sőt ha a latinos alakhoz ragaszkodó lelkiatyák dacára még ezt a két szót is műveltető értelemben törekszik használni; ha Petőfi, Vörösmarty, Arany megbírták irni az ő remek és örökbecsű müveiket a nélkül, hogy a tatikos igealakra rászorultak volna; ha szépirodalmunk most élő óriásának, Jókainak lebilincselő Írásmódjában a tátik pattogását hiába keressük ; ha az újabb irók, hogy sokat ne említsek : Mikszáth s a tárczairók is, például Adorján és Keszler gondosan kerülik annak használatát: akkor be kell látnunk nekünk is azt, hogy e nélkül a pattogó tátik, tetik, tottatott, tettetett képzők és ragok nélkül is lehet hozni jó és igazságos törvényt, rendeletet és határozatot; de be kell látnunk azt is, hogy azoknak teljes kiirtása nélkül általánosan érthető, az élő nyelvvel összeforrható világos hivatalos nyelvet alkotni nem lehet. A ki megvizsgálja az 1868. évi LIV. t.-c; az 1881. évi L1X. LX. t.-c, az 1886. évi XXIX. t.-c. s az ennek módosításáról szóló törvényjavaslat nyelvét, azt találja, hogy 1868. óta a tatikos igealak a törvényekben rettentően megszaporodott s ép ugy szaporodtak azóta a perek is. Ez csak az egyik ok lehet, de még is ok és igazságszolgáltatásunk ingadozása, a már eltemetett kérdések újabb életre nem kiván, ki nem vettünk s a közjegyzői hatáskörnek át nem adtunk; a míg másrészről az ügyvédi és közjegyzői hatáskörnek bizonyos concurrentiáját teljesen meg nern szüntettük: addig e kérdést végleg megoldottnak nem tekinthetjük. Az első irányban ma már közel állunk a végmegoldáshoz, mert a tanúsítványoknak, a hagyatéki tárgyalásoknak, a vételár felosztásoknak a birói hatáskörből történt teljes kivétele és a közjegyzők hatáskörébe történt átadása után e téren a csődügyeken kivül már alig marad valami teendő. Annál inkább kell figyelmünket a másik irány felé fordítani, a hol ma még nincs megvonva a határvonal az ügyvéd és kir. közjegyző hatásköre között. Pedig mily különböző e kettőnek hivatása! Különösen nálunk, a hol a közjegyzők a régi idők hiteles helyeinek utódai legyenek ! E hivatásuk pedig épen nem fér meg az ügyvédkedéssel, mint az más államok jogrendszerében meg van engedve. A hiteles helyeknek, mint speciálisan magyar nemzeti intézménynek traditiói nálunk a közjegyzői intézmény számára egészen különös hivatáskört jelölnek ki, ennek bizonyos kizárólagos jelleget kölcsönöznek, melyet más nemzetek figyelembe venni nem tartoznak. A közjegyzőségek jelen szervezete e hivatásnak nem teljesen felel meg és itt kellend pótolnunk az első szervezésnek hiányait. A kir. közjegyzőnek hivatása a jogok megalapításának, megváltoztatásának, avagy megszüntetésének hiteles alakba foglalása legyen. De nem lehet hivatása a feleknek a bíróságok vagy hatóságok előtti képviselete. A képviseleti jog az ügyvédé, nem a közjegyzőé! A két hatáskör tehát ezen az alapon szorosan elkülönítendő és elkülöníthető is, ha a beadványokat a kir. közjegyzőktől elvéve, az ügyvédeknek adjuk oda! Már most tovább haladva a jogreformok terén, ha a kir. közjegyzőségeket decentralizáljuk a nép érdekében, akkor a zugirászatot is el kell fojtanunk ; mert nem szabad tűrnünk azt, hogy a közjegyzők zugirászokkal concurrálni legyenek kénytelenek. Ki kell tehát mondanunk a decentralizátióval együtt az összes telekkönyvi és hagyatéki ügyekben — mint a melyek helyes ellátása leginkább fekszik a nép érdekében és jogéletüket majdnem kizárólagosan töltik be — egyrészről a közjegyzői okiratoknak, másrészről a beadványok ügyvédi ellenjegyzésének kényszerét! A hitelesítési kényszer magaslatáig a közvélemény már felemelkedett, — a közokirati kényszerig még csak egy lépés. És ha meggondoljuk, hogy a hitelesítési kényszer a felekre ugyanazon terheket rójja, mint a közokirati kényszer, a nélkül, hogy az aláirás valódiságán kivül más biztosítékot nyújtana; a közokirati kényszer ellenbenegyenlő m e g t e r h e 11 e í é s mellett az ügylet támadása legalább azt bizonyítják, hogy a hivatalos nyelv nem eléggé világos és szabatos arra, hogy az igazság akaratlan megsértését elő ne idézze. A »tatikos« igealakot tehát, mint a zavar legfőbb okát, kérlelhetlenül ki kell irtani a hivatalos nyelvből és pedig annál inkább, mert a magyar nyelvnek van a szenvedő értelem kifejezésére az ódik, zik, ad, ul, ül képzőkben félreérthetlen eszköze. Ütődik, verődik, látszik, szakad, pusztul, épül, az üt, ver, lát, szakaszt, pusztít, épít igéknek szenvedő értelmű alakja ; nincs tehát szükségünk arra, hogy még az üttetik, veretik, láttatik, szakasztatik, pusztíttatik, építtetik szavakkal is kifejezzük azt a már jól kifejezett fogalmat. Csak meg kell keresni a helyes magyaros kifejezést; megvan a nyelvben minden eszköz arra, hogy a legfinomabb árnyalatait is kifejezhessük ugy a cselekvésnek, mint a létezésnek és a szenvedésnek. Melyik nyelv képes ezt visszaadni; ir, irkál, irat, iratkozik, Íródik, irhát, irogat ? Bizony gazdag a mi nyelvünk, de ne húzzuk idegen nyelvek kaptafájára; mert ez által elveszti gazdagságát is, szépségét is, világos értelmét is. 2. Azon, ezen, ama, eme, e, jelen. A hivntalos nyelv második általános hibája a mutató névmásoknak helytelen használata. Nem okoz annyi zavart, mint a »tatik« ; de a nyelvet idegenszerűvé teszi. Minden magyar nyelvtan azt mondja : Mutató névmások ezek : az, ez, amaz, emez, ugyanaz, ugyanez. Azon, ezen, ama, eme, e, mutató névmások létezéséről nem szól egy sem; de azért mindezeket millió számra látjuk ugy a hivatalos nyelv termékeiben, mint magukban a magyar nyelvtanokban. Az élőnyelvben a mutató névmásokat mindig ugy ragozzuk, mint azt a szót, a melyre mutatunk velők. Az irodalmi és hivatalos nyelvben ezt a ragozást el akarjuk kerülni és azért kellett föltalálni az »azon, ezen, ama, eme, e« mutató névmásokat, a melyeket a melléknevek módjára ragozás nélkül alkalmazunk. Mit szólnánk ahhoz, ha valaki népdalokat így szépítené meg : Kzen