A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 21. szám - Az elkeresztelések

194 A J nünk. A kereskedelmi törvény 479. §-a a kármegállapitás tárgyában akkép intézkedik, hogy ha a tárgyak értéke a biztosítási szerződésben nem állapíttatott meg, abiztositott köteles azon értéket igazolni, melylyel a tárgyak a megsemmisülés vagy megsérülés idejekor birtak. Ellenben, ha a tárgyak értéke a biztosítási szerződésben megállapíthatott, a kártérítésre nézve az érték szolgál irányadóul, a mennyiben a biztosító igazolni nem képes, hogy a tárgyak a megsemmisülés vagy megsérülés idejekor csekélyebb értékkel birtak. A kereskedelmi törvény ezen intézkedésével szemben a biztosító társulatok kötvény-feltételeikben kikötik, hogy a biztosítási okmányban »a biztosított összeg« rovata alatt kitett összeg nem képezi a biztosított tárgynak előre megállapított értékét, hanem csak a biztosítási dijak és illetékek megszabására szolgálnak és a tárgyak létezése vagy értéke tekintetében sem bizonyítékot, sem jogvélelmet nem képeznek. E szerint tehát a keresk. törvény 479. §-ának 2. esete a gyakorlatban elő nem fordul és így minden esetben a biztositott köteles a leégett tárgyak értékét bizonyítani, a mi pedig mint fentebb kimutattam, az esemény bekövetkezte után fölötte nehéz dolog. Minthogy azonban az ilyen kötvény-feltételek a törvénynyel tulajdonképen ellenkeznek és annak jótékony intézkedéseit — legalább a gyakorlatban — hatályon kivül helyezik, a biztosító társulatok alapszabályai revisio alá volnának veendők és minden a törvénynyel ellenkező vagy annak érvényét csorbító alapszabályi intézkedések törlendők és megtiltandók volnának; másrészt pedig a biztosító közönség figyelmeztetendő, hogy a biztosítandó tárgy értékét a társasággal egyetemben a biztosítási ügylet megkötése előtt becsüljék és állapítsák meg, hogy ekkép az esemény bekövetkezte után a társulatra nehezedjék az esetleges hiány bizonyításának terhe. A keresk. törv. 482. §-a értelmében továbbá a biztosítási összeg más megállapodás hiányában a kár megállapításától számítandó 15 nap alatt fizetendő, de ezen törvényintézkedésnek a sanctiója mindössze abban áll, hogy ha a társaság a törvényes 15 nap alatt a kárt k\ nem fizeti, akkor a biztosítottnak jogában áll azt per útján követelni. Egészen más sanctiót ad a törvény ezen intézkedésének némely külföldi törvényhozás, melyek szerint a biztositott fél kérelmére a bíróság a bírói szakértői szemle utján megállapított kárösszeg erejéig a kielégítési végrehajtást köteles elrendelni, úgy, hogy a fél megállapított kárát minden hosszadalmas per és eljárás mellőzésével behajthatja. Az ilyen eljárás mellett a biztosító társulatok talán kénytelenek volnának a regiejöket jobban összevonni, de hivatásuknak sokkal hívebben megfelelnének. Az elkeresztelések. Irta : CSANÁDY ISTVÁN, szent-endrei kir. járásbiró. A »J o g« szaklap folyó évi 19-iki számában a fentebbi cím alatt megjelent közlemény a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnák folyó évi február hó 26-án kelt rendeletét jogászi álláspontból tekintve bírálván, midőn a jog törvénye mellett a vallási és erkölcsi törvényekre is kiterjeszkedik, azoknak rendeltetését és egymáshozi viszonyát vizsgálja, rámutatva a jog törvényének intentiójára, azt állítja, hogy »az 1868 : LIII. t.-c. 12. §-a — ugy a mint hangzik — nem áll a jogi törvényhozás terén. Mert nyilvánvaló, hogy az államnak nincs hivatásában előírni, hogy polgárai, az államilag kifogástalannak elismert, vagyis bevett vallásfelekezetek melyikét ifmerjék el a legjobbnak; nincs hivatva megtiltani, hogy polgárai azon vallásnak, mint szülői lelkiismeretük szerint legjobbnak tanait csepegtessék gyermekeik szivébe és elméjébe, melyet azok boldogságára nézve legkedvezőbbnek tartanak; nincs hivatva tanodáiban más vallás oktatását erőszakolni, mint a mely vallást a szülők akarata kijelölt. Pedig a szóban levő §. ilyen, tisztán az ember belszabadságába, lelkiismerete körébe eső intézkedést tartalmaz.« Ezen előadás olyan szépen van kiszínezve s oly szivrehatólag szól, hogy az olvasó első tekintetre önkénytelenül is elhiszi még az 1868 : Lili. t.-c. 12. §-ának világos és félre nem magyarázható szavaival szemben is, hogy igaz és valóban ugy áll a dolog. A látszatnak oly módoni ecsetelése azonban az éremnek csak egyik oldalát tünteti fel, mert van annak másik lapja is. Hányszor megtörtént már és megtörténik még ma is, hogy a vegyes házasságban élők nem önként, nem meggyőződésből, nem szivük sugallatát követve, hanem vagy idegen és illetéktelen beavatkozás, vagy papi befolyás, rábeszélés, a házastársak között épen különböző vallásuk miatt felmerülő egyenetlenségek és viszályok nyomása alatt, sokszor a jó egyetértés és házi béke kedveért, vagy a szegénység és anyagi helyzet kényszere miatt kereszteltetik meg gyermekeiket, a törvény szerint nem illetékes lelkész által és küldik oly iskolákba, melyekben sem a vallás követelményeinek megfelelő üdvös lelki oktatást, sem az élet szükségeire, megélhetésük, hivatásuk és életpályájuk előkészítésére szükséges és megkívántató tudást, vagy szellemi művelődést nem nyerhetnek? Mely körülmenyek későbben igen sokszor és nagyon megboszulják magukat. Mert azoknak súlyos és káros következményeit idő multával mind a gyermekek megérezik, mind a szülők megbánják és bizonyára nem tették, vagy szívesen elkerülték volna, ha a befolyásolás vagy kényszer elől kitérhetnek. Épen arra való a törvény, hogy ily esetekben azokat, kik oltalmát igénybe veszik, megvédelmezze és még alkalmas időben elejét vegye vagy eltávoztassa mindazon bajokat, hátrányokat és veszélyeket, melyek a szándékos elkeresztelésből, a tehetetlen s még öntudattal sem biró gyermekekre későbben önhibájukon kivül hárulhatnak. De hát voltaképen mit is mond az a mostanában kifogás alá eső törvény, az 1868 : LIII. t.-c. 12. §-a? Azt mondja, hogy »a vegyes házasságokból származó gyermekek közül a fiak az atyjuknak, a leányok anyjuknak vallását követik. A törvénynyel ellenkező bármely szerződés, téritvény vagy rendelkezés ezentúl is érvénytelen és semmi esetben sem birhat jogerővel.« Ezen törvényre fektetett és sokaknak szemet szúró rendelet pedig ugy intézkedik, hogy mindazon esetekben, midőn vegyes házasságból származó gyermekek nem az 1868 : LIII. t.-c. 12. §-a szerint illetékes lelkész által kereszteltetnek meg, a keresztelő lelkész büntetés terhe alatt köteles az anyakönyvi kivonatot az illetékes lelkészhez 8 nap alatt áttenni. Hol forog itt fenn sérelem egyáltalában és különösen szemben a catholicusokkal ? Sértheti-e ez bármely vallásfeiekezetbelinek lelkiismeretét, vallásos érzelmeit és megtámadja-e hitelveit? Hiszen ezen rendelet nem tiltja meg a gyermekek megkeresztelését és csupán azt követeli, hogy a törvény szerint nem illetékes lelkész által megkeresztelt gyermek anyakönyvi kivonata az illetékes lelkészhez, az anyakönyvbeni bevezethetés céljából áttétessék, vagyis hogy az elkeresztelés, melyet a törvény tilt, más vallásfelekezet sérelmére el ne követtessék. Ezen rendelet minden lelkészt vallásfelekezetre való tekintet és kivétel nélkül egyiránt kötelez, de a törvényt áthágókat is egyenlő mértékben kívánja sújtani. A tisztelt miniszteri rendelet tehát sem a vallás és erkölcsi törvények határait nem korlátozza, sem a tételes törvénynek alkalmazásával senkinek lelkiismeretére kényszerítő befolyást nem gyakorol. De a különböző vallásfelekezetíí szülőket sem tiltja el attól, hogy lelkiismeretük szerint legjobbnak tartott vallás tanait és hitelveit, ha arra képesek és akaratuk van, gyermekeik szivébe csepegtessék és boldogságukra a jó erkölcsökbéni oktatás mellett törekedjenek. Sem az embert nem fosztja meg a tisztelt rendelet, a természeti és vele született azon jogától, hogy a legfőbb lényről az istenről és erkölcsről alkotott fogalmait gyermekeivel közölhesse és azokat jókká, erényesekké legye. Hogyan lehet tehát azt mondani, hogy a kérdéses rendelet alapjául szolgáló 1868 : LIII. t.-c. 12. §-a nem áll a jogi törvényhozás terén ? Ezt igazán nem lehet megérteni. Mert szerintem az idézett törvény és az arra fektetett rendelet azt akarja, hogy a törvény ezentúl ne legyen irott malaszt, a jogszabályok pedig ne maradjanak papíron minden alkalmazás nélkül és a rendszeretet ott is gyökeret verjen, hol azelőtt alkalmas talajra nem talált. A megtámadott törvényt nem egy, de. minden törvényesen bevett vallásfelekezetíí honpolgárokból és talán túlnyomólag catholicusokból álló törvényhozótestület hozta, melynek tagjai a törvényalkotásra mély tudománynyal, bölcs és t éles belátással, higgadtsággal és komoly megfontolással birtak. És a kérdésben forgó törvény megalkotásánál nem csupán azt mérlegelték, hogy az uralkodó vallás minő előnyt nyújt, hanem azt is, hogy a más vallásfelekezetííek minő szolgálatokat tesznek az államnak. És ennek mérlegelése mellett részesítették a különböző vallásfelekezetíleket az egyenjogositásban és a törvénynek egyforma