A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 1. szám - Magyarosodjunk!

9 íL JOG aligha rövidebb időbe telik: úgy, hogy a mire az öröklési jogról és a hagyatéki eljárásról szóló törvények életbeléptethetök lesznek, a közigazgatás államosítása is már megvalósítható leend. Vizsgáljuk tehát a hagyatéki eljárás reformját a közigazgatás államosítása alapján. Alapul véve az állami közigazgatás tárgyában a lapok útján köztudomásra hozott főbb elveit a kormánynak, nem képezheti kérdés tárgyát, hogy a haláleseteket az új rendszer alatt az u. n. közigazgatási biztosok — mint a jelenlegi községi (kör) jegyzők állami közigazgatási teendőinek utódai — fogják felvenni. Kétségtelen az is, hogy a jelenlegi körjegyzők közül a jobb elemek ily állami közigazgatási biztosoídiá fognak kineveztetni. Az autonóm közigazgatási ügyek ellátására pedig megmarad a jelenlegi községi (kör) jegyzők silányabb része, mi általa községi (kör) jegyzők qualításának niveauja jóval alább szállá n d. Már most a mily kétségtelen az, hogy a halálesetfelvétel, mint állami közigazgatási teendő a közigazgatási biztosokra fog bizatni, ép oly bizonyos az, hogy a leltározás, mint m á s bírói teendő e közegekre bizható nem lesz. A kérdés tehát csak az lehet, vájjon az autonómia számára meghozott községi (kör) jegyzők — az államosítás folytán mélyen 1 esülyedt qualitásuk mellett — megbízhatók maradnak-e a leltározás fontos cselekményével, sőt a javaslat 57., 107. és 148. § ai szerint pláne örökösödési kérelem s az ahhoz szükséges fontos adatok beszerzésével, szóval a hagyatéknak eddigi gyakorlatunk szerint mintegy letárgyalásával is vagy nem? Elvi szempontból nem szenvedhet kétséget, hogy b i r ó i teendőkkel sem állami, sem autonóm közigazgatási közeg meg nem bizható ; mert ezt ellenzi a bírói és közigazgatási teendők szoros elkülönítésének minden jogállam alapját képező eg)ik alaptantétele. De hát a gyakorlati opportunismus szem előtt tartásával is, vájjon megfelelne-e a capitis dimiunalt községi (kör) jegyzők működése örökösödési ügyek körül a nép érdekeinek? Mit tapasztalunk a mindennapi élet idevonatkozó jelanségeiből ? Evekre szóló vidéki joggyakorlatom, az előttem lefolyt esetek egész tömegéből merített tapasztalataim alapján nem átallom kimondani azon meggyőződésemet, hogy a jelenlegi községi (kör) jegyzők — kik közt pedig még benfoglalvák a később államosítandó jobb elemek is — a halálesetfelvételek és leltározások körül a népet — tisztelet a nagyon ritka kivételnek — botrányosan zsarolják s gyakran többet fizettetnek maguknak ezekért, mint a mennyi a királyi közjegyzőnek a hagyaték letárgyalásáért és rendezéseért törvény szerint megjár. Sem a törvényhozás, sem a kormány, de általában véve mindazok ott fönn az ország központjában nagyon kevéssé, TÁRCA. Magyarosodjunk! Irta: Dr. JÁRÜSSY KÁROLY, kassai kir. tszéki biró — A »J o g« eredeti tárcája. — Hát nem vagyunk mi még eléggé magyarosak; mi jogászok, a kik még az idegen műszavakat sem tűrjük s a kik már minden jogi fogalmat két-három műszóval vagyunk képesek kifejezni, holott a többi szaktudományban még mindig idegen műszavakat használnak ? Ezt kérdik bizonyára mindazok, a kik ennek a furcsán hangzó felhívásnak az elolvasására néhány percnyi időt szánni hajlandók s azt hiszik, hogy a magyarosodás csupán a magyar szavak használatában áll. Már pedig bármilyen furcsán hangzik is kénytelenek vagyunk bevallani, hogy törvénykezési nyelvünket — értvén ez alatt a törvények és rendeletek, valamint a határozatok nyelvét — a nagyközönség megérteni alig képes, mi jogászok pedig annyiféle értelmet tudunk kimagyarázni minden egyes mondatból, a hányan vagyunk. Ez a nyelv tehát, a melyet a nemzet nagyobb része nem ért meg, a kisebb rész pedig ugy értelmez, a hogy akar : tiszta magyar nyelv nem lehet. Es miután arra nem számithatunk, hogy a nemzet nagyobb része elfogadja és közhasználatúvá tegye azt a nyelvet, a melyet nem ért, a hivatalos nyelvet kell visszavinni ahhoz a közös nyelvhez, a melyet az édes anyatejjel beszívtunk mi is, de a melyet az iskolában és a hivatalban agyontanultunk. A hivatalos magyar nyelv századunk első felének szülötte és elődének a latin nyelvnek mintájára képződött, épen ugy, mint századunk első felének szépirodalmi nyelve is. De mialatt a szépirodalmi nyelv pár évtized alatt teljesen megtisztult, addig a liivagy nagyon rosszul vannak informálva a mi népünk jogi ügyeinek milyetén ellátásáról. Hogy a hagyatéki ügyeknél maradjak, mindennapi tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a községi (kör) jegyzők által felvett haláleseteknek és leltároknak nagy része hibás vagy hiányos. Hagyatéki tárgyalásaim több mint felénél a leltárokat vagy kijavítanom, vagy kiigazítanom kell, mert azok a hagyatéki vagyonnak, különösen az ingatlanoknak helyes telekkönyvszerü megjelöléseit nem tartalmazzák. Pedig a hagyatéki leltár képezi a hagyatéki vagyon tekintetében alapját a később meghozandó bírói átadó végzésnek. Ha tehát abban a hagyatéki ingatlanok rosszul vannak megjelölve és a tárgyalás alkalmával e hiba ki nem igazittatik : a bírói átadó végzés, különösen oly járásbíróság részéről, mely tkvi hatósággal felruházva nincsen s így az átadó végzés meghozatala előtt magának rövid uton meggyőződést a tkvi állapotról nem szerezhet, hibás lesz s a tkvi hatóság részéről elutasítást von maga után. Erre ugyan az mondható, hogy köteleztessenek a nagykorú örökösök a telekkönyvi kivonatok becsatolására. De ne feledjük, hogy mily aránytalan nagy bélyegköltséggel terheli meg e rendszabály az örökösöket. Nálunk, a hol az egyéni telekkönyvek nincsenek behozva, egy-egy hagyatéknál a leggyakoribb esetekben 3 — 4 tkvi kivonatra van szükség és pedig rendesen kisebb értékű — egy-egy darab föld vagy szőllőből álló — hagyatékoknál; mert az egy jószágtestet képező 1/i vagy J/2 telekből álló nagyobb hagyatékoknál rendesen egy tkvi kivonat is elégséges : ugy, hogy a kisebb hagyatékokhoz szükséges tkvi kivonatok bélyegköltsége gyakran majdnem annyit tesz ki, mint a hagyaték-tárgyalási díj vagy az örökösödési illeték. Hát vájjon méltányos volna-e ily költségekkel terhelni épen a szegényebb sorsú örökösöket ? Bizonnyára nem. Ez okból a legtöbb járásbíróság eltér a tkvi kivonatok bemellékelésének igénylésétől, már csak azért is, mert a tkvi irodák amúgy is nagyon csekély irodai személyzetét egy nemrég kiadott ministeri rendelet értelmében a fölösleges leírási munkáktól megkimélni tartozik. Ezzel szemben a járásbíróság megnyugvást talál abban, hogy a kir. közjegyző a hagyatéktárgyalás alkalmával pontosan megvizsgálja a tkvi állapotot és ebből folyólag a hiányos vagy hibás községi leltárt esetről-esetre kiigazítja. Igen ám, de a leltár-kiigazítás a feleket költséggel terheli, a mennyiben a kir. közjegyző a 10,302/1889. sz. a. kelt belügyministeri körrendelet értelmében minden ily esetben a tulajdonképeni hivatásához nem tartozó külön munkálatért az 1886 : VII. t.c. 33. §-a alapján a hagyatéknak letárgyalásáért megállapított, amúgy is csekély dij-átalányát 1—2 frttal felemeli. Pedig ha a községi jegyző helyesen leltározna, ennek szüksége be nem állana. És igy a felek a községi jegyzőnek leltározás címén vatalos nyelv a fordításból származott hibákat nemcsak megtartotta, de újakkal szaporította és ma is olyan, a minő keletkezésekor volt. Nagy ideje volna pedig, hogy megtisztuljon, világossá, általánosan érthetővé legyen, mert annak a sok pernek, annak a sok felebbezésnek, a melyek bíróságainkat elárasztják, nem utolsó oka ez a hivatalos nyelv. A budapesti kir. Ítélőtábla már évek előtt szakított is vele, a kir. pénzügyi közigazgatási bíróság szintén ; legutóbb pedig — a la*pok közlése szerint — a belügyminiszter ur bocsátott ki rendeletet a hivatalos nyelv javítása végett. Többet, mint az első folyamodású bíróságoknál, nem írnak az országban sehol, a hivatalos nyelv javítását, magyarosítását tehát itt kellene kezdeni. Csakhogy az igazságügyminiszter ur még nem adott ki rendeletet e végett, mi pedig annyira ragaszkodunk a megszokott s törvényeink nyelvével is megegyező kifejezésekhez, hogy az idegenszerűt észre se veszszük. De ha adott volna is már ki ilyen rendeletet, annak egyelőre kevés haszna lenne épen azért, mert a hibák felsorolása nélkül ugyanazt a kifejezést egyikünk magyarosnak, jónak, a másikunk idegenszerűnek, rosznak, a saját irás- és beszédmódját azonban mindenikünk — még pedig teljes jóhiszemmel, mert nem hibázunk szándékosan — tősgyökeres magyarnak tartaná. Magunknak kell tehát a hibákat megkeresnünk, köztudomásra hoznunk, eszmecsere utján megállapítanunk és meggyőződés után közös egyetértéssel a hivatalos nyelvből kiirtanunk. A törvényes műszavakat ne bántsuk; azokat ugy is csak törvény változtathatja meg; de a hivatalos nyelvnek azt a tömérdek hibáját, a mely a helyes szavaknak rossz ragozásában s összetételében áll s a mely azt idézi elő, hogy a legközönségesebb fogalom megértését magunknak nehézzé, a közönségnek majdnem lehetetlenné teszszük, megtámadni s kiirtására törekedni hivatásunk, kötelességünk. A hivatalos nyelv minden hibáját ennek a kis cikknek a keretében felsorolni nem lehet s igy