A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 1. szám - Magyarosodjunk!

I\ J o o. 3 fizetett költségeket tulajdonképen hiába fizették! Avagy szóljak a községi leltárakban foglalt abnormális alacsony becsárakról ? Az államkincstár érdekeinek magát a népet is demoralizáló cynicus kijátszásáról? Az előttem folyó hagyatéki ügyeknek egy negyed­részi ben e címen kell a leltárakat kiigazítanom, a mint ezt a bel­és igazságügyministereknek 437/1880. sz. rendelete határozottan megkívánja! Hát ugyan mi tartja fönn a községi (kör) jegyzőket ezen, a népet és az államkincstárt egyaránt károsító működésük dacára a kormány és a törvényhozás pártfogásában? Valljuk meg szégyenünkre, hogy nem más, mint azon ha­talmas kortes-szolgálatok, melyeket a községi (kör) jegyzők a népre adószedés, védkötelezettség és más hivatalos működésükből folyó, hatalmukkal nem ritkán botrányos módon való visszaélése által szerzett befolyásuk révén felhasználnak. Hány ilyen Haluska Benedek informálja országgyűlési képviselőjét s ez viszont a kor­mányt a községi (kör) jegyzők érdekében. És ennek következ­ménye aztán az, hogy törvényeink közül azok, a melyek a köz­ségi (köri jegyzők működési körét érintik, p. o. a gyámi törvény vagy az 1886: VII. trvcikk nem állanak elvi magaslaton, hanem ugy vannnk szerkesztve, hogy a kecske (községi (kör) jegyző) is jóllakjék és a káposzta (jogelv) is megmaradjon. Az előttünk fekvő törvényjavaslat tervezetének már hivatkozott 57., 107. és 148. §-ai vájjon a mérvadó köröknek nem-e ezen kecske hangulatát tükrö­zik vissza ? Ha a javaslat ezen szakaszai értelmében a községi (kör) jegyzők nemcsak leltározni fognak, de mint fentebb kimu­tattuk, a jelenlegi hagyatéki eljárásnak az új eljárásra alkal­mazott értelmezése szerint még hagyaték-tárgyalással is megbízat­nak s pedig megbízatnak minden oly esetben, a midőn nagy­vagy kisközségben örökhagyó leszármazója vagy szülője avagy testvére jelentkezik egyedül örökösnek (57. §.), továbbá a midőn kizárólagos örökösöknek az örökhagyó leszármazó]', szülői vagy testvérei jelentkeznek, feltéve, hogy a jelentkezők mindannyian önjogúak (107. §.), végre még oly esetben is, a midőn gyámolt vagy gondnokolt személy egymaga mutatkozik kizárólagos örökös­nek (148. §.); meg lesznek tehát bizva a tárgyalással is a hagya­téki ügyeknek jelentékeny, mondhatnók majdnem egy harmad­részében és pedig meg lesznek bizva a hagyatéki vagyon érté­kére való minden tekintet nélkül, tehát esetleg több ezer forintot érő hagyatéki ügyekben is : akkor jogos és alapos az aggodalom az iránt, vájjon ily alapon üdvösnek tartsuk-e a reformot a nép és az állam érdekében ; alapos az aggodalom az iránt, hogy a községi (kör) jegyzők — kiknek megbízhatósága a közigazgatás államosítása után megmaradt silányabb részükben amúgy is jóval alább szállott - ezen fontos, gyakran egyesek létérdekeit képező célom most csak az, hogy néhány nagyon gyakori, általános hibára rámu'ássak. Ilyenek nézetem szerint a következők: 1. A »tatik, tetik«. A hivatalos nyelvnek kedvence. Alig lehet ma már egyetlen egy mondatot találni tör­vényeinkben, rendeleteinkben, határozatainkban ennek az úgy­nevezett szenvedő igeképzőnek a fülbántó pattogása nélkül. A tör­vényekből, rendeletekből és jogerős határozatokból nem idézek; elég lesz a m. k. államnyomda minta-végzéseire utalnom. Ezekből tanuljuk a hivatalos nyelvet, ezek szerint készítjük végzéseinket s ezek igy szólnak: Ezen kereset elfogadtatik. Tárgyalására határnap kitűzetík. A felek erre megidéztetnek. Miről a felek értesíttetnek. Tökéletesen ugy hangzik, mint a »Patris Sapientia« latin éneknek fordítása : »Vetsernyének idején Krisztus megfogattaték. Az ö tanejtványaitól éjjel elhagyattaték. Sedóknak árultaték, adaték és kénzaték.« Csakhogy ezt a forditást ezelőtt talán négy-öt száz évvel s talán idegen ajkú szerzetesek készítették; hivatalos nyelvünket pedig mi magunk, tősgyökeres magyarok raktuk tele azzal a csú­nyán pattogó értelemzavaró igealakkal. A magyar verses költők dicséretére legyen mondva, reájuk ez az igealak nem volt ragadós s bár a mult századokban néha \ használták is, századunk nagy költői nem éltek vele. Annál jobban beleragadt a többi írók tollába, a kik századok óta használták s különösen századunk első felében olyan gyakran, mintha a szép nyelvnek legfőbb ékességét látták volna benne. Nem nagy csoda, hogy ezektől a hivatalos nyelv is átvette. Pedig ennek az ige­alaknak nincs létjoga ; s a mint kiveszett már teljesen a verses ügyeket nem a nép, nem az állam, nem a jogrend, de saját érdekeik szem előtt tartásával és majdnem bizonyosan az érde­keltek károsodásával fogják megoldani. Nem, ily módon nem reformálunk akkor, a midőn az annyi időn át csupán eszmény­ként szemeink előtt lebegett magyar jogállamot megvalósítani készülünk! Hanem hát ha elejtendőnek véljük az autonóm közigazga­tási közegeknek meghagyott községi (kör) jegyzők működését örökösödési ügyek körül, az a kérdés tolul előtérbe, hogy kik lépjenek e közegek helyébe? Ennek megoldása céljából ki kell terjeszkednünk oly kér­dések megbeszélésére, melyek első tekintetre a hagyatéki eljárás reformjával szoros összefüggésben állani nem látszanak. Kérem a becses olvasónak szives türelmét. Visszatérek a közigazgatás államosításának kérdésére. A közigazgatás államositása alkalmával a jelenlegi községi (kör) jegyzők közül a jobb elemek állami közigazgatási tisztviselőkké lesznek és mint ilyenek, illetéktelenné fognak válni arra nézve, hogy a nép magánjogi ügyeit, mint eddig — hivatalos zugirászokként — ellássák. Már most nem hiszem, hogy akadna valaki — bármily kevés érzéke legyen is a jogállam követelméuyei iránt — a ki a nép ezen ügyeinek ellá­tását a községi (kör) jegyzők közül az autonómiának meghagyott silányabb elemekre akarná bízni. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy a népnek adjunk egy teljesen megbízható, közhitelű szak­képzett közeget, kihez magánjogi ügyeinek ellátása végett tanácsért vagy segélyért folyamodhatik. Es ez nézetem szerint nem lehetne más, mint a királyi közjegyző. Sokan visszatetszéssel fogják ez eszmét fogadni. Különösen maguk a kir. közjegyzők. Szerintük a kir. közjegyző valami magasabb, nehezen megközelít­hető, a közhitelesség titokzatos nymbusával körülövedzett lény, a ki csak veszítene az által, ha levinnők a nép közé. Ezek meg­vetéssel fogják visszautasítani azon insinuatiót, hogy a kir. köz­jegyzők bizonyos tekintetben a községi (kör) jegyzők színvona­lára lesülyesztessenek, azok helyébe lépjenek. Pedig nagy tévedés­ben vannak. A mit mi javaslunk, az nem lesülyesztése a kir. közjegyző állásának, hanem a népnek föl­emelése a jogállam színvonalára! Egy jogállamban tűrhetlen az olyan állapot, mely szerint a nép magánjogi ügyei szakavatlan, lelketlen és megbizhatlan zugirászok, felelősségre nem vonható kontárok által láttassanak el. Tűrhetlen állapot az olyan, mely szerint a zugirászok hivatalos és nem hivatalos raja haszon­talan, sokszor egyenesen káros működésével, vagy még inkább felelősségre nem vonható hanyagságukkal és mulasztásaikkal a jóhiszemű népet reá nézve nem ritkán életkérdést képező ügyei­költői művekből, épen ugy ki kell annak vesznie a hivatalos nyelv­ből is azért: mert nyelvünknek nem sarjadéka, de beoltott idegen ága, a melyet az évezredes táplálkozás sem volt képes a nyelv­törzsével összeforrasztani. A nemzetnek az a része, a mely ezt az igealakot az iskolában meg nem tanulta érteni, nem használja ezt soha, jóllehet eleget hallja. Sem a közmondásokban, sem a népdalokban nem fordul rá a nyelve soha. Még akkor sem képes kimondani, ha a szájába rágják. Épen a napokban hallgattam végig, a mint egy birótársam — a ki különben tősgyökeres magyar ember, annyira pedig, hogy más nyelven soha sem beszél, de a kinek a hivatalos nyelv már a vérébe átment — ily módon küz­ködött egy tanúval: Igaz-e, hogy a termés elhasználtatott ? Erre a tanú igy felelt: Igaz, kérem, a bort elpocsékolták a termést elhasználták a cselédek. S midőn erre a biró azt mondta: Nem azt kérdem, hogy a cselédek által használtatott-e el a termés és pocsékoltatott-e el a bor, hanem hogy egyáltalán elhasználtatott-e a termés, elpocsékoltatott-e a bor? Akkor igy felelt a tanú: Igaz, kérem, a termés elhasználódott, a bor elpocsékolódott; de azt, hogy elhasználtatott, elpocsékoltatott, nem lehetett kivenni belőle. Ha pedig a nemzet nagyobb része — mert bizony a nagyobb rész még az, a melyik magyar nyelvtant s ebből titkos ige­alakot nem tanult, ezt még közvetlen hallásra sem képes ki­mondani : akkor hiába irták bele ezt az igealakot milliószámra a könyvekbe, a nyelv törzsével, az élő nyelvvel nincs az összeforrva. De nem is fog az összeforrni soha! Azért nem, mert a magyar nyelvnek nincs arra szüksége. A magyar nem szeret személy­telenül beszélni; rendesen megmondja, hogy ki az, a kiről beszél. De ha nem tudja, vagy nem akarja megnevezni, akkor a har­madik személyről többes számban szól. Akárhányszor hallhatjuk, midőn gyermekeink igy beszélnek: »ma sokat adtak föl az iskolában«; »tegnap Jancsit kiállították, megbüntették, mert lár­mázott* ; s ha ez nem illik a mondatba, akkor csereszóval élnek. (Befejező cikk következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents