A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 8. szám - Ifjú bűnösök elitélése. 1. r.

69 e szívből fakadó, keresetlen szavaim közhelyeslése s ily hazafias érzelmek között ünnepelhetjük meg negyvenedik évét érdemekben gazdag közszolgálatának. Ugy vagyok meggyőződve, hogy eljárásunk méltó a királyi itélö tábla nemes traditióihoz. Engedje meg, hogy ez ünnepélyes üdvözletünkhöz azon meleg óhajtásunkat csatolhassuk, hogy az isteni gondviselés, — mely mindnyájunk sorsát legbölcsebben és legjóságosabban intézi — tartsa meg még igen sokáig az igazságügy szolgálatában, adjon ahhoz állandó egészséget, testi és lelki eröt, hogy vezérszerepében még hosszú évek során tisztelhessük az igazságszolgáltatás nemes munkájában a »magyar Justicia« üdvére, díszére, s megszámolhatatlan barátainak s tisztelőinek örömére !« Sokáig éltesse Isten Méltóságodat! A beszéd elhangzása után a lelkesültség kitöréseinek csillapultával Vajkay Károly válaszolt, halk, meghatott hangon mondotta körülbelül a következőket: »Mélyen meghatottan állok e pillanatban a tisztelt teljes ülés szine előtt, közvetlen hatása alatt az imént elhangzott üdvözlő szónoklatnak. Ne várják tőlem, hogy ő méltósága az alelnök urnák, a ki hivatali működésem alatt mindig legjobb erejével támogat, a ki mostanában is, hosszabb gyengélkedésem alatt teljesen odaadó fáradozással helyettesitett, a ki ma is ez engem annyira kitüntető ünnepélyt rendezte számomra, ne várják — mondom — a mély meghatottság e pillanatában tőlem, hogy az ő ékesszóló szavainak megfelelő választ adhassak, hogy kellően kiterjeszkedhessen! mindazokra a dicsérő szavakra, a melyeket az ő szivjósága reám halmozott. Nem vagyok erre most egyáltalán képes. Kegyeskedjenek elnézően fogadni azt, a mit én e szíves üdvözlésre válaszolhatok és engedjék meg, hogy azt mélyen megköszönve, a magam keresetlen egyszerűségével néhány szót elmondhassak ez alkalommal magamról. Azt hiszem, hogy magának az időnek, a közszolgálatban eltelte még nem eredményezhet érdemeket. És bizony kénvtelenittetem e helyről is kijelenteni, hogy az én hosszú szolgálati időmnek tartama távolról sem foglal magában olyan eredményeket, minőket az alatt elérni óhajtottam. Tény, hogy én ez évi február hó 8-án értem el a köznek szolgálatában töltött pályámon a 40-ik évfordulónak határkövéhez. Igen! határkövéhez, mint azt alelnök ur ő méltósága találóan nevezte el. De nem szabad megemlítés nélkül hagynom, hogy engem ez az időszámítás a bírói pályán nem illet. Én nem dicsekedhetem 40 évet meghaladt bírói pályával. Fel kell tárnom azt, hogy én az esküt, melytől szolgálatomat számithatom, 1850. évi február 8-án a 9-ik huszárezred zászlajára tettem le. Ezzel idegen térre jutottam és azon hosszú ideig megmaradtam; egy új pályán, mely választott pályám körétől messze kivül esik. És azt is fel kell említenem, hogy ez a körülmény nem maradt káros befolyás nélkül valódi pályámra készülésemre. Ebben a rám nézve idegen légkörben töltöttem én életemnek a férfikor javát magában foglaló részét, azt a kort, mely leginkább alkalmas az egyén ismereteinek gyarapítására, kiszélesítésére. En ezt az időt erre nem használhattam fel. Idegen munkakörbe jutottam, más kötelességek vártak reám. Es e közbetíízött pályarészt csak 1857-ben zárhattam le, csak ekkor térhettem vissza ahhoz a pályához, a melyet az ügyvédi vizsga letételével 1845-ben kezdettem meg. Bizony ! leginkább ennek tulajdonithatom, hogy fejlődésem akkor más szabású lett, mint a minővé akartam azt tenni. Idegen ismeretkört kellett szereznem abban az időszakban, a melyet mások: szerencsésebb viszonyok közé jutott pályatársaim kedvezően használhattak fel, a mely korszak nagyon alkalmas — hogy ugy fejezzem ki magamat — a felsőbb jogi gondolkodás elsajátítására. Ezt én nem értékesíthettem. De épen ebből folyóan — ismételhetem — én nem dicsekszem 40 éves birói pályával. Ez sokat levon az évfordulónak jelentőségéből. Azt a meleg hangú dicséretet, melylyel alelnök ur ő méltósága engem ez alkalommal is kitüntetett, csak szivjóságának tudhatom be. Hibáimat, fogyatkozásaimat, mik az emiitett körülmények folytán állottak elő, nálam jobban senki sem ismeri. Ks hogy ezek pályámon haladásomban nem akadályoztak, hogy azok elsimultak, azt egyedül az isteni gondviselésnek tulajdonithatom, mely mindig olyan körbe vezérelt, hol az emberi jósággal találkozhattam. Az eredményeket,miket megközelithetni nem sikerült, mások odaadó segítségének, támogatásának köszönhettem. libben a helyzetben érzem ma is magamat; igy fogom fel a mai nap jelentőségét is. A mai ünnepeltetést sem tekinthetem máskép, mint a család részéről a családfő iránt érzett ragaszkodásnak előttem mindennél becsesebb nyilvánítását. Érzem, hogy nem érdemeim lépnek előtérbe, az üdvözlés nem azoknak szól. Tudom, hogy nem azok ragadják a teljes ülés egyes tagjait az engem annyira megható fogadásra, hanem szivök meleg érzése készteti őket szeretetüknek éreztetésére. És ezt szívesen fogadom, ezt a legmelegebben viszonzom. így fogadva ez ünnepeltetést, pályámra gondolok magam is és ismét csak azt kell mondanom, hogy minden sikerét annak csak az isteni gondviselésnek köszönhetem. Imádattal borulok le lehetséges, mennyivel kevesebb ezen idő arra, hogy egy rosszra hajló, eltévedt lelket előbb megtisztítsunk s csak azután neveljük azzá, mivé lennie kell. A mig tehát igy járunk el eltévedt gyermekeinkkel, nem is kívánhatjuk, hogy az intézetre háramoljék a felelősség a be nem végzett munkáért. Adjunk az intézetnek szabad kezet, ruházzuk fel azon joggal, hogy mig szükségesnek látja, addig ki ne bocsássa növendékét az életbe ; akkor bátran vonhatjuk felelősségre, ha az abban neveltek a bün ocsmány rabszolgáivá lesznek, mihelyest onnan elszabadultak, mert hiszen nincs oly elzüllött lélek melyet célszerű eszközökkel megmenteni ne lehetne. E kis bevezetés után szóljunk már most az elítélésről, mint igazságszolgáltatásról. Az igazságszolgáltatás s különösen a bűnügyi igazságszolgáltatás egy épen oly tanulságos, mint a mennyire sötét, borzalmas, de sőt véres lapja művelődéstörténetünknek. Tanulságos, mert ebből tudhatjuk meg legkönnyebben, mily primitív fokon állott hajdan a humanizmus s mennyi idő kellett ahhoz, hogy egy-egy fénysugár a vastag sötétséget áttörve, egy lépéssel közelebb juttasson e téren az emberiességhez ; sötét, ha olvassuk azon vastag botlásokat, midőn a rossz szellemekkel cimborált aggokat, boszorkányokat vérpadra hurcolták, megégették ; borzalmas, ha ráemlékezünk azon állapotokra, midőn elmekórosok rémtetteit, a felvilágosodott korunkban beszámítás alá nem eső bűntetteket (p. epilepsia, hysteria, mánia, hallucináció, stb. befolyása alatt elkövetetteket) az által igyekeztek megtorolni, hogy a szerencsétleneket börtönbe vetették s kitették legtöbbször a legkegyetlenebb bánásmódnak, a börtönőrök ütlegeinek, kiknek még kevesebb józan belátásuk, még csekélyebb érző szivük volt, megérteni e szerencsétlenek jaj kiáltásait, mint azon bíráknak, kik a bűnösben csak a puszta bűnt látták és semmi egyebet; de véres, ha rágondolunk azon korra, midőn egy pallosjoggal fölruházott földesúr nem ritkán csupa szeszélyből, indulatból egész családokat irtott ki. Ma már túl vagyunk mindezeken, de még sem mondhatjuk el, hogy bűnügyi igazságszolgáltatásunk a tökéletesség netovábbját érte el. A bűnös cselekedet megítélése előtt kifürkészszük ugyan a legszélsőbb határokig az indító okokat, számba veszszük a helyzetet, sőt ha a bűnös magaviselete legkevésbé is gyanús, még a törvényszéki orvos véleményét is kikérjük az iránt, ha vájjon a kétes magaviselet indulatos hangulat, ingerültség, erkölcstelen hajlam, ravasz tettetés, avagy valamely agybetegség következménye, melyet tudvalevőleg azért tesz a biró, hogy tisztában legyen az iránt, vájjon a józan ész szüleménye volt elkövetett tette s ez esetben büntethesse, vagy pedig az akarat befolyása nélkül jött az létre s ekkor elnézze bűnét, vagy a szükséghez képest kórházba, esetleg elmegyógyintézetbe szállíttassa; ámde hol van az a finom határvonal, mely a beszámithatlanságot a bűnösségtől elválasztja?! Hol szűnik meg a felelősség és hol kezdődik a beszámithatóság ? Mily óriási gondot ad bűnfenyitő eljárásunknak a beszámithatóság megállapítása, ha csak kis jelét is véli felfedezni bizonyos lelki betegségnek, pedig ha ezzel tisztáI ban nincs a biró, Ítélete — az emberiség magasabb szempontjából mérlegelve — nem lehet minden körülmények közt helyes. O ugyan elhárítja magáról a lelkiismeretbeli felelősséget az orvosi véleménynyel, de hány esetben kell megelégednie az olyforma I orvosi véleményekkel, hogy lehet beszámítható, de nem is ; vagy ' pedig ha határozott nyilatkozatot ad az orvos, csalhatatlanságát a | laikus világgal elhiteti ugyan, de nem ritkán saját lelkiismeretét j csalja meg. S ez cseppet sem különös, mert hacsak az ész oly kirívóan nem beteg, hogy ezen betegség a megfigyeltnek beszédén, gondolkozásmódján, magaviseletén, tehát külső jelekben nem nyilvánul, hogy egyszeri látásra fölismerjük egy épen a megvizsgálás folyamán nem mutatkozó betegségét, a mely csakis egy bizonyos ellenálihatlan kényszer okozta vágy megvalósításában, végrehajtásában nyilvánul, de máskülönben józanul gondolkozik, következetesen itél: teljesen lehetetlen.