A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 28. szám - A magyar bűnvádi eljárás tervezete. 16. [r.]

íi JOG. 241 s árvaszékileg felülvizsgált s jóváhagyott tárgyalási jegyzőkönyv alapján a hagyaték birói átadása, ugy a nem nagy számú perre utasítások eszközlése. Különben is megjegyzem, hogy a hagyatéki eljárás a járásbíróságokhoz tartozik, csupán azon területekre nézve tartozik a törvényszékekhez, mely területeken a városi törvényszékek működtek. A gyámügyi törvény szerint — még ha a végrendeletkihirdetést oda veszszük is — a bíróság más intézkedést nem tesz a hagyatékban, mint bíróilag átad s e végett a telekkönyvet megkeresi és perre utasit. Ezen teendők pedig nem képezik »jó részét« a hagyatéki eljárásnak, mert a birói átadás épen az eljárás befejezése s a bíróság teljesen kész munkát kap. Abban az egyben cikkezőnek igaza van, hogyha ezekből állana tisztán a hagyatéki eljárás s ezekből állanának az árvaszék teendői, akkor a birói létszám szaporítása nélkül elvégezhetné a bíróság a reá ruházandó árvaszéki teendőket, de sajnos az 1877. évi XX. t.-cikk 1—306. §-ai egészen más teendőket rónak az árvaszékekre, melyeket ha a bíróságokra átruháznák, legkevesebb annyi birói taggal kell szaporítani a létszámot, a mennyi árvaszéki ülnök volt, de kellene még a megfelelő kezelő és segédszemélyzet is, kiknek összes fizetése kerülne annyiba, a int a mit a jelenlegi árvaszékek költségvetése kitesz, sőt miután a létszám mindenütt csekély, szaporításra is lenne szükség. Cikkíró azon felfogását, hogy a bírák, ha az árvaszéki ülnöki fizetések javadalmazásaik, illet', e fizetéseik felemelésére fordíttatnának, »munkaerejük belterjesebb kiaknázása s a hivatalos órák pontos betartásávak tűnnének ki, nem osztom, mert minden bíróról felteszem, hogy ambitióval, szorgalommal s teljes odaadással működik jelenlegi fizetése mellett is s azon időt, melyet a hivatalos érdek követel, hivatalos teendőire fordítja. A fizetés felemelése igen szükséges, nem azért, hogy jobban dolgozzanak és pontosabban, hanem mert qualifikatiójuk s társadalmi állásuk megköveteli, hogy tisztességes fizetésben részesüljenek. Cikkező azon állítása, hogy az árvaszékek jogilag képzett egyénekkel nem bírnának, majdnem hihetetlen, miután az 1877. évi XX. t.-cikk intézkedése s a qualifikacionalis törvény szigorú minősítést irt elő, s mindenesetre ez oly állítás, mely igazolás nélkül aligha vehető figyelembe. Azon állítás is, hogy a hagyatékok általában 15 évig hevernének elintézetlenül — nagyon igazolatlan állítás — különösen általánosságban mondva s ezen erős vád bizonyítékok nélkül mit sem ér. Sőt határozottan kétségbe vonom; egyes speciális esetek előjöhetnek, hol nem a hatóság mulasztása, hanem a torzsalkodó felek miatt s az ügy bonyolultsága miatt húzódik az ügy, de nem 15 évig. Ennyit tartottam szükségesnek a hivatkozott cikket illetőleg megjegyezni s ezúttal is újra állítom, hogy az árvaszékeknek a bíróságokhoz beosztása sem nem célszerű, sem nem kivihető épen a fennebb jelzett indokok szerint. Igaz, szükséges a reform, az kétség kívül áll, de nézetem szerint az első az árvaszékek tekintélyének növelése az által, hogy ne alárendelt helyzetük legyen a vármegye kebelében, hanem egy külön testületet képezzen, mely elnöke vezetése s a főispán és a törvényhatósági bizottság felügyelete alatt áll; szükséges a gyámügyi törvény oly reformja, hogy az árvaszék végrehajtási joga minél világosabban szabályoztassék s ez által tekintélye növeltessék azzal, hogy határozatait egész crélylyel érvényesítheti; szükséges továbbá, hogy az egész ügykezelés felsőbb rendelettel minden ízében és részletében egyöntetűvé tétessék; szükséges, hogy az árvaszéki előadók s fogalmazók javadalmazása egyöntetűvé tétessék a törvényszéki birokéval; szükséges, hogy azok qualifikatiója a bírósági tagokéhoz alkalmazva, a legszigorúbban megkivántassék s a minister által mindazon választások megsemmisíttessenek hivatalból, hol a qualifíkationalis tőrvény esetleg meg nem tartatik. Az árvaügyek újabbi rendezésénél, nézetem szerint, a fenti kérdések igen megfontolandók lennének; sőt még az esetre is, ha az államosítás az egész közigazgatásba behozatik, még akkor is sokkal célszerűbb egy külön szerkezetű, önálló árvaszék fentartása, akár a közigazgatás keretében is, mint beosztása a bíróság kebelébe, hova jellege és ügyeinek természeténél fogva egyáltalán nem tartozik Y A magyar bűnvádi eljárás tervezete. * Irta: dr. MAYER SALAMON jogtanár a béci egyetemen és a keeti akadémián. (Tizenhatodik közlemény.) A birói gyakorlatban a vádirat ritkán volt az, a minek lennie kellett. »A bűnpert uraló elvek szempontjából a vádirat exposé és ne plaidoyer, még kevésbé pedig requisitorium legyen*.** Ezen tan a magyar magistraturára nézve is áll, mert habár a vádirat nagyobb veszélyeket rejt magában ott, a hol esküdtek előtt kerül felolvasásra, mint törvénytudó bírósággal szemben, mégis kell, hogy ez utóbbi annak tudomásával birjon, hogy a javaslat vádirata az accusatorius elvre van fektetve. A vádirat szerzőinek azon tényeket, melyek az előzetes eljárás tárgyát képezték, ismertetniök, nem pedig vitatniok kell; nem áll jogukban egyéni nézeteiket a per eredményeinek substitualni. A tények maguk, bármily jellegűek, vagy súlyúak legyenek azok, egyszerű terheltetés, vagyis kételyt jelentő alakban, a gyanuokok és praesumtiók alapján előterjesztendők, mivel azok, hogy teljes bizonyítékot nyújtsanak, még a szóbeli tárgyalás megerősítését igénylik. Az afféle kifejezések, mint »be van bizonyítva, meg van állapítva, ki van derítve, hiába emel a vádlott kifogás ok a t« s több efféle szólásmodor határozottan törvényellenesek. Szükséges, hogy a valószínű védekezési eszközök előzetes fejtegetése a legscrupulosusabban elkerültessék. A szerzőnek elbeszélnie, nem pedig ítélnie kell. Szerepe, mely a törvényhozó által tisztán elő van írva, csupán az eljárás eddigi esélyeinek elbeszélésére, a vád alapját képező tettnek törvényes minősítésére s a bűnösnek pontos megjelölésére szorítandó. A terhelt kifogásolhatja a vádirat minden pontj á t. Annyiban előnyösen különbözik a javaslat szerinti kifogás (Einspruch) az osztrák bűnvádi eljárás kifogásától, mely szerint a vádnak jogi minősítése nem képezheti a kifogás tárgyát. (így pl., ha a vád rablást, a terhelt ellenben lopást állit), a mi a gyakorlatban gyakran súlyos hiánynak jelenkezik és a mit mesterséges uton elkerülni iparkodtak. Az osztrák bűnvádi eljárás ezen korlátolással a legfontosabb kérdések egyikében, a tényeknek a törvény alá való subsumptióját akarta megakadályozni, nehogy ez által az itélő bíróságoknak a dolog érdemére való határozathozatala megelöztessék. A kifogás fölött itélő bíróság Ausztriában a II. fokú bíróság. — Ezen aggály a javaslatra nézve elesik, mert itt az I. fokú törvényszék illetékes a határozathozatalra. A vádtanács az I. folyamodású törvényszék kebelében alkottatik. Azon bírák, a kik a vád alá helyezés elleni kifogás tárgyalásánál közreműködtek, az itélő bíróság alakulásánál lehetőleg mellőzendők. Bírósági szervezeti aggályok kényszeritették ezen sokat s nem jogtalanul megtámadott pontban a javaslatot arra, hogy egy absolut kizárási tilalomról lemondjon. Elvárható azonban, hogy a jövőbeni bírósági szervezetnek sikerülend minden törvényszéknél két * Előbbi közlemények a »Jog« 3., 5. —10., 12., 14., 15.. IS., 20., 22., 24. és 25. síámaiban. ** Lásd Thonissen id. h. 48. 11.