A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 24. szám - Biztositásilag lefoglalt ingókat kell-e ujból lefoglalni, ha ugyanazokra a kielégitési végrehajtás szándékoltatik vezettetni? - A tőzsdejáték jelentősége a magyar büntető törvénykönyvben

R. JOG. 209 hanem a bíróság legyen a vádló. Midőn annyiban, a menynyiben nem absolute szükséges, a terhelt szabadságát a bíróság ellenőrzésén kivül helyezi, érvényre juttatja az ügyfelek egyenlőségének elvét. Ezt pedig megtagadja, — és ki akarna ennek ellent mondani? — a vád alá helyezésnek obligatorius rendszere. És lehet-e a fönnebbiek után azt állítani, hogy ezen közbeszóló eljárásnak a terhelt akarata ellenére is való alkalmazása, mindig annak érdékében fekszik ? Nem sinylik-e az obligatorius vád alá helyezés rendszere még a legmodernebb és a terhelt érdekei iránt legjobb akaratot tanúsító törvényhozásokban is egy súlyos, majdnem gyógyithatlan bajban ? Ki akarná tagadni, hogy a »vádtanácsnak« vagy bármily nemű vagy nevű jurisdictiónak ilynemű határozata, mely hatóság az előzetes eljárás eredményeit felülvizsgálni és a terheltet, a mennyiben őt eléggé gyanúsnak találja, az illetékes bíróság előtti főtárgyalásra utasítani van hivatva, — adott körülmények közt a terheltre nézve nemcsak semmiféle előnyt, sőt súlyos veszteséget jelent. Ha ezen, a felülvizsgálatra hivatott biróság, mely rendszerint az ügy érdemében való Ítélethozatalra illetékes bíróságnak, tehát ugyanazon fokú hatóságnak egyik osztálya, mely sok esetben még összeállításában sem tüntet ki említésre méltó különbséget az itélö-biróságtól, — a terheltet egyszer »eléggé gyanusnak« nyilvánította, akkor ez, mi tagadás benne, praejudiciummal terhelve lép a főtárgyalás elé. O gyanúsítva, tehát sok esetben már mintegy »elitélve« van és nem mindig képes az itélő biróság a vádlottat környező előítéletből kibontakozni; az emberi természet gyarlóságánál fogva nem lesz képes a biróság saját, vagy ugyanezen biróság más osztálya által hozott határozatának befolyása alól menekülhetni. Mert a terhelt nem küldetett volna vádlottképen a főtárgyalásra, ha egy részreliajlatlan biróság nem találta volna a gyanút az előiratok alapos tanulmányozása után megerősítettnek. Nem súlyos hátrány-e ez a terheltre nézve ? Tagadhatatlanul a vádalá helyezésnek fakultatív rendszeressége sem teljesen ment ezen említett hátrányoktól; itt is egyes esetekben érvényesülhet az ily praejudiciumnak veszélye. De ez épen ujjmutatás arra, hogy az ily bajnak csak távoli lehetősége is korlátoztassék. Szabály szerint a vád alá helyezés nem kerülhető el teljesen; nem minden eset alkalmas a közvetlen idézésre, mely intézmény a javaslatban a nélkül is ép oly jogosult, mint szabadelvű kiterjesztésben részesittetett. A vád alá helyezés, környezve a contradictio elemeitől: a szóbeliség és közvetlenségtől, számos esetben megakadályozza majd a céltalan beigazolatlan vádakat és azt fogja eredményezni, hogy a terhelt egyáltalában nem kerül a főtárgyalás elé. Szükséges tehát a javaslat szempontjából, azonban csak a védelem érdekében. És épen ez okból nem szabad ezen intézményt reá erőszakolni, »beneficia — még a perbeliek is — non obtruduntur«, nehogy jótétemények helyébe adott esetben károsokká váljanak. Az obligatorius vád alá helyezés alapján hozott vádhatározat által, a terheltre nézve bekövetkezhető baj a lehető legkissebb mértékre van leszorítva azon intézmények által, melyeket a javaslat alkotott. Élesebben, mint bármely más stádiumban, lép itt előtérbe az ügyfelek közti jogi vita, melyben a biróra a döntő szerep vár. Az előrebocsátott érvekből folyólag a javaslat a vád alá helyezést rendszerint nélkülözhetlennek tartja ugyan, azonban a facultativ rendszer mellett döntött, mely már ezen stádiumban is a védekezést a terhelt szabad akaratát ó 1 teszi függővé. A birói vád alá helyezésnek eszméje különben megvalósulását találta azon országban, melyben az accusatorius per legélesebben kifejlődött: Angliában ; megvalósult a nagy juryjogában a ^yanuokok mérlegelésére és az ügynek az itélő jury elé való utalására. Ott az eljárás nemcsak obligatorius minden súlyosabb vád tekintetében, hanem a nyilvánosság és szóbeliség^garantiájától eltekintve, nélkülözi a jelen javaslat kiváló előnyét, a contradictio elemét; mert ott csakis a vádlónak egyoldalú meghallgatása és a terhelő tanuknak egyoldalú kihallgatása történik. Ezen csakis az angol törvényhozásnak történelmi fejlődéséből magyarázható eljárás azon ellenmondások egyikét tanúsítja, melyekben az oly gazdag. Itt el kell némulnia azon lelkesedésnek, mely angol intézmények iránt annyiszor nyilvánul, — a dolog lényegébe való minden behatolás nélkül. Épen ezen kérdésben Anglia példája nem tanulságos, sőt elijesztő hatású ; mert ez a tiszta formalismusnak eredménye, melyet a modern, continentalis törvényhozás visszautasít. Különben tudvalevő, hogy Anglia felvilágosodott criminalistái s különösen kiváló bírái már rég pálcát törtek ezen rendszer fölött. A facultativ vád alá helyezés az osztrák bűnvádi eljárásnak legfigyelemre méltóbb jelensége; annak bizonyos értelemben signaturáját adja; ez a gyúpont, melyben ezen kiváló műnek összes fénysugarai találkoznak, melyből az egyes' részek összhangja annál fényesebb világításban előtérbe lép ; ő ezen pernek gyökere és pedig messze szétágazó gyökere. Mert a vádiratra és a vád alá helyezésre vezethetők vissza minden az eljárás későbbi stádiumaiban előtérbe lépő folyományai az accusatorius eljárásnak. Ezen alak Austriában nemcsak nem bizonyult károsnak, sőt nagy mérvben bevált; a bíróságokat sok és céltalan munkától felmentette és a perek, valamint a vizsgálati fogság tartamára nézve üdvösen rövidítő befolyást gyakorolt. Biztositásilag lefoglalt ingókat kell-e újból lefoglalni, ha ugyanazokra a kielégítési végrehajtás szándékoltatik vezettetni? Irta: SERLY ANTAL budapesti kir. aljárásbiró. A felvetett kérdés a végrehajtási törvény életben létének nyolcadik évében többé már vitás kérdés nem lehet. De nem is az. Szomorú is lenne, ha ilyen nap-nap mellett előforduló jogcselekmény tekintetében a judicatura ingadoznék. Nem is szólanék a dologhoz, s csak azért teszem, nehogy a »Jog« 17-ik számában felszólaló ur azt higyje, hogy a végrehajt, törvény 134. §-ához tapadt kételyt ö fedezte fel, s ehhez képest Zeke Kálmán jbiró urnák a »Jog« 22. számában történt helyes válasza sem többé az ö »szerény véleménye*, hanem a »birói gyakorlat* kifejezője, s ennyiben bir értékkel. Ide iktatom tehát a »Magyar Igazságügy« 1882. é v i február havi füzetében, tehát a végrehajtási törvény életbeléptetésének második hónapjában közzé tett s a felvetett kérdésre vonatkozó közleményemet szó szerint : »A végrehajtási törvény 134. § - a. — A címbeli törvényszakasz következőleg hangzik: Ha a biztosítási végrehajtás utján lefoglalt ingóságokra szándékoltatik vezettetni a kielégítési végrehajtás : ezt a 2. §. szerint illetékes biróság rendeli el. — Ezen biróság, ha egyszersmind a végrehajtás foganatosítására is illetékes, a 89. §. szerinti felhívást kibocsátani, s a kielégítési végrehajtás foganatosítására kiküldöttet rendelni, ellenesetben pedig e végből a 18. §. szerint illetékes bíróságot megkeresni köteles. A halasztó hatálylyal biró igénykereset beadására szolgáló lá napi határidő ezen esetekben, a felhívásnak a bíróságnál való kifüggesztésének napjától számittatik. A felhívás kibocsátása előtt netalán beadott igénykeresetek szintén halasztó hatálylyal bírnak; azonban ha az igénykeresetben az ellenkező kérelem kifejezetten nem adatik elő, csak a felhívási határidő eltelte után, a netalán beadott többi igénykeresettel együtt tárgyaltatnak és döntetnek el. Egyébként a kielégítési végrehajtásra nézve fentebb megállapított szabályok alkalmazandók akkor is, ha a kielégítési végrehajtás előbb már biztositásilag lefoglalt ingóságokra vezetteti k.« A törvényszakasz utolsó bekezdésének szövegezése nem világos, s a törvényt alkalmazó közegeket kétféle értelmezésre s igy tévútra is vezetheti. — Nem nyújt eligazodást az iránt, hogy