A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 22. szám - A magyar bűnvádi eljárás tervezete. 13. [r.]

a JOG. 193 az írásbeli elővizsgálat cselekedeteit megvizsgálni s azok menetét szabályozni. Egy hatalmas, az elővizsgálat és az ügy érdemében ítélkező birák közt emelt korlát gyanánt, feltartóztatja és visszautasítja az minden indokolatlan vádat, minden feljelentést, mely nem alapul súlyos gyanuokokon, vagy bizonyítékokon, minden gonoszlelkűleg kezdett eljárást, valamint oly eljárást, melynek folytatása bírói visszaélést képezne. A vádtanács közbenjárását megszüntetni azonos volna ezen iurisdictio megsemmisítésével; minden korlát a rendőrbirói és rendőri ügyekben leromboltatnék és a tribunalis egy ember (a vizsgáló biró) által helyettesittetnék, aki bármily tisztességes legyen, még sem ment minden hibától, — és mindnyájunk módjára, az emberi természetben rejlő gyarlóságoknak alá van vetve.« A terheltnek azon biztosítékot kell nyújtani, hogy nem lesz könnyedén a büntető bíróságok elé állítva. Ha máskép cselekszenek, ugy evvel nemcsak a terhelt érdeke, hanem az igazságszolgáltatás »prestige«-e is kárt vall. Könnyedén indított és felmentéssel végződő üldözések gyengítik a bírói hivatal tekintélyét, ha a felmentés a bizonyítékok alaptalanságán alapul; még nagyobb mérvben gyengítik azt, ha a terhelt ártatlanságával indokoltatik. Az igazság érdeke parancsolóan követeli, hogy minden üldözés, mely általa folyamatba tétetik, komoly alappal birjon és a nép tömegének szemében látszatával se birjon a tehetetlénségnek vagy céltalan szigornak. A Belgiumra nézve is tervbe vett megszüntetése a vádtanácsnak hajótörést szenvedett a kormány és parlamenti bizottság ellentmondásán. Egy három bíróból álló jurisdictio nem látszott túlságosan soknak arra, hogy az elővizsgálat sorsáról intézkedjék. A vádtanács közbenjárása egy garantiát képez, »melyet az igazságszolgáltatás kezelése egyidőben az egyéniszabadságnak, a társadalom rendje, »prestige«-ének nyújtani van hivatva.< »Azon nézetben vagyunk — folytatja a jelentés — hogy egy kiváló franciával szólva, a nyilvános tárgyalás egy torturát képez, melynek tisztességes polgárt alávetni nem lehet, mielőtt arról nem győződünk meg előzetesen, hogy az az igazság érdekében történik és nem szolgál a gyűlölet vagy szenvedély egyik érdekének.« Ezen vádtanácsot — épugy, mint minden a vád előzetes vizsgálatára hivatott bíróságot — sok felé »szükségtelen kerékzetnek« (rouage inutile) mondják. Sokan azt nyilván fölösleges növénynek állítják, melynek más eredménye nem lehet, mint az, hogy az eljárás menetét lassítja s az előzetes letartóztatást meghosszabbítja. Utalva több ország joggyakorlatára, nem ritkán avval vádolják e tanács tagjait, hogy a vizsgáló biró nézetét gépszerú'leg követik, a nélkül, hogy azon fáradságot vennék maguknak, a tényeket valóságukra vizsgálni, az ügyiratokat elolvasni, a vád alapjául szolgáló terhelő pontok értékét megvizsgálni. Azt mondják továbbá; hogy közbenjárásuk ezen országok gyakorlatában puszta formalitássá vált és egy más helyütt szerkesztett ügyiratnak előzékeny aláírására szorítkozik. Sőt nem átallották azt is állítani, * hogy ismételve beérték avval, az intézkedéseket oly bírákkal alájegyeztetni, kik a főtárgyalásban résztvesznek és a polgári vagy rendörbirói plaidoyer'kat meghallgatják. Es idéztek más eseteket, melyekben az intézkedés egy héttel kelte után még aláirva nem volt. Bizonyára a vádtanács, ha ezen szemrehányások, — melyek kiváltképen a francia vádtanács, ennek 1856. évben történt megszüntetéséig és azon törvényhozások ellen irányultak, melyek többé-kevésbé a francia vádtanácsot mintaképül elfogadták, — alaposak volnának, akkor ez nem csak »fölösleges kerékzet« volna, (és ugyanez áll hasonmérvben minden a vád megvizsgálására a közbeeső eljárásban hivatott, bármily névvel felruházandó jurisdictióról,) — hanem rossz és kárhozatos intézmény volna, mely az eljárás menetét megakasztja s a vizsgálóbirák felelősségét csökkenti, vagy egészben eltünteti. * L. Thonissen jelentését : Belga bűnvádi perrendtartásomban 43 1. De vájjon igaz-e az, hogy a felhozott visszaélések tényleg s ezen mérvben léteznek ? Igaz-e különösen, hogy ezen visszaélések minden efféle intézménynek alkotó részét képezik és hatályosan le nem küzdhetők? Előre bocsátjuk ezen megjegyzéseket, hogy a szóban forgó intézmények fontosságát jellegezzük. Egy teljes évszázadon keresztül vették azok igénybe a törvényhozó figyelmét. A javaslatnak rendkívül tanulságos indokai (327 és köv. 11.) érdekes képét nyújtják azon különböző, a legújabb törvényhozásokban visszatükröződő felfogásoknak. Nincs itt annak a helye, hogy azokat közelebbről fejtegessük; elég legyen arra utalnunk, hogy többé-kevésbé az 1873-iki osztrák büntető prttsig azon rendszernek van fölénye, mely a vád alá helyezés obligatorius módjának neveztetik; hogy továbbá a francia törvényhozás eljárása (a vádtanács megszüntetése) nem adoptáltatott azon idegen népek által, melyek az utolsó években büntető prttásaik reformját foganatba vették. Németalföld, Belgium, Svájcz (Genf), Olaszhon successive a vádtanács intézményét megtartották s a legminutiosusabban jelölték meg azon védszerepet, melyet az hivatva van az előzetes eljárásban betölteni. Eranciaországban is az újabb javaslatok azt — habár másnemű jogosítványokkal — helyreállítják. A németbirodalmi bűnperrendtartás abból indul ki, hogy a főtárgyalás megindítása nem függhet egyedül az államügyészség tetszésétől, hanem hogy az, akár történt légyen elővizsgálat vagy sem, törvényszéki határozatnak alapján történik. S mindezen s még más törvényhozásoknak is, melyek az obligatorius vád alá helyezés gondolatát többé-kevésbé átalakított alakban érvényre juttatják, azon eszme szolgál alapul, hogy senki se lehessen kitéve a főtárgyalás veszélyeinek és kínjainak, a nélkül, hogy az előzetes eljárás eredményei bíróilag előzetesen megvizsgálva nem lettek volna s a nélkül, hogy a törvényszék a vád alá helyezést helyben nem hagyta légyen. A vita mindenütt többé-kevésbé azon oltalom mértéke körül forog, melyet az előzetes megvizsgálás és a közbenszóló határozat a terheltnek nyújtani képesek. Másfelől ezen perstadium szabályozása függ az accusatorius vagy inquisitorius jellegnek megvalósításától a bűnperben. Az obligatorius vád alá helyezés a bűnvádi eljárásnak csak oly intézményével egyeztethető meg, mely nem az ügyészt (a vádlót) tekinti a dominus litisnek, hanem a vádbeli jogosítványokat a bíróságok kezében összpontosítja. Köteles tehát az ügyész, még ha azon nézetben is van, hogy valamely ügy beszüntetendő, a bíróság határozatát kikérni és ez kizárólag határoz a főtárgyalás elrendelése iránt, ugy, hogy a vádló, a ki ezen határozathoz kötve van, nem ritkán jut azon kényszerhelyzetbe, a további perstadiumokban valamely vádat meggyőződése ellenére is képviselni. Az obligatorius vád alá helyezés, mely tapasztalat szerint számos összeütközésre vezet, a különböző hatalmak, a bírói, vádlói és védői tisztnek összezavarását foglalja magában. Mert bármily tiszteletreméltó is — tekintettel a terheltre — azon gondolat, hogy mindig és minden körülmények közt, előző birói elővizsgálat után vagy sem, be kell következnie a gyanúokok birói előzetes megvizsgálásának, — mégsincsenez által mindig előmozdítva magának a terheltnek az érdeke. Egyszerűbb esetekben ennek következménye az eljárásnak céltalan meghosszabbítása és a vizsgálati fogság súlyos bajának fokozása, a nélkül, hogy ez által — a mit p. o. a nyomozással teljesen megegyező vallomás esetében, vagy a tettenérés és a minden iránybani megcáfolhatlan bizonyítékok eseteiben, — a terheltnek ebből bármily jelentékenyebb haszna származnék. Mert a terheltnek — s kivált akkor, ha le van tartóztatva — nincsen hőbb vágya s nincs nagyobb szüksége annál, hogy mentől hamarább bizonyosságot nyerjen s mielőbb kinos helyzetéből kiszabadittassék. Formális garantiák, melyek