A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 20. szám - A birói karért - A magyar bűnvádi eljárás tervezete. 12. [r.]

174 fi JOG. ily közvetlen átmenetet alkotni az eddigi kihallgatási rendszerből egy oly rendszerbe, mely eddig a szárazföld egy törvényhozása által sem lett kipróbálva. A terheltre való tekintetből sem volna eszes oly felfogást érvényesíteni, mely az igazmondás kötelességét reá nézve határozottan tagadja, vagy legalább is kétségbe vonja. Korántsem szükséges azonban, hogy a terheltnek ezen erkölcsi kötelessége az igazmondásra az ily kifejezett törvényes rendelkezés által expressis verbis elébe tartassék. Nem állítjuk ugyan, hogy ez a terheltre nézve az erkölcsi tortura egyik nemét képezné; ezen aggály túlzottnak látszik s tényleg meg lesz cáfolva két tanú jelenléte által. Azon terheltre, a kiben az igazságszeretet és becsület érzülete kihalt, az ily felhívás amúgy sem bír semmi befolyással; az ártatlan pedig nem fog az ily figyelmeztetésben semmiféle kényszert látni, mert ártatlanságának hangos feljajdulását ugy sem lesz képes visszafojtani, a vétkesben ellenben, a kiben az erkölcsi lét jobb csirái még léteznek, ezen intés folytán lelkiismerete fel fog némelykor ébredni és őt a konok tagadás helyébe, melyre talán már eltökélve volt, némelykor az igazság önkéntes bevallására fogja késztetni. Mondható ez torturának ? Es nyereséget jelent-e a társadalomra nézve, hogy a vétkes hallgat ? A vizsgálóbíró szellemi fölényét, érvényesüljön az bármily alakban, a terhelt többé-kevésbé mindig tisztelni fogja. Jobb lesz tehát, ha a vizsgálóbíró a harcot az erkölcsi fölény fegyvereivel kezdi, s hogy mindkét fél érdeke az erkölcsiség terén találkozzék. De forog-e fönn s z ü k s é g e az ily külön rendelkezésnek? Kell-e a törvénynek a vizsgálóbírót ezen erkölcsi kényszereszközre figyelmeztetnie, kell-e a terheltet oly térre utalni, mely nem a jog tere? Csakis ezen indokból tartjuk az ily figyelmeztetést fölöslegesnek és tárgytalannak, mivel oly tényezőt von be, mely a büntető perjog terétől távol áll. Az igazság nem szorul az ily serkentésre. Kétségkívül nem lehet közömbös a büntető jogszolgáltatásra nézve, hogy mi megy véghez a vádlott lelkületében ; ez nagy értékkel birhat a tettnek lélektani méltatására, azonban nem szabad ezen lelkiismeretnek mesterséges uton és módon ébresztetnie, nem szabad a társadalomnak még csak annak látszatával sem terhelnie magát, hogy céljait a terhelt közreműködése nélkül el nem érheti. De azért az osztrák bűnvádi eljárás 199. §-ának a javaslat által lényegében átvett rendelkezése korántsem inquisitorius jellegű, csak fölösleges és ott válhatik veszélyessé, a hol az elővizsgálat teljes titokzatosságban megy véghez. A titokszerűség ezen jellegének, melynek komor világításában a terhelt minden akaratától megfosztva a vizsgálóbírónak kiszolgáltatottnak jelentkezik, a javaslat azon üdvös határozattal lépett szembe, hogy a terhelt minden kihallgatásának ugy az előnyomozás, mint az elővizsgálat alkalmával (és pedig kötelezően, ellentétben az osztrák bün. prtts. 199. §-ávall két tanú jelenlétében (bírósági tanú) kell véghez mennie. Ezeknek némi kárpótlást kell nyujtaniok a hiányzó ügyfél-nyilvánosságért. (Lásd indokok 322. 1.) A felügyelő hatóságtól fog ugyan függni, hogy alkalmas személyek választása által megakadályozza azt, nehogy ezen jelenlét pusztán formaivá váljék. Jelenlétük az egyes esetben sem a vizsgálóbíró tetszésére, sem a terhelt kívánatára nem lesz bizva, ez annyiban aggályt támaszthatna, mert a terhelt méltán tarthat attól, hogy az ily indítványával bizalmatlanságot nyilvánít a vizsgálóbíróval szemben. Ha ezen új intézmény a törvény értelmében lesz foganatosítva, akkor ezzel tényleg valósitottnak látjuk a legfontosabb garanciák egyikét az elővizsgálat folyamán történő visszaélések ellen. Ha ezen férfiak függetlenek, akkor a terhelt legjobb jogi védelmét képezik; ők a vizsgálóbíró hatalmának minden túlhágását fel fogják jelenteni; a terhelt mindenkor reájuk hivatkozhatik és számos, a főtárgyaláson ma érvényesülő panasz a vizsgálóbíró által alkalmazott kényszereszközökről el fog némulni. A vizsgálóbíró annak tudatában, hogy eljárása ezen tanuk által ellenőriztetik, óvatos lesz és ép ugy a terhelt is a vizsgálóbíró ellen felhozott alaptalan és gyűlölet sugallta vádak tekintetében. Ezen intézmény által azonban a törvényhozó azon tágabb i körökben is, melyek annak biztosítására bevonatnak, a jog és I törvényesség iránti érdeklődést és érzéket erősiti s ily uton | célszerűbben, mint az elméleti rendelkezések által történhetI nék, előkészíti az elővizsgálati eljárás valódi nyilvánosságát, | mert nyilvános azon eljárás, mely a polgártársak ellenőrzése mellett lesz végrehajtva. A terheltnek teljes alkalom nyújtandó az ellene fenforgó minden terhelő adat megismerésére és azok ellenébeni védekezésére. E célból a terhére rótt büntetendő cselekmény neki általában megjelölendő (236. §.). A kihallgatás ezen legfontosabb céljának megfelel azon rendelkezés is, hogy a terhelt által felhozott mentő tények vagy bizonyítékok haladék nélkül megállapitandók, illetve megszerzendők. A kihallgatások tartalma és alakja ezen célhoz az üdvös rendelkezések egész sorával van alkalmazva. Nem szabad a terhelthez határozatlan, homályos, több értelmű, nyelvre adó vagy úgynevezett fogásos, vagy suggestiv kérdéseket intézni. Mellőzendő minden igéret, ámítás, erőszak, kényszer. Egyszóval becsületes, nyilt, az accusatorius per szellemének megfelelő kihallgatás követeltetik. Nem szabad az ily tiltó rendelkezéseket, habár csak utasító jellegűek is, kicsinyelni : mert eltekintve a fölöttes hatóság felügyeleti jogától, mely irgalmatlanul elejét venné a vizsgálóbíró minden tévedéseinek és túlhágásainak, - ezek azon szellemről tanúskodnak, mely a törvényt áthatja és melynek az annak alkalmazására hivatott közegeket is áthatnia kell. Az ily, a jogszolgáltatásban legszigorúbban keresztülvitt intézkedésekkel, kapcsolatban azon egyének óvatos választásával, kik vizsgálóbirákká kiképeztetnek és kiknek a terhelt ügye-baja többé-kevésbé kezükbe van adva, — e téren is egy jobb jövc t fogják előkészíthetni, a nélkül, hogy az elméletnek eddig ki nem próbált szélsőségeibe esnének. Es oda fogják vinni a dolgot, hogy a terheltnek azon gyanakvó félénksége, sőt a tanúnak is azon félelme és elfogultsága meg fog szűnni, melylyel azok a vizsgálóbíró hivatalszobájába lépnek, azon félelem, mely még a műveltnek lelkét is eltölti, mert az igazságszolgáltatásnak régebbi időkben gyakorolt inquisitorius kezelésének visszaemlékezései által támogattatik. Ha egyszer a terhelt a^on meggyőződésre jut, hogy a vizsgálóbíró nem ellenfélképen áll vele szén ben, a ki csak arra törekszik, tőle szigor, kényszer vagy csel által vallomást kicsikarni, hogy ellenkezőleg a szigort enyheséggel, a komolyságot valódi humanismussal egyesítve, kötelességét teljesíteni tudja, hogy mindenekelőtt vele szemben őszinte, akkor növekedik is a vádlottnak bizalma a vizsgálóbíró iránt és önként nyújtja neki a valóságot, igazságos és humánus eljárásának díja és elismerése gyanánt. A büntető jogszolgáltatás ez által csak nyerni fog s mindinkább be fog bizonyulni, hogy a vizsgálóbíró azon hatalma, mely állása megszilárdítására szükséges, mérsékelt alkalmazás mellett ne m fog okot szolgáltatni panaszra és sérelemre. Alig volna ily körülmények közt szükség a javaslat 238. §-ának rendelkezésére, hogy ha a terhelt felelni nem akar, vagy elmebetegséget színlel, a vizsgálóbíró köteles a terheltet arra figyelmeztetni, hogy magatartása az elővizsgálat folytatását nem akadályozza és hogy esetleg a védelem eszközeitől fosztja meg magát. Távol kell tartani a kihallgatás folyamán mindazt, a mi a kényszer lehetőségére csak utalhatna is; az egyes esetben azonban itt az erkölcsi kényszer lehetősége feltehető és a letartóztatott terheltben azon félelem ébreszthető volna, hogy a vizsgálat a felelet megtagadása folytán meghosszabbítható volna. Ugyanezen aggályunk van a 240. §. alkalmazása ellen, mely szerint a