A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 15. szám - A bűnjelek kérdéséhez

130 a JOG. által nekik ajánlott ügyvédek közül keresik és nevezik ki a tömeggondnokot. Végre is a törvény előtt az ügyvéd mind egyenlő, mindegyik egyenlően képzett, azaz a törvénytudás egy bizonyos minimumát az oklevél elnyerhetése céljából el kell sajátítania, az ügyvédi rttás értelmében mindegyiknek egyenlően tisztességes embernek kell lenni, természetes tehát, hogy a szabad választásnál a barátság, ismeretség vagy ajánlás a különbeni egyenlőség mellett nagyot nyom a latban. Ha azonban ezen szabads á g törvény által korlátozva lesz, akkor ezen melléktekintetek j maguktól eltűnnek és a kirendelésnél az igazság okvetlenül érvényre jut. Felesleges volt tehát a fen forgó visszásságok okát oly becstelen tettekben keresni, mint azt Szendrey Gerzson ur tette; megvan az épen a korlátlan szabadságban és az emberek oly mindennapi tulajdonságában, mely alig róható meg. Értem tehát Simon Endre biró ur felháborodását; de abból még nem következik, hogy maga a javaslatra, illetve ilyen törvényre szükség nem volna. Mert Apát h y István ur nézete, melyet ugy látszik, a biró ur is magáévá tesz, az idők folyamán helytelennek bizonyult. Ugyanis látjuk, hogy sem a s z a b a d sajtó, sem ministeri rendelet nem szüntette meg a tényleg létező visszásságokat és azok azt tenni alkalmasok sem lesznek. Mert az ügyvéd — a kenyérkeresetet illetőleg — a társadalom legexponáltabb tagja, becsülete e tekintetben egy valóságos »uebánts virág«, melynek szirmait a leg kisebb lehelet is letördeli. Ha például egy ügyvéd a napi sajtóban ezen visszásságok végett felszólalna, akkor mindjárt azt mondanák rá, hogy azért lármázik, mert tömeggondnokságot akar, azt mondanák, hogy »pro domo« beszél; ez pedig az illetőre nézve egyrészt lenéző volna, ezzel az ügyvédi decorumot sértené ; másrészt meg esetleg anyagi kárral is járna, mert az illető törvényszék tagjai megharagudnának rá és most már azért sem rendelnék ki. De meg az is megtörténhetik, hogy a közönség nagyon szegény embernek tartaná és igy cliensei bizalma is elfordulna tőle. A panasztétel a ministeriumnál pedig szintén nem vezet célra. Az egyesek a fenti okoknál fogva nem panaszkodhatnak, a kamarák pedig sokszor bizonyos okoknál fogva nem panaszkodnak (azt mondják, mert az azok élén álló férfiaknak nem fáj a dolog annyira) és a melyek tették, annak, mint a gyakorlatban látjuk, foganatja nem volt. Miután pedig az általánosan köztudomású dolog, hogy a visszásságok tényleg megvannak és hogy az ajánlott correctivumok nem használnak, nem marad más hátra, mint a kérdést törvény utján szabályozni, annál is inkább, mert mint mondám, alig van elfogadható ok arra, hogy az miért ne történjék. Nem járulnék ugyan Csatár Zsigmond ur azon javaslatához, hogy a kirendelés s o r s h ú z á s utján történjék, nem ugyan azért, mert ez annyit tenne, mint a csődeljárás vezetését a vaksorsra bizni, hanem mert a dolog nem volna igazságos, miután igy megint megeshetnék, hogy egyesek többször, vagy hamarább rendeltetnének ki és mások, kik szintén érdemesek rá, sohasem kerülnének sorra. Teljesen megfelel azonban az igazságnak a sorrendben való kinevezés. Mert Apáthy urnák az az ellenvetése, hogy a csődök különbözők és különböző tehetséget igényelnek, szerény nézetein szerint tarthadan. Igaz ugyan a felállított tétel, de helytelen az abból vont következtetés. Ha egy ember az intelligentia oly fokár.i emelkedett, hogy az ügyvédi diplomát megszerezte, akkor okvetlenül van benne annyi tehetség, hogy a csődtömeggonduoki teendőket bármely csődnél elvégezhesse. A csődtörvény elég világos, ez az ügyvédi vizsga tárgyát képezi, azonkívül ott van a választmány és a csődbíróság; ezek segítségével az ügyvéd okvetlenül megfelelhet tisztének. Hiszen ha Apáthy ur érvelése helyes volna, akkor a csődbíróságokat is minden egyes esetben külön kellene kirendelni, mert hátha a helyben levő csődbiróságnak nincsen elég tehetsége az esetleges szerfelett bonyolódott csőd ügyeit elvégezni ? Nemde, ilyesmit állítani képtelenség? Hát mért ne volna ilyen állítás képtelenség az ügyvéddel szemben, kinek épen ugy kell a diplomát megszerezni, mint akármelyik bírónak. A másik a — megbízhatóság kérdése. Vagyis nyíltan szólva azok, kik e kérdést felvetik, képeseknek tartják a feddhetlen előéletű ügyvédet (mert csak ilyenről lehet szó) arra, hogy a csődtömeg vagyonát elsikkaszthatja. Ezen feltevésnek ad helyet Bartha István ügyvéd ur, midőn a c a u t i o rendszerét hozza javaslatba; és ez épen az, a mi megint csak a kor mindent gyanúsító szellemében talál megokolást, mit azonban a leghatározottabban vissza kell utasítani. Ha a sikkasztási bűnstatistikán végigtekintünk, látjuk, hogy valamennyi egyén közül, kikre pénzkezelés bizva van, legyen az magán- vagy állami pénztáraknál, az ügyvédek megbízhatósága mögött végtelen távolságra marad el a többi, mert az ügyvédek közül az egész országban hosszú éveken keresztül alig fordul elő egy-egy sikkasztási e s e t, holott amazoknál az mindennapi dolog. Ez nem phrasis, ez való. A megbízhatóság kérdését ily értelemben felvetni tehát nem csak indokolatlan, hanem valóságos sértés az ügyvédi karra. De menjünk tovább. Simon Endre biró ur azt állítja, hogj a csődtörvény ide vonatkozó intézkedései elég garautiát nyújtanak arra, hogy a tömeg vagyona »Csáky szalmája* ne legyen. E? feltétlenül áll. Ugyanígy, sőt még alaposabban állithatni azt, hogy a büntető törvény és az ügyvédi rendtartás idevonatkozó intéz kedései elég garantiát nyújtanak arra, hogy az ügyvéd a törne vagyonát el ne sikkaszsza ! Egyik ügyfelemnél láttam egy izben, hogy egy 17 évfi gyakornok kezébe adtak egy 25,001) frtos takarékpénztári könyvecskét, hogy a pénzt hazahozza és azon kérdésemre, hogy nem fél-e, ügyfelem egész nyugodtan felelt : »Nem, mert ha elsikkasztja, bezárják.« Hát ilyen körülmények között nem nagyobb garantia-e a büntető törvény intézkedése a tömeggondnok, mint a csődtörvényé a csődbiztossal szemben ? Igaz ugyan, hogy a sikkasztás lehetősége kizárva nincsen; de először is olyan távol áll ez az eshetőség, hogy e végett külön törvényes óvintézkedést tenni felesleges, elég a büntető törvény ; másodszor a bíróság ily esetben anyagilag nem íelelős, végül a cautio rendszere ez ellen óvintézkedést nem is képezne. Mert nyilvánvaló dolog, hogy a cautio legfeljebb 2—4,000 frt lehetne ; ha pedig felteszszük, hogy tömeggondnok sikkaszthat, akkor ezen óvadékkal ugy sincsen segítve, mert a csődvagyou legtöbb esetben nagyobb ezen óvadéki összegnél, sőt nem ritka a 40 — 50,000 forintos tömeg és igy sikkasztás esetén mégis csak a büntetőtörvény intézkedései nyújthatnak kellő garantiát. Igaz ugyan, hogy vannak ügyvédek, kik fegyelmileg vagy fenyitöleg meg voltak büntetve és azért végleg még sem függesztettek fel, sajnos, feltehető, hogy ily esetek a jövőben is elő fognak fordulni és ezen okból a törvény általános intézkedése ily értelemben megszorítandó volna ; szerény nézetein szerint tehát a javaslat ilyképen volna szövegezendő : 1. A csődtömeggondnok kirendelése az illető kamara területén székelő ügyvédek közül azon sorrendben történik, a melyben a kamara lajstromába be vannak jegyezve. 2. Olyan ügyvédek, kik ügyvédségük ó t a fegyelmileg vagy fenyítő uton büntetve voltak, vagy kik ellen ily eljárás folyamatban van, tömeggondnokul ki nem rendelhetők. Azt hiszem, ezen megszorítás kellő garantiát nyújtana a megbízhatóság tekintetében és a csődbíróság erkölcsi felelősségét is kellően fedezné. */ A bűnjelek kérdéséhez. ' Irta . Dr. RADÁNVI ERNŐ, kir. alügyész Újvidéken. A büntető perben felette fontos szerepet játszanak a b ü njelek, főleg a bizonyítási eljárásban gyakran döntő fontosságúak, több büntetendő cselekmény tárgyi mozzanata corpus delicti nélkül meg sem állapitható, miért is minden tételes büntető perrend, a bűnjelek mikénti lefoglalásáról a házkutatás és személymotozás tárgyában lehetőleg kimerítő és részletes intézkedéseket tartalmaz. Azon chaosban, melyet enphemistice bűnvádi eljárási gyakorlatnak szoktunk elnevezni és melyről némi önámitással azt szoktuk állítani, hogy annak alaptételei a vádelvből kifolynak, holott ép annyi jogosultsággal azt lehetne állítani, hogy jellege az elvek és iráuyeszmék zűrzavaros zagyvaléka, oly megállapodásokat, melyekből kiindulva, a bűnjelek kérdéséhez hozzászólani lehetne, hiába keresünk, a büntető pertheoria dogmaticus tételeiből kiindulva pedig, a kérdést megvitatni oly jelentéktelen gyakorlati haszonnal járna, hogy ennek mellőzését minden practicus jogász bizonyára szívesen megbocsátja. Ezen okból tehát a felvetendő kérdést nem is a »sárga könyv« talaján eldudvásodott, u. n. bűnv. elj. gyakorlat, hanem