A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 15. szám - A csődtömeggondnokok kinevezése körüli visszásságok

íl JOG. 120 itélö tábla azt a kijelentést tette, hogy a 237. §. d) pontja alapján akkor van zárlatnak helye, mikor a zárlatot kérő a kérdésben lorgó ingóságnak előbb már tettleges birtokában volt és mikor az az ingóság közvetlenül az ö birtokából került annak birtokába, ki ellen a zárlati kérelem intéztetik. Hogy ez a törvénynek merően önkényszeni értelmezése, ezt talán mondanom sem szükséges; mert a törvényben nincs szó arról, hogy az ingó dolog, mely zárlat alá veendő, előzetesen kinek volt legyen birtokában és hogy a közvetlenül előzetes birtokot akarta volna a törvény a zárlat elrendelésének feltételéül szabni, ezt következtelés vagy bármi más megengedett értelmezési módon sem lehet a törvén}bői kimagyarázni. Azt hiszem, hogy ily erőltetett magyarázatra nincs is szükségünk a végett, hogy a 237. §. d) pontja alkalmazhatásának körét az a) pont irányában kellően megszoríthassuk. Arra az esetre, mikor valamely ingó dolog vagy jog másnak birtokában van és mi arra a dologra vagy jogra igényt tartunk, melynek per utján leendő érvényesithetését biztosítani akarjuk ; ott van a 2:>>7. §. a) pontja ; ez módot és eszközt nyújt erre a biztosításra, mert általában bizonyos meghatározott, akár ingatlan, akár ingó dologra vagy jogra irányozandó zárlatról intézkedvén, a zárlatnak a d) pontban megjelölt tárgya az a) pontban is benfoglaltatik és mert az utóbbi pont szerint a dolog vagy jog iránt támasztott követelés általában szolgáltatván az alkalmat a zárlat kérelmezésére, ez az alkalom fenforog az emiitett esetben is. Vagyis ha a 237. §. d) pontja oly esetre vonatkoznék, mikor másnak kétségtelen birtokában lévő ingó dolog vagy jog képezi a per utján érvényesítendő követelés vagy igény tárgyát, akkor ezt a pontot egészen szükségtelen lett volna a törvénybe felvenni, mert amaz esetre az a) pontot is lehet alkalmazni és mert semmikép sem volna indokolható, hogy tökéletesen azonos esetekben egyszer az igényt okirattal kelljen igazolni s a támasztott igény érvényesítésének veszélyeztetését kell kimutatni, másszor meg mind ettől el lehessen tekinteni a szerint, a mint a zárlati kérvény a kérvényezőnek tetszése szerint a 237. §. a) vagy d) pontjára alapitta tik. Szükségképen tehát más esetet kell a 237. §'. d) pontja szerint szem előtt tartanunk és nem olyat, mely az a) pont alá vonható. És ezt meg is találjuk, ha a törvény szavait kellő figyelembe veszszük. »Ha valamely ingó dolognak vagy joguak birtoka vitássá válik«, ez nem azt az esetet jelenti, mikor a kétségtelen birtokos ellen keresetet indítunk a végett, hogy a dolog az ö birtokából elvonassék és nekünk átadassék; mert hiszen ilyenkor nem a birtok, hanem az a jog — tulajdonjog — vált vitássá, a melynek alapján a birtok gyakoroltatik és a kereset ennek megfelelően nem is a birtokjognak, hanem a tulajdonjognak megállapítására s csak ebből folyólag a birtoklással való felhagyásra fog irányulni. Épen ugy van ez, mint a telekkönyvileg bekeblezett tulajdonjog alapján a tényleges birtokos ellen az ingatlannak átadása iránt indított keresetnél — rei vindicatio — melyet csak helytelen szokásnál fogva nevezünk b i r t o k-keresetnek, holott ez alapjánál és céljánál fogva tulajdoni kereset (ausztr. ált. ptkönyv 360. s köv. §.). »Ha a dolog birtoka vitássá válik«, ez azt jelenti, hogy a birtoknak nem joga, hanem ténye képezi a vita tárgyát s az vált kérdésessé, hogy tulajdonképen ki vau a dolog birtokában, az-e, ki a zárlatot kéri, vagy az, ki ellen a zárlat elrendelése kéretik és ennélfogva a 237. §. d) pontját csupán ebben az esetben tartom alkalmazandónak, nem pedig akkor, mikor a kétségtelen birtokos ellen tulajdoni igény támasztatik s tőle tulajdonjog alapján az ingó dolognak a birtokból kibocsátása követeltctik, ily esetben a zárlati kérvény egyedül a 237. §. a) pontjára lévén alapitható. Szóval az én véleményein szerint az igazságügyi bizottság által a javaslaton ejtett módosítás dacára a 237. §. d) poutja az ugyanabban az esetben alkalmazandó biztosítási intézkedést szabályozza, melyről az ausztr. ált. ptkönyv 347. §-a rendelkezik, mert ugyanazt az esetet jelöljük meg, ha azt mondjuk, hogy »valamely dolognak vagy jognak birtoka vitássá vált« és ha azt jelentjük ki, hogy »ki nem tűnik, ki legyen birtokban.« Az 1881 : LX. t.-c. 237. §. d) pontja és az ausztr. á!t. polg. tkönyv 347. §-a között csak az a különbség, hogy a inig ez ugy az ingó, mint az ingatlan dolognak birtokára kiterjed, addig amaz az ingó dolognak és az ezzel egy tekintet alá eső jogoknak birtokára szorítkozik; valamint az, hogy a végrehajtási törvény a birtok vitás volta mellett azt tételezi fel, hogy a »jogszeríi« birtokos kiléte ne legyen megállapítható, az ausztr. polg. tkönyv pedig a »valódi« birtokos iránti kétely esetére rende'kezik. Hogy a végrehajtási törvény az ingatlan dolog birtokának vitás voltát nem vonja a 237. §. d) pontja alá, ez indokolva van az által, hogy az ingatlan dolog birtoklásának meghiúsítása sokkal nehezebb és ritkább, mint az ingó dolog vagy a jogok birtoklásáé ; a minélfogva ingatlanokra nézve az ez esetre alkalmazandó zárlat szüksége alig fnrog fenn. Azt pedig, hogy a törvény a jogszerű és nem a valódi birtok meg nem állapithatását emliti ott, hol kizárólag a birtok tényének vitás volta képezi a zárlat elrende lésének alapját, határozottan hibának tartom; ez a körülmény azonban az általam fentebb kifejtett magyarázat helyességét semmi j részben sem ingathatja meg és a törvény ily értelmezéssel leendő gyakorlati alkalmazásában alig fog nehézségeket okozni, a mennyiben igy is, amúgy is a föfeltétel mindig az marad, hogy a birtok I ténye vitássá váll. Ily magyarázat mellett igaz, hogy a 237. §. d) pontjának gyakorlati alkalmazása kevés esetre fog szorítkozni; ez azonban nem lehet érv az értelmezés helyessége ellen, sőt kétségtelen, hogy a törvény előzetes bírósági Ítélet hiányában és a veszélyeztetés kimutatása nélkül a zárlat elrendelését csak kivételes, ritka esetekre kívánta szorítani. Mindamellett elég oly esel képzelhető, a mikor a 237. §. d) pontja az általam kifejtett értelemben is alkalmazást fog találni. Néhányat ime felhozok: Valamely ingó tárgyat, mely harmadik személy örizete alatt van, a tulajdonos kétszer elad és mindkét vevő jelentkezik a tárgy átvétele végett. Az illető harmadik személy a dolgot eddig az eladó nevében birlalta ; melyik vevőnek nevében fogja birlalni ezentúl, ez kétséges, a birtok tehát vitássá vált s ennek folytán zárlatnak lesz helye. Vagy : Valamely értéktárgy el van zálogitva s arról tévedésből vagy más valami okból két zálogjegy állíttatott ki. A bemutatóra szóló jegyek utóbb tán át is ruháztatván, a zálogtartónál két személy jelentkezik a tárgy kiváltása végett. Addig, mig esetleg per utján el fog döntetni, kit illet a jogszerű birtok, az illető ingó dolog a 237. §. d) pontja alapján zárlat alá lesz helyezendő. Vagy: A haszonbérlő a bérleti idő lejártával elhagyja a haszonbérelt birtokot és elviszi ingóságait. A haszonbérbe adó tulajdonos azonban valamely ingó tárgynak, gazdasági felszerelésnek vagy terménynek elvitelét nem engedi meg, állítván, hogy ez a fundus instructushoz tartozik, mig a bérlő ezt tagadja. Ez esetben is vitás, ki legyen az illető dolog birtokosának tekintendő és ennélfogva a kérdés birósági eldöntéséig a dolog veszélyeztetés kimutatása nélkül is zárgondnok kezelésérc lesz bízandó. A csődtömeggondnokok kinevezése körüli )( visszásságok Irtat Drj BATÓ HENRIK ügyvéd Kud.ipesten. A »Jog« f. évi !)., 11. és 12. számaiban a fenti cím alatt, három különböző tollból, oly cikkek jelentek meg, melyek valóban szomorú tanúságot tesznek a kor modoráról, melylyel bármely baj jelentkezésénél mindjárt becstelen tettekkel gyanúsítjuk embertársainkat. Tény ugyan, hogy nemcsak visszásságok, hanem igazságtalanságok fordulnak elő a tömeggondnokok kinevezése körül; és nemcsak egyes törvényszéki területeken, hanem majdnem kivétel nélkül mindenütt. Mert az státistikailag kimutatható, hogy a tömeggondnokok kirendelése nem a kamarai bejegyzés sorrendje szerint (és csak ez volna igazságos) történik, hanem rendesen az ügyvédeknek egy bizonyos körére szorítkozik az és vannak kifogástalan, feddhetlcn előéletű régi ügyvédek, kik még mindig nem kerültek sorra. Ezt tagadni nem lehet; de általában olyan vádakkal illetni az egész birói kart, mint azt Szendrey Gerzson ur teszi, az az idők szomorú jele. Meglehet, hogy S z en drey urnák vannak kellemetlen tapasztalatai, vagy talán hallomásból van egy-egy a osztozkodási esetről* tudomása; ebből azonban nem lehet, nem szabad az egészre következtetni; nem kell ez igazságtalanságok okát ily becsmérlő tettekben keresni, hanem az egyszerűen az ember gyarló természetében keresendő. Szerény nézetem szerint a fen forgó igazságtalanság oka az, hogy a tömeggondnokok kinevezése törvény által szabályozva, illetve a biró szabad elhatározásában korlátozva nincsen ; holott semmi ok nem forog fenn arra nézve, hogy miért ne legyen ez irányban is törvény. Az Ítélet meghozatalánál a biró a törvények által van korlátozva, a tömeggondnok kinevezése saját belátására van bizva; mi természetesebb tehát annál, mint az, hogy első sorban és némelyik mindig, jó barátai, ismerősei vagy az ezek