A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 15. szám - Mikor van helye a zárlat elrendelésének az 1881:LX . t.-c. 237. §. d) pontja alapján?

128 És ha — a javaslat szellemében, mely evvel a vizsgálati foglyokkal való elbánást a bűnvádi perjog lényeges alkatrészének nyilvánítja, — a végrehajtó közegek a törvén}' határozatait kivétel nélkül humánus és igazságos módon érvényesitik, akkor a nyilvános fötárgyalásokon is el fognak némulni a vádlottak nem ritka panaszai a vizsgálati börtönben szenvedett kínjaikról, melyek az igazságszolgáltatásnak nem épen díszére válnak. És a terhelt, a kit a javaslat teljesen jogosított peres ügyfél gyanánt állit élénkbe, a vizsgálati fogság tartama alatt is nemcsak emberjogai elismerésének, hanem ahhoz méltó, perjogi ügyfél jogainak fog örvendhetni! Habár csak utasító természetű, még sem értéknélküli a 226. §. intézkedése, melynél fogva az összes, a vizsgálati fogság körül eljáró hatóságok kötelessége oda törekedni, hogy az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság lehető rövid ideig tartson. Lényeges haladást tesz a javaslat (e részben a belga törvény és legújabb francia reformjavaslat szabadelvű eszméjének behatása alatt), hogy a megszökés gyanúja miatti letartóztatást is időszerint meghatározott határok közé szorítja. Az európai különféle törvényhozások jóformán általános joggyakorlata szerint a vizsgálóbíró e tekintetben a vádlottnak korlátlan ura és parancsolója; ennek egyéni föltevése — a megszökés gyanúját illetőleg — képezi az előzetes letartóztatás elrendelésének és fentartásának kizárólagos jogcímét, melynek vége bizonytalan távolba elodázottnak jelenkezik. Ezen jogcímmel szemben a terhelt felfolyamodási joga nem ritkán csak képzeleti marad; a megszökés gyanújának praesumptiója folytán elláthatlan időre marad megfosztva szabadságától. Mily elkeseredést szül ez a váddal terhelt lelkében! Mily természetűek lehetnek érzései annak, a ki ártatlanul került ezen szomorú helyzetbe! A javaslat odáig megy, hogy minden, a megszökés gyanújával terhelt (alapos megszökési gyanú), sőt a tudvalevő csavargó, vagy kilétét igazolni nem tudó, és állandó lakás nélkül a világban barangolóval szemben is a vizsgálati fogságot csak három hónapra jelenti ki érvényesnek. A letartóztatottnak tudnia kell, hogy mikor végződik kínos helyzete; a törvény fonalán legyen szabad ellenőriznie szabadság elvonásának szükséges voltát; a bíróságoknak ellenben intésül szolgáljon ez, szigorú kötelességük teljesítésére, hogy a bűnügyet megfelelő rövid idő alatt befejezzék. Messzeható és bonyolódott bűnügyekben meghosszabbíthatja ugyan a vádtanács ezen határidőt még további egy hóra, de még ez esetben is a terhelt egy lelkiismeretesen vizsgáló kollegiális bíróság oltalma alá kerül, nem pedig a vizsgálati köreiben nem örömest magát hábor gattatni engedő vizsgáló bírónak egyoldalú akarata az, mely előtt a terheltnek meghajolnia kell. Szabadelvűbben, mint az e részben meglehetősen szabadelvű osztrák bűnvádi eljárás, mely a kollusió miatti letartóztatás tartamát rendszerint két hónapnál továbbra ki nem terjeszti, a javaslat azt rendszerint csak egy hónapra szorítja meg. A javaslat félre nem ismeri ezen letartóztatási nem súlyos és méltánytalan voltát az egyes esetben. Mert az egy valóban a szükség által parancsolt sajnos engedmény az állam érdekében s mégis a legtöbb esetben tapasztalat szerint céltalan. A legszigorúbb elkülönítés, a legvastagabb börtönfalak tudvalevőleg nem védenek a kollusió kísérletei ellen, melyek époly hatalmasaknak bizonyulnak, mint az emberi törekvés a vád elleni harcban el nem bukni. A javaslat nem zárkózik el a dolgok és emberek természetes felfogásának felismerésétől, tudja azonban azt is, hogy a törvény által vont határidők könnyen a lassú és késedelmes eljárás igazolására felhasználhatók A még oly lelkiismeretes vizsgálóbíró, kinek két havi határidő van megengedve, tudja azt, hogy neki ezen határidő betartásából szemrehányás nem tehető; nem fog tehát sietni az elővizsgálat befejezésével és már kötelességérzetböl és skrupulositásból is azt fogja hinni, hogy lehetőleg alaposan kell eljárnia. Ahol azonban a törvény neki csak egy havi határidőt enged, ezen határidőn belül azt kell végeznie, ,a mit másutt két hónapon belül végez. A veszély tehát az, hogy a kollusió miatti letartóztatásnak a tőrvény által m a x tm u m gyanánt meghatározott tartama tényleg szabálylyá fog válni. Az ügyészség vagy a vizsgálóbíró előterjesztésére azonban a vádtanács azt fontos okokból (nem volna-e célszerűbb az osztrák bűnvádi eljárás módjára igen fontos okokból és különös kiterjedésű [weitwendige] vizsgálatoknál?) további két hónapra kiterjesztheti. De három hó eltelte után az minden körülmények között megszüntetendő. A vádtanács ezen joga nekünk túlmesszire menőnek tetszik, a meghosszabbítás egy hónapra elég lehetne, ha a fönnebbi előnyt az osztrák bűnvádi eljárással szemben kockára tenni nem akarjuk. Egy anélkül is odiosus letartóztatási nemnek meghosszabbítása nem pártolandó. Ép oly kevéssé, mint a »mise au secret« Franciaországban, az új javaslat szerint »soha eszközül nem szolgálhatott arra, hogy a terheltektől azon rémület folytán, melyet korlátlan tartamának gondolata bennök előidéz, vallomások kicsikartassanak«, az tehát a szabadságnak csak rövid időleges megszorítása, a kollusió miatti letartóztatásnak, mely — s ez iránt ne ámítsuk magunkat, kivitelében is szigorúbb lesz, mint a többi letartóztatási nem — sem szabad bár meghatározott, azonban eshetőleges tartamára nézve túlhosszúra szabott szabadság vesztésre való kilátás által a terheltre nézve a rémület eszközévé válnia, mely őt, hogy a kínos, gyakran elkülönítéssel egybekötött állapotnak véget vessen, vagy vallomásokra készteti, vagy még inkább hazuggá teszi, kedélyét elkeseríti és 'tehetetlenségének érzülete folytán megbánás és önmagábatérés helyett csak még erősebb* ellentállásra serkenti. ,/Mikor van helye a zárlat elrendelésének ^az 1881 :LX. t.-c. 237. §. d) pontja alapján? Irta: Dr. IMLING KONRÁD, kir. táblai biró Budapesten. Végrehajtási törvényünknek alig van egy rendelkezése, mely homályosabb értelmű volna, mint az, mely a cím szerint idézett pontban foglaltatik. Tudvalévő dolog, hogy a miniszteri javaslatban a megfelelő pont egészen az ausztr. ált. ptkönyv 347. §-ának megfelelően volt tervezve; zárlatnak tehát helye lett volna, »ha azonnal ki nem tűnik, ki legyen valódi birtokba n« és mennyire igényelhessen az egyik vagy a másik fél birói segélyt. Az igazságügyi bizottság azonban — nem tudom, mi okból — jobbnak tartotta az esetet akként formulázni, »ha valamely ingó dolognak vagy jognak birtoka vitássá válik és nem állapítható meg, hogy ki van a jogszerű birtokban, vagy kinek van joga birói oltalomra. Hogy a »valódi« birtok helyébe a »jogszeríí« birtok felvétele teljesen el van hibázva, ennek kimutatását itt mellőzhetem s e tekintetben utalok arra, a miket »A végrehajtási törvény magyarázata« című könyvem 433. lapján mondottam. De a gyakorlatban előfordult esetek alkalmából megbeszélendönek tartom azt, hogy mikor forog fenn az az eset, hogy ingó dolognak vagy jognak birtoka vitássá vált? Szembeötlő a 237. §. a) és d) pontja között az a lényeges különbség, hogy mig amott a zárlatot kérőnek közokirattal vagy teljes bizonyerejü magánokirattal kell igényét igazolnia s az igény érvényesítésének veszélyeztetését kell kimutatnia ; addig a d) pont szerint sem okiratos bizonyítás, sem a veszélyeztetés kimutatása nem szükséges és ebből a körülményből a biróságok és az ügyfelek kiérezték, hogy a d) pont esetében más irányban kell oly garantiát keresni, melynél fogva meg legyen akadályozva az, hogy a zárlat kellő jogalap nélkül, puszta boszantás céljából szükségtelenül kieszközöltessék. Es ezt a garantiát azután különböző helyeken keresik. Különböző, de szerintem mind rosz helyeken. Így a budapesti kir.