A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 52. szám - Négy nap az illavai fegyházban

JOG 433 tetett 108.972 ügydarab, tehát egy-egy biró el referált 767 számot. Nem tudom megmondani mennyi ebből a puszta expedicionalis bejelentés, hogy t. i. sfelküldendő a kir Curiára* vagy «leküldendö X. törvényszékhez < stb., hát fogadjuk el, miszerint minden biróra 100 db. esik, mely nem igenyel tanulmányt és formaszerű előadást, marad tehát 1887-re még mindig érdemleges elintézést és igy tanulmányt igénylő szám átlag H67 egy-egy kir. táblai biróra. Enynyit egy felebbezési biróra még Kamcsatkában sem raknak. És ez még nem a maximuma annak, a mi esetleg ezen bíróság tagjaira vár; mert most, mióta szigorúbb felügyelet gyakoroltatik az elsőbiróságok felett, ezeknél az elintézések száma tetemesen emelkedik s ezzel a felebbezések tömege is növekedni fog. Ebből azután érthetőkké válnak azon sürgető figyelmeztetések, melyek az elnökség által akkor, midőn egy héten 2,000-nél több ügydarab lön előadva, a tábla tagjaihoz az iránt intéztettek, hogy a bekövetkező öt napi ünnepi szünet alatt kipihenve, reményli, miszerint még többet fognak bejelenteni. Hogy az anyagi igazság ily elintézésekből mennyi hasznot merít — erre gondolni sincs bátorságunk! Nagy tévedésben volnánk, ha azt hinnők, hogy a kir. tábla decentralizációjához akár a mostani erők, akár a mostani pénz-szükséglet elégséges volna. Nem bocsátkozom konjekturákba a benyújtott bűnvádi eljárási tervezet alapján, mert ez még nagyon sok rostán fog keresztül menni, mig végmegállapodáshoz jutunk, de annyit minden szakember megítélhet, hogy ha a felebbezési biró-ágok közelebb jutnak a pereskedőkhöz, ez nem fogja a perlekedési viszketeget csökkenteni; valamint az is evidens, hogy a felebbezési eljárásnak a szóbeliségre és közvetlenségre fektetett szabályozása nem lógja gyorsítani az elintézést. Azért bármiként forgassuk is a dolgot, rá kell térnünk utóvégre is a felebbezési jogorvoslatok korlátozására. Királyi ügyészségeink fontos tényezőkké nőtték ki magukat. Ez intézmény nemcsak egészséges alapokra van fektetve, de az alkalmazott tisztviselők tekintetében is — ugy látszik — nagyon szerencsések vagyunk. Ellenük alig hallunk panaszt, de azon elismerést igen, hogy a vezetésükre bizott államérdeket sok tapintattal és nagy lélekismerettel óvják meg. Börtönügyünk pedig a tudomány és humanitás kettős szempontjából, a menynyiben a kir. ügyészségektől függött, sok szakismerettel és szeretettel fejlesztik. Igaz, még töméntelen teendő van és igen sok pénz kell hozzá, hogy büntetési rendszerünk büntetőtörvényünk szerint legyen szabályozva, új börtönök létesítése által, de lassankint az is keresztül lesz vive azon orsz. rabsegélyző és javító intézeti alap segélyével, mely — igen helyesen — három negyedében ezen célokra törvény által lön utalva. Ezen a)ap 1889-re 287,210 frttal lőn előirányozva. Ez idő szerint f e g y h á z u n k van 8 és pedig Illaván, Lipótváron, Mária-Nostrán (női), Munkácson, Nagy Enyeden, Sopronban (legújabb), SzamosUjvárott és Vácon, kerületi börtön Szegeden (új rendszerű), közvetítő intézetek: Kis-Hartán és Vácon s most Lipótváron egy harmadik rendeztetik be; államfogház: Vácon, mely azonban nem megfelelő). Az ez idei költségvetés szerint új és teljesen megfelelő államfogház fog már ez idén Szegeden felállíttatni, hasonlókép egy leány-javitó intézet megnyitásának költsége is, az 1889. évi költségek közé fel lőn véve; ezen két építkezés megtörténtével — mondja az igazságügyi miniszter ur — a büntetőtől vénykönyvben megállapított büntetési nemek mindegyike már alkalmas végrehajtási helyekkel fog bírni hazánkban. Még meg kellene említenem a telekkönyvi intézményre vonatkozólag a jövő 1889-ik évben kilátásba vett azon fejlődést, mely a költségvetésben pénzbeli kifejezést talál. A telekkönyvi betétek szerkesztését köztudomásúlag az egész országban egyöntetűen kvánja a miniszter keresztül vitetni. E célból már a mult évben mintegy iskolául kiválasztotta a pestvidéki törvényszéket s itt 1 bíróból, 1 albiró, 1 telekkönyvezető és 14 segédtelekkönyvvezetőből álló személyzetet állított össze Ezen testület egy része most Ez volt a jel a kitörésre. Mikor e miatt a magánzárkába akarták hurcolni Pörget, előugrott Vass Sándor társaival s e kiáltással : »De már oda nem engedjük a gyereket!« a fegyőrök lefegyverzéséhez láttak. Hogy ez a »nagy munka«,a hogy Vass mondta, egy emberéletbe s több súlyos sebbe került és hogy a btkvnek Budapesten, a rendőrség által nagyon elkoptatott 165. §-át is megsértette: azt tudja már mindenki a lapokból. Én e helyen inkább a végtárgyalás alkalmával észlelt egyes apró mozzanatok közlésére szorítkozom. Nehéz munka volt az. Magyar bíróság aligha dolgozott még nehezebb bizonyítási anyaggal. Az az egy körülmény könynvitette, hogy legalább magyarul folyt. Ez volt az első magyar végtárgyalásom 11 év óta Trencsénmegyében, de természetesen nem trencséni »gyerekek«-kel, mert a trencséni fegyőrök ott is saját nyelvükön boszantották a laptudósitókat, a kiknek kezében olyankor megakadt a gyorsan futó irón. A vádlottak tagadtak,. .. nemcsak, hanem erélyesen védekeztek és ^feltétlen hitelt« követeltek előadásaiknak; mert hiszen a "fegyőrök érdekelt tanuk, az állam kenyerét eszik« (persze ők nem !), hanem ők, csakis ők mondanak igazat. Pedig hát multjokra és jelenükre való tekintettel bajos volt nekik is feltéllenül hinni még akkor is, ha Vass Sándor egyszer el nem szólja magát, hogy: »Jovicza hazudik, de ő sem mond igazat«. Vass nevéhez méltóan viselkedett. »Hát uraim! —fordul biráihoz — feltehetik rólam, hogy én hátba szúrtam volna Pusikot! Ugy nézek én ki?! Nem! A kit én le akarok szúrni, azt szemtölszembe cselekszem meg!« És látszott egész lényén, ujjainak görcsös mozgásán, hogy képes megtenni, a mit mond. A bilincs nélküli fegyencekkel szemben ekkor jutott eszembe először, közel 11 évi bíráskodásom alatt, hogy még sem fölösleges a birói hajmeresztő esküformának azon kitétele sem : »nem ismerve félelmet,stb. ..« Midőn aztán az elnök megmagyarázta Sándornak, hogy nem a bátorság hiánya okozta a hátsebet, hanem Pusiknak letepert helyzete, a melybe ő hozta, akkor meg igy védekezett: »Hát uram! még sem én szúrtam meg Pusikot, mert az én szúrásom nem olyan sebet ejtett volna rajta. Ha én szúrom meg, akkor a puskaszurony egészen keresztül megy a testén! Aztán ha én szúrni akartam volna, akkor egy fegyőr sem kerül ki élve!« »Szép a bátorság, Sándor — mondja erre az elnök — de hát miért nincs bátorsága bíráival szemben is? Miért nem vallja be tettét ?« »A mit tettem, azt tettem s nem is tagadom, hogy »valamit" elkövettünk^ — mondja neheztelőleg, hogy bátorságát kétségbe ^vonják. És valóban, a mit bevallott, ezen bátorságára való ismételt hivatkozásnak az eredménye. Eumigálta is a fegyőrök bátorságát nagyban. Szerinte azok nem tudhatják a történteket, mert »kékre-zöldre« meg voltak ijedve. A földön henteregve csak azt kiabálták: »Bozse moj! Bozse moj!« Tóth Pörgét, a »gyereket«, nagyon szereti s azért kelt védelmére. Joviczát azonban annál inkább gyűlöli. »Annak a ravasz, képmutató oláhnak hazugság minden szava, tette! Mint a kutya az embert, ugy lefog az mindenkit szóval. Ma képes saját papját leütni s másnap már énekel neki a templomban.« Így jellemezte egyszer, mikor Jovicza ellene terhelőt vallott. Ugy vettem ki, hogy Joviczának — a ki magát ártatlanul elitéltnek, újabb Köteles Mihálynak hiszi — fegyházi mellékfoglalkozása a kántorkodás. Nag>on kellemes, mély hangja vau. Inkább hallgattam volna templomi zsolozsmáit, mint körmönfont hazugságait. 0 viszont mindent Vassra tolt. Nem szereti a »Vas« gyereket, dacára, hogy »kovács« volt a szabad életben. >>Hiszen kérem — mondá — a Vass olyan istentelen, hogy engemet a templomi éneklésről is le akart beszélni, mert arra való a pap! azért fizetik. 0 minden vasárnap a »szeparátba« záratja magát, rászolgál, csakhogy a templomba ne mehessen.« .. . Tóth Pörge Imre nyápic legényke. Nem csoda, ha megundorodott volna is a szalonnától. Tagad vakmerően. O a kést