A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 30. szám - A belügyminiszter és a honositás

252 a JOG. Szőnyegen; ha nem valamely hatóság- intézkedésének palástolt motívumairól van szó, melyekről csak a beavatottak adhatnak s/.ámot, igenis igazoltak. Mivel azonban a fejtegetett aggodalomra, formális jellegénői fogva nagy súlyt nem fektetek, concedálom, hogy a negotiorum gestion alapuló védelmi felszólalás helyesen tolmácsolja a belügyminisztériumnak ki nem fejezett okait. Es a midőn magára a cikkre rátérek, constatálom, hogy az az általam kifogásolt miniszteri intézkedésben a bureaukratikus önkény fenforgását és panaszom alapos voltát megengedné, ha az illetők honosítási szándékának valódi, még pedig kifogásolhatlan !! indokát bevallanám. Minthogy nem arról van szó, mit tudok én, vagy mit nem tudok, hanem arról, hogy a belügyminisztériumnak bizonyos concret esetekben hozott határozatai kiállják-e a sarat, az a kérdés vizsgálandó: vájjon igazolt összeköttetésben áll-e a külföldi honosítási szándékának indoka a honosság engedélyezésével s arra befolyást gyakorolhat-e ? Ugy hiszem, hogy jogászok között véleményeltérés nem foroghat fenn az iránt, hogy mivel positiv törvény szabályozza a honosítást, ezen törvénynek kell irányadóul szolgálnia a feltett kérdés eldöntésénél. Igaz ugyan, hogy a védelmi felszólalás igen kicsinyeli a honosításról szóló 1879 : L. t.-cikket, melyet alkalmi törvénynek, tendensiosusnak, a popularitásnak ömlengő áljaitól való üres félelem?! productumának, homályosnak, a controversiáuak egész raját felkeltőnek, egy szóval semmirevalónak tünteti fel. Ha ezen nézetében osztoznám is, a mint nem osztozom, a minek fejtegetése azonban ezen eszmecsere keretén kívül esnék : még akkor is respektálni kell azt, a mig fenáll s ugy az illető hatóságoknak, mint a feleknek ahoz kell magukat tartaniok, ha nem valljuk magunkat azon fonákság és képtelenség hívei gyanáut, hogy a törvények a hatóságokat nem kötelezik, hanem azokon tetszésük szerint túltehetik magukat. Az idézett törvény egész területén nem találkozunk egyetlenegy intézkedéssel sem, mely akár directe, akár iudirecte előszabná, hogy a honosításért folyamodó kérése indokát előadni tartoznék. De tovább megyek s constatálom, hogy a szóban forgó törvény végrehajtásáról szóló, a törvényhatóságok főnökeihez intézett 18 kelt belügyminiszteri rendelet sem írja azt elő kelléknek, ámbár olyat is követel, a mi a törvényben elő nem fordul. Ezeknél fogva állithatom, hogy a kérdéseit indok a honosítás sorsára merőben irreleváns, a mi másképen nem is lehet, mert ha valakinek nem tetszik annak az államnak polgára lenni, melyhez tartozik, hanem vágya van a magyar állampolgárságot megszerezni és a törvényes kellékeket kimutatja : az is bevehető oknak tekinthető a honosság megadására, noha concret körülményt nem foglal magában. A feltett kérdésre tehát nemlegesen kell felelni s constatálni, hogy az az ok, melyből a külföldi a honosításért folyamodik, semmi kapcsolatban nem állhat a folyamodás elintézésével s arra befolyást nem gyakorolhat. Ennélfogva sem a belügyminisztérium nem faggathatja a miatt a folyamodókat, sem a védői cikknek ebbeli kíváncsisága vagy kívánsága a legkisebb jogosultsággal sem bir. S ha a concret esetekben az elutasítás igazolása végett a címzett minisztérium által használt álokokat azzal véli kimenteni, mert a felek a honosítási kérés valódi okát nem adták elő, a mentegetés váddá lesz ; mert a fél átalában nem tartozik kérése inditó okát előadni, jogállamban pedig még a kormányhatóság is köteles, ha a törvény alapján valamely jog adományozásáért folyamodnak hozzá, elutasító határozatát megokolni, önként értetődvén : a valódi okokkal. Ha ilyen körülmények között cikkíró ur a punctum salienst, a fenforgó kérdésben abban keresi, hogy miért is akar az örökbe fogadott 5 éven belül magyar állampolgárrá lenni? mire való ez az erőlködés bensőleg meggyőző (sic) okadatolás nélkül ? azt nem jó helyt keresi és ha azt hozza fel, hogy első sorban nem a miniszter az, ki a megtagadás okát elhallgatja, hanem a folyamodó az, ki az azonnali felvétel okát nem adja, ez érv mentség számába a felfejtett okoknál fogva és azért sem jöhet, mert a kérdéseit esetekben a belügyminisztérium a felvétel okát nem is kérdezte, már pedig annak kellett az okadatolást megelőznie. De tegyük fel, hogy a címzett minisztériumnak joga volna a honositás inditó okát firtatni és az abból állana, hogy ágy- és asztaltól elvált külföldiek itt újabb házasságra léphessenek, az a kérdés merül fel: vájjon az az ok és cél oly aggályos és perhorrescalandó-e, hogy azt mindenáron meg kell akadályozni vagy alig leküzdhető nehézségeket útjába görditni .J Mielőtt erre nézve nézetemet kifejteném, egy tévhitet kell eloszlatnom, melyet cikkíró ur táplálni látszik. Azt hiszi ugyanis, hogy azok a külföldiek, a kik a magyar honosság utján itt házasságukat felbontatni és egybekelni akarnak, azt csak unitárius szertartás szerint tehetik, más szóval, hogy az emiitett célt csak az unitáriusoknál érhetik el. Ez azonban nem áll. Mert az összes protestáns felekezetek házassági joga az állandó ágy- s asztaltól való elválást nem ismerik, hanem csak az olyat, mely időleg korlátozva van, illetőleg bizonyos időre van megszabva. Ha tehát catholicus vagy vegyes vallású házasfelek külföldön világi bíróságok, nálunk a szentszék által separáltattak, ezen actus, az említett jog szerint, a protestáns vagy azzá lett catholicus félre nézve tettleges divortiumnak tekintetik, melyuek a törvényes formák közötti kimondása az illetékes bíróságnak feladata, mely feladatul az anyaországban a kir. törvényszékek, az erdélyi részekben pedig a papiszékek teljesitnek. Az utóbb emiitett bíróságok száz évet meghaladó idő óta azt a jogot gyakorolják, hogy felekezetük és hatóságukhoz tartozó, a róm. cath. egyházi törvényszékek vagy világi bifóságök által separáit feleket egyoldalú és kellőleg felszerelt folyamodásuk folytán végleg elválasztanak, illetőleg rájuk nézve a divortiumot kimondják és boldogabb házasságra felszabadítják. Hogy catholicus volt-e az illető fél vagy külföldi, azt vizsgálni sem kötelességük, sem joguk, nekik azt kell mérvadónak tekinteniük: hozzájuk tartozik-e felekezet és bírói illetőség tekintetében. S ha erről meggyőződést szereztek, nem szabad és nem áll jogukban a folyamodó felet elutasítani, ha kérése igazolva van. Ebből látható, milyen oktalanul cselekesznek azok, a kik az említett egyházi házassági bíróságokra kigyót-békát kiáltanak, mert külföldön elvált felekre nézve, egyoldalú folyamodásuk folytán, a divortiumot kimondják, holott azt canonjoguk és a hazai törvények alapján tehetik, de sőt tenniök kell. Téves tehát az a nézet, hogy a magyar honosságot nyert külföldiek csak az unitáriusoknál válhatnak el végleg, mert ezt a célt elérhetik az ev. ref. hitvallásuaknál is és el is érik esetleg. A mi pedig a védői cikkben foglalt azon kifejezést illeti, hogy az elvált külföldi házastárs és többnyire ennek hitvese is az unitárius szertartás szerint egybekelni szeretnek, — ennek értelmet tulajdonitni nehéz, mert a separáit külföldi, ha a magyar állampolgárságot megszerezte, előbb magára nézve házasságát felbontatja és ha ez megtörtént, annak a felekezetnek szertartása szerint esketted meg magát, melynek házassági bírósága oldotta fel a házassági kötelék alól és ha tetszik neki, a törvényes formák között időközben más protestáns hitre áttérni, egybekelhet ezen hit ritusa szerint. A mi már most a fent tett kérdést illeti, hogy t. i. a kérdéses motívum annyira perhorrescálandó-e, hogy a miatt a honosítás megtagadandó, nem hiszem, hogy arra elfogulatlanul és igazságosan, igennel lehet felelni. Mert a külföldi azt veszi célba, hogy formaszerint tettleg megszüntetett házassága kötelékéből szabadulván, törvényes házasságra léphessen azzal, a kit szive választott és a kivel élete boldogságát megalapitni véli, ezen egybekelés által elejét veendi annak, hogy szeretete tárgyával oly viszonyba ne lépjen, melyet a törvény, az erkölcs és a társadalom stigmatisál és mely oly következményeket hozhat létre, melyeknél fogva ártatlan lények a törvénytelen születés bélyegét lennének kénytelenek egész életükön át magukon viselni. Ez a cél most már majdnem az egész civilisált világ törvényeinek helyeslésével és sanctiójával találkozik ; mert nemcsak az erkölcsiséggel és józanészszel fér össze, hanem botrányos immoralitásnak vet gátot, mtly a vadházasságokból és törvénytelen gyermekek születéséből származik. Ezen fontos, nyomós és törvényhozásilag megszivelendő és Európaszerte megszivelt tekintetek elől eddig csak Ausztria zárta el magát, hatályban lévén ott e század elején életbeléptetett polg. törvény azon intézkedése, melynél fogva catholicus és vegyes vallású keresztény házasfelek házassága felbonthatlan. Ausztria tehát az európai s mondhatni, a világ törvényhozása közepette azt a szigetet képezi, melyen a házassági frigy boldogságába vetett reményébe csalódott, ágy- és asztaltól elválasztott catholicus vagy ilyen hitüvel egybekelt protestáns fél ezen fonák viszony s állapot nyomasztó és sorvasztó rabláncát élete fogytáig kénytelen viselni. A kiknek az egyszeri házasságból elég volt, azok sorsukba belenyugodnak. De a kiknek az egyedüli élet ridegségénél és kietlenségénél fogva türhetlen és a kik egy második házasságban