A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 25. szám - El kell-e törölni a birói vizsgát? - Ertesitendő-e a háziúr az adókincstári végrehajtás és árverésről?

208 séget statuálna az állami végrehajtók és a községi adóbeszedési közegek közt. A hol pedig a törvény ily különbséget nem statuál, ott senki másnak sem áll jogában ily különbséget mesterséges utbn, önkényü törvénymagyarázat által teremteni, vagy pedig a sic volo sic jubeo elvénél fogva ily különbséget dekretálni. Az 1883. évi XLIV. t.-c, mint speciális törvény szorosan magyarázandó. A hol abban világos eltérés vagy kivétel az 1881. évi LX. t.-cikktől van foglalva, ott ezen utóbbi törvény hatálya megszűnt (lex posterior derogat priori); a hol azonban a speciális törvényben világos intézkedés nem foglaltatik, a hol a törvénymagyarázathoz vagy analógiához kell folyamodni, vagy a hol a speciális törvény nem alkot expressis verbis kivételt, ott nézetünk szerint a speciális törvényre is alkalmazandók az általános érvényben lévő törvény intézkedései és jogelvei. Ebből pedig önként folyik, hogy a speciális törvény mindenkor csak összefüggésben az általános törvénynyel bírálandó el, és hogy minden kérdés, minden kétely, mely a speciális törvényben megoldást nem nyer, az általános törvény elveiből, szabályaiból vagy joganalogiáiból oldandó meg. És ez annál inkább áll ott és akkor, midőn a speciális törvény (jelen esetben a közadók végrehajtásáról szóló tv.) ismételve hivatkozik az általános törvényre (jelen esetben az 1881. LX. t.-c.) Ezen itt kifejtett és kétségkívül minden jogász által osztott elvek alapján bírálandó el a közadók kezeléséről szóló törvény 68. §-a is, mely az árverésre kitűzött határnap »közhirré tételéről« intézkedik. A törvény az árverést »közhirré« akarta tétetni, azt köztudomásra hozni. A törvény ezen dispositiója már eo ipso kizárja a jóhiszemű hitelezők, igénylők és zálogjogot szerzett harmadik személyek positiv cselekvés vagy negatív mulasztás utján eszközölhető kijátszását. E hirdetést pedig a község (város) területén tartandó árveréseknél a község (város) elöljárósága teszi közzé. Megengedjük, hogy a törvény — mint fájdalom, sok más esetben is — talán itt is nem elég világosan, szabatosan intézkedik, de világosan kivehető azon szándéka, hogy az árverés maga köztudomásra jusson, hogy ekkép mindenkinek módja és alkalma legyen jogai és érdekei megvédésére. A létező hézag részben legális interpretatio, részben pedig a pénzügyi közigazgatási bíróság judicaturája által volt a törvény szellemének megfelelőleg kitöltendő és secundum legem oly eljárás honosítandó, mely a törvényhozó intentióinak teljesen megfelelően a jogkereső harmadik személyek érdekét Budapesten épugy megóvja, mint ez kis községekben az árverésnek dobszó melletti kihirdetése által tényleg történik. Semmi sem állott Budapest főváros hatóságának útjában, hogy az adók végrehajtása és az adó fejében lefoglalt ingóságok árverése tekintetében oly szabályrendeletet alkosson, mely a kincstár érdekeinek teljes megóvása mellett a szintén figyelmet és kíméletet igénylő hitelezői érdekeket is szemmel tartsa. Érdek-ellentét itt egyáltalában fenn nem forgott és könnyű volt oly gyakorlatot honosítani, mely a kincstár érdekeinek megóvása mellett a végrehajtási törvény szabályait is kellő módon respektálhatta volna. Éles és jogos szemrehányással kell sújtanunk a főváros adóbehajtási főbb közegeit, hogy ily szabályrendeletet a mai napig alkotni elmulasztottak; hogy ily szabályrendelet alkotására sem a fölöttes adófelügyelőség, sem a pénzügyministerium figyelmét fel nem hívták, sőt hogy a pénzügyi közig, biróságnak sem nyújtottak alkalmat idevágó elvi jelentőségű határozatok által a helyzetet tisztázni és a létező chaosba némi világosságot és rendet behozni.Mert teljesen vitán kivül álló ténynek tekintjük, hogy az 1883. évi XLIV. t.-c. életbelépte óta száz meg száz eset fordult elő, melyben a jóhiszemű hitelezőkön súlyos jogsértés elkövettetett, melyben a törvény tévesen alkalmaztatott. Ily esetben pedig — ha a legkisebb kétely is forgott fenn — nem volt szabad az érdekeltektől az orvoslás útját elzárni, ellenkezőleg provokálni kellett volna a felsőbb fórumnak döntő határozatát. Részletekbe ezúttal nem bocsátkozhatunk, utalunk azonban azon indítványra, melyet dr. Maislis Mór kartársunk a budapesti ügyvédi kamarához benyújtott és melynek sorsáról eddigelé semmiféle hir sem szivárgott ki. A mai gyakorlat a törvény intentióitól teljesen eltért és oly eljárást honosított meg, mely nemcsak tűrhetetlen, de szégyenfolt fővárosi törvényhatóságunkra nézve is és melyet mihamarább tüzzel-vassal kiirtandónak véljük. E sorok íróján több ízben megesett és számos fővárosi ügyvéd is hason dalt zenghet arról, hogy az általuk valamely adósuk ellen kitűzött helybeli árverésnek — mely követelésük teljes kielégítésével járt volna, mert első foglaltatókképen szerepeltek — abban kellett maradnia, mert az általuk lefoglalt ingók, tudtuk és értesittetésük nélkül 2—3 nappal a bíróilag kitűzött árverés előtt néhány frtnyi adóhátralék fejében az adókincstár javára elárvereltettek.— A modus procedendi ily kincstári árveréseknél mindig egy és ugyanaz; az árverésről csakis az »árverési hyenák« néhány'favorizált tagja nyer értesítést; ezek gondosan őrzik a titkot és a helyszínén rendszerint pactumot kötnek az árverést szenvedő hozzátartozóival. A »consortium« a nevetségig potom ár mellett vásárolja össze az ingókat, a kincstár megkapja — némelykor nem is kapja — néhány forintra terjedő adóhátralékát, a consortium az ingókat újból magához váltó rokontól nyeri a busás »sápot« és a hitelező nyeri azon öntudatot, hogy jogállamban él, mely eltűri azt, hogy ő nemcsak zálogilag biztosított követelését, de még összes per-, végrehajtási és árverési költségeit, vala i.int azon tetemes bélyeg költségeket is veszíti, melyeket az államkincstárnak saját jogai érvényesítése fejében fizetett! Nincs hitelező, a ki szívesen nem fizette volna ki a kincstár adókövetelését, csakhogy az ingók birói és ne a fenti módon inscenált adókincstári árverés alá kerüljenek. Es vájjon nem volna-e a kincstár érdeke eléggé megóva, ha — ugy, mint az ingatlanoknál — minden, ingókra vezetett árverésnél elsőbbségét bejelentené ? Vagy ha árvereltető előzetesen a hátralékos adót birói letétbe tenni kénytelen volna ? Vagy ha de van száz meg százféle mód a kincstár károsításának megakadályozására, melyekről e helyütt szólani nem lehet, — de melyekre az érdekelt kincstári közegek azonnal reá jönnének, ha maguknak annyi fáradságot vesznek, a kérdést nem pusztán fiskális szempontból megbírálni. Nem akarjuk fürkészni, vájjon mily szerepe jut ezen árveréseknél a végrehajtóknak. Bármily gyanús is legyen viselkedésük, bizonyítani reájuk mitsem lehet, de sajnálnun1- kell felettes hatóságuk gondatlanságát, melylyel évek hosszú során át közönyösen nézi annyi jogosult érdek megsértését, oly rengeteg vagyon elkótyavetyélését és pusztulását, a hitel főforrásának bedugulását. Valóban: »parva cum sapientia regitur mundus.« Támogatást nyer némileg a fővárosi hatóság ebbeli öntudatlan mulasztása a fővárosi adófelügyelőség részéről. Ez utóbbi hivatásánál fogva csakis egyoldalú kincstári szempontból indulván ki, a törvény hézagait és hiányait nem az adózó közönség, hanem a kincstár javára és érdekében alkalmazza, és ebbeli eljárásában szerencsésen odajutott, hogy a törvényből oly dolgokat is kiinterpretál, melyek abban nem foglaltatnak, sőt oly tételeket állit fel, melyek a törvény szavaival homlokegyenest ellenkeznek. íme egy példa: Az 1881: LX. t.-c. 72. §-a kötelességévé teszi a birói kiküldöttnek, ama személyt, kitől a végrehajtást szenvedő bérletet bir (tehát a háziurat), a foglalás megtörténtéről 24 óra alatt postára adott ajánlott levélben értesíteni. Épúgy az árverési hirdetmény is a 72. §. esetében, a vht. 102. §-ának világos rendelete szerint, a bérbeadónak is kézbesittetik. A végrehajtási törvény ezen intézkedéséről az 1883 : XLIV. t.-c. is vesz tudomást, habár nem oly világos szavakkal, mint ezt a tárgy fontossága megkívánta volna. De megengedi a logikai következtetést. Az itt egyedül irányadó 61. §. első része tulajdoni : igényről szól, utolsó előtti kikezdésében pedig azt mondja: »... ha a lefoglalt ingóságokra törvényes zálogjog alapján (1881: LX. t.-c. 72. §.) az illetékes bíróságnál elsőségi igény jelentetik be és ennek megtörténte az árverés napjáig hitelesen igazoltatik : köteles a végrehajtó az illető birói végrehajtatókat a közigazgatási uton elrendelt árverési határnapról értesíteni stb«. Bármily homályos is legyen a törvény ezen intézkedése, egy dolog mégis kétségen fölül áll: az, hogy a bérbeadó csak akkor fogja igényeit érvényesíthetni, ha a foglalásról értesítve lesz, hogy a törvény az ily értesítést nemcsak nem ellenzi, hanem határozottan követeli, és hogy ezen foglalásróli értesítés semmi tekintetben sem áll ellentétben sem a törvény szavaival, sem pedig annak intentióival. Mert a bérbeadó a vht. 72. §-a által föntartott és az 1883-iki törvény által is expressis verbis fönnállónak és az adókincstárral szemben is érvényesnek elismert elsőségi igényét természetesen csak akkor jelentheti be, ha magá ról a foglalásról tudomást nyer ; ily tudomást pedig előzetes ér t e s i t é s nélkül nem szerezhet. Éx superflua kmég a m. kir. pénzügyminisztérium is bocsátott ki 1884. évben 10,609. sz. a. egy utasítást, melyben a törvény szelleméből folyólag kimondja: »a kitűzött árverésről a háztulajdonos feltétlenül . . . értesítendő.* Ez elég világos volna, — de mire való volna akkor az alantas ha-