A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 24. szám - Kritikai szemelvények az öröklési jogról szóló törvényjavaslatból. 9. r

202 á JOG. alá, mint az országgyűlés vagy közhatóság elleni rágalom, ha az nyomtatványban tétetik közzé. A törvény ezen kifejezése : »habár nem sajtó utján elkövetett nyilvános rágalmazása ezen eszmének ad kifejezést. Midőn tehát a megjelölt alanyok elleni rágalmazás bűnössége egyrészről fokoztatik, másrészről e különös intézkedés területe a nyilvánosság föltétlen requisitumának fölvétele által a cselekmény különös veszélyességének határai közé szo rittati k«.5) Az indokolás tehát, midőn azt mondja, hogy : »a törvény ezen eszmének ad ki f ej e z é s t«, a föntebb mondottakra, vagyis a»nyilvánosgyülekezetbentartottbeszé dre« reflektál, a mi szintén azt bizonyítja, hogy a törvény célzatosan kerülte a »többek« kifejezését, mert a súlyosabb büntetést (262. §.) »a cselekmény különös veszélyességének határai k ö z é« (Indokolás) akarta szorítani, vagyis az általam kifejtett nyilvánosság eseteire. Lássuk már most a judicaturát, miként értelmezi a nyilvánosságot a személyek számára tekintettel: 4. Sz. K. iskolaszéki elnök 1. F. iskolaszéki tagot a teremből kilökte. A budapesti kir. Ítélőtábla: tekintve, hogy vádlott mint iskolaszéki elnök, tehát közhivatalnok ,i s k o 1 a s z é k i gyűlésen, nyilvánosan és iskolaszéki tag, tehát hatósági tag ellen követte el a vádbeli cselekményt, ez okból a 262. §. alapján volt elitélendő. C u r i a : felmentette vádlottat, mert ez a cselekmény elkövetésekor nem volt már hivatalos eljárásában a sértett.0) Kiválóan helyes itt a kir. tábla kijelentése, mert kiemeli, hogy a cselekmény gyűlésen, tehát emberek sokasága előtt és nyilvánosan követtetett el. 5. F. I. saját udvarán megjelent hatóság tagjait »t ö b b e k« jelenlétében meggyalázó kifejezésekkel illette. A kir. Ítélőtábla a 261. §. alapján ítélt, mert a cselekmény nem nyilvános helyen követtetett el. Ennek helytelensége a II. alatt mondottakból kitűnik. A Curia a 262. §. alapján ítélte el vádlottat, mert habár magánhelyen, de »többek« jelenlétében követtetett el a cselekmény,7) Ezen kijelentés nem szabatos — habár a tábláénál helyesebb az álláspontja, mert nem a helyre, hanem a személyek jelenlétére fektette a fősúlyt; mindazáltal nem az képezi az indokot, hogy többek jelenlétében követtetett el a cselekmény, mert a helyes terminológia szerint ezen indok a 288. §. keretébe tartozik, hanem az, hogy a jelenlevők számánál fogva a nyilvánosság fenforog. 6. H. I. az erdélyi papokat tolvajoknak, csalóknak nevezte. Az első- és másodbiróság a 262. §. alapján itélt; ellenben a Curia nem látta fenforogni a nyilvánosságot, mert a meggyalázó szavak három egyén előtt magánlakáson használtattak.8) Az első indok föltérlenül helyes, az utóbbi a már kifejtettek okából elvetendő. Három egyén a »többek« fogalmát megállapíthatja (258.) de a 262. §-hoz szükséges nyilvánosságot, a mi a »különös veszélyt« hozza létre, nem létesítheti. 7. Legjobban megközelíti a törvény intentióját a következő esetből folyólag tett kijelentése a budapesti kir. ítélőtáblának; Sz. J. többek jelenlétében oda nyilatkozott, hogy a jegyző, ki hamis okmányokat készit s a legtöbb csalást csinálja a községben, nem érdemes másra, mint akasztófára. A szolnoki törvényszék, miután eme szavak többek jelenlétében használtattak, a 262. §, alapján itélt. A budapesti kir. ítélőtábla Ítéletét a 261. §-ra fektette, mert a vádbeli cselekmény nem valamely nyilvános gyülekezetben mondatott. A Curia ezen Ítéletet helybenhagyta.1') Tehát ki van itt mondva azon egyedül helyes elv, hogy a nyilvánosságot csak a személyek s pedig a »többe k« fogalmát meghaladó számban levő személyek jelenléte állapithatja meg. Y Kritikai szemelvények az öröklési jogról szóló törvényjavaslatból.* Irta : BÁNFFAY SIMON, kir. tanácsos, pécsi kir. közjegyző, v IX. Mind a két esetben tehát az, ki e családi összeköttetésnél fogva van az öröklésre hivatva, tartatik a hagyaték birtokosának 6) Anyaggyüjtemény II. 453. lap. ü) Bünt. Jog tára XI. k. 304. lap. 7) Döntvénytár V. 210. lap. sj Döntvénytár VII. k. 41. lap. 9) . Büntető Jog tára XV. k. 299. lap. * Előző közlemények a »Jog« 5., 6., 7., 9., 10., 17., 19. és ÜO. számaiban. mindaddig, míg azt vagy visszautasítja, vagy a végrendeleti örökös kitudatik, mikor aztán minden, az örökhagyótól származott és öröklés tárgyát képező jogokkal és kötelezettségekkel együtt átháramlik azon személyre, ki akár a vérségi összeköttetés, akár vég- vagy más intézkedés folytán van az öröklésre hivatva. A hagyaték tehát képviselet nélkül egy pillanatra sincs. így aztán nem fog felmerülni se azon ellentmondás, mely az osztr. p. t. k. 337. és 347. §§-ai közt fennáll, se azon fictio, melyet a törvényjavaslat indokai az aditio kedvéért az ipso jure öröklés elve szerint való örökség átmenetre ráfognak. Ellenben, hogy az aditiónál a jogfolytonosságot fenntartani képesek legyünk : csakugyan jogi fictiokhoz kell folyamodnunk. íme már a javaslat 377. §-ának fictiót kell felvennie s még a fictio mellett sem képes a jogfolytonosságot fenntartani. Azt mondja ugyanis : »Az örökös az örökség elfogadásával az örök hagyó közvetlen jogutódjává válik és az elfogadott örökség reá az örökhagyó halálának időpontjában átszállottnak tekintetik.« Kell-e ennél már nagyobb fictio ? Vegyük csak például azon végrendeleteket, melyek az illető örökhagyók halála után Budapest városa vasládájában voltak s azon számosakat, melyek máig is más vasládákban vannak elhelyezve s melyek évek múlva az örökség megnyílta után kerültek és kerülnek napvilágra, nem kell-e óriási fictió ahhoz, hogy e végrendeleti örökösök ugy tekintessenek, mintha az örökség rájok az örökhagyó halálakor szállott volna át V E mellett ki tudná ezen elv nyomán megmondani, mi történik azon jogviszonyokkal, melyek eddig a tényleges helyzetnél fogva keletkeztek ? Erre ugyan nem lehet egyebet felelni, mint azt, hogy a végrendeleti örökös nem levén ismeretes, a törvényes örökös szerzi meg aditio által az örökséget, ki a végrendeleti örökös előkerültével ennek, mint nagyobb joggal bírónak, a már általa törvényesen, megszerzett jogokat átengedni tartozik. De mi ez egyéb, mint kényszerű elismerése az általános fennebb körvonalazott ipso jure való átmenetel elvének, a nélkül, hogy az adott helyzet jogi viszonyai megoldást nyernének ? Mert ugy tekintetvén a végrendeleti örökös, mintha reá az örökség közvetlenül az örökhagyó halála után szállott volna, minek tekintendő az eddigi praesumtivus örökös ? az általa alkotott jogviszonyok minő szempontból Ítéltessenek meg? En azt hiszem, nem maradna egyéb választás, mint hogy őt jóhiszemű birtokosnak ismerjük el, kinek jogi tényei a birtokjog elvei szerint birálandók el; de ekkor meg azon elv, hogy az előkerült igazi örökös ugy tekintessék, mintha rá az örökség az örökhagyó halálának időpontjában szállott volna, ezen keretbe még fictió által sem illeszthető. Álláspontom helyességének tüzetesebb megvitatása egy, a napi kérdések megbeszélésével foglalkozó lap keretét messze túlhaladja, s ezért vele tovább nem foglalkozom ; az eddig mondottakat elegendőknek tartom, hogy a vélemény megállapítására kellő gondolkozás alapját képezzék, mely szerintem csakis az aditio mellőzésével az örökség ipso jure való megszerzésére, tehát eddigi joggyakorlatunk fentartására vezethet. De mi indíthatta azon tudós jogászokat, kik az aditió mellett ! foglalnak állást ez elvnek a régi római lex civilis bői való átvételére, s az ipso jure való öröklés mellőzésére, mikor annak egyik legfőbb indokát, az összes hagyatéki terhek átvállalásának kötelezettségét, nem fogadják el ? A fictiók elkerülhetésének vágya nem lehetett, mert az aditió által való örökségszerzés már a rómaiaknál a legnagyobb lictióval a hereditas jacens személyesilésével volt egybekapcsolva, mit az újabbak ugyan mellőztek, de ép ezért más fictiókhoz kellett folyamodniok. A hitelezők érdeke sem kívánta, mert az aditió mellett a beneficium inventarii-t, vagy a nemo ultra vires haereditatis obligatur-féle elvet fogadták el, mi által a hitelező az örökséget meghaladó követelésétől elesett. Mi tehát mégis az oka .J Az indokok felelnek ugyan e kérdésre valamit, de e feleletet én korántsem tartom elégségesnek, és reám nézve meggyőzőnek, s ezért befejezésül a felelet gyanánt előhozattakra lehető rövidséggel még refiectálok. Legelső indokul hozatik fel a társadalmi fejlődés és forgalom előre haladottsága. De hogy ezek az aditió által való örökléssel minő kapcsolatban lennének, elhallgattatik, mely kapcsolatot én nem is látom. Ezeket ugyan fel lehet hozni a végrendeletek nagyobb terjesztésének előnyére és ezek nagyobb jogi védelemben való részesítésére, de arra, hogy az örökség aditió által szereztessék-e meg, vagy repudiatióval utasittassék vissza, ugyan befolyással nincsenek; sőt ha a kettő közül valamelyikre