A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 20. szám - A birói vizsgát el kell törölni - Kritikai szemelvények az öröklési jogról szóló törvényjavaslatból. 8. r

166 A JOG. gyar nép vérébe, teljes jogi meggyőződésévé vált annyira, hogy ezt a tizenhét éves küíerőszakkal életbe léptetett s magával az osztr. törvénynyel is ellenkező eljárás nemcsak kiirtani, de még meggyengíteni sem birta. Hogy az elhunyt szülő után a hagyaték minden egyéb teketória nélkül ne legyen a gyermeké, a magtalanul elhalt testvér után ne legyen a testvéré, tessék ezt a magyar emberrel elhitetni! Annyira nem hiszi el, hogy ha vele ezt máskép akarja megértetni s vele az aditióról discurál, figyelje csak meg azt a kétkedő satiricus mosol)t, mely arcán a magyarázó tudatlansága s az őtet megcsalni akaró szándékának belátása miatt keletkezik. Azt ö jobban tudja, mert ugy érzi, ez az ő jogi öntudata, melyet az anyja tejével szítt be, s melynek kitörlésére vagy csak elhalványitására is egy minden alap- és szükség nélkül készült paragrafus aligha lesz elegendő. Nézzük meg csak a mi népünket, s pedig nemzetiségre való tekintet nélkül, miért kívánja ő a hagyaték tárgyalását? Egyik sem kéri azért, hogy a hagyaték az övé legyen, mert ezt már övének tartja, hanem csupán és kizárólag azért, hogy ha maga van, az nevére átiiassék, ha többen vannak, hogy köztök az osztály per nélkül megtörténhessék. Neki a tárgyalási jegyzőkönyvnek nem azon része a fődolog, melylyel ő örökösnek elismertetik vagy kimondatik, hanem az, melylyel a hagyaték nevére telekkönyve/.tetik, vagy közte és örökös társai közt megosztatik ; arra, hogy ő tulajdonosnak ne tartsa magát, nincs eset és ha nincs is birtokban nem a tulajdoni joga iránt kétségeskedik, hanem az aggasztja, hogy e tulajdona fejében az osztály által mit kap. És ez természetes is és könnyen megmagyarázható. Igen helyesen mondják az indokok, hogy az örökségnek ipso jure való megszerzése az ősiségi jogintézménynyel volt kapcsolatos, hogy a törvényes öröklésre hivatott családtag még az örökhagyó életében vagyonára mintegy virtuális jogot formált, miből aztán következett, hogy ő amannak halála után nem mint h a e r e s, hauem mint successor ipso jure ült a hagyatékba, örökösei irányában az elhunytéhoz egyenlő kötelességérzettel; s ezért törvényeink is az örököst nagy ritkán nevezik haere s-nek, de leginkább successornak. Az emiitett virtuális jog igenis közvetve a vagyon természetéből származott, mely a jelentéktelen szerzeményt kivéve nem egyéni, de családi tulajdon volt; s a jobbágyi birtok is annyira a családhoz volt kötve, hogy ha valaki telkét el akarta adni, ezt csakis a földesúr beleegyezésével tehette, mely intézmény ugyan eredetileg a földesúr érdekében gyökerezett, de a föld népénél a család fentartásáról való gondoskodásból tekintetett eredetinek és fenntartottnak. Mely jognézet annyira, hogy ugy mondjam vérévé vált a nemzetnek, hogy legújabb törvényeink sem bírtak befolyása elől menekülni, mikor elhatározták, hogy a gyermekek a pazarló szülő ellen zárlatot kérhetnek. Vagy talán a javaslat kibirt-e bontakozni a jogérzet hatása alól? Vájjon-a szükségörökösség, a köteles részre való jogosultság a megajándékozottnak a köteles részig való rnegtámadhatósáo-a nem e jogérzetnek tett concessiók s annak szükségképi folyományai-e ? Azt mondottam fennebb, hogy a vagyonhoz való virtuális jog közvetve a vagyon természetéből származott; itt tovább megyek, s azt állítom, hogy a vagyon pedig azon természetét a családi institutióból nyerte, s igy ez ama virtuális jog közvetlen forrása. Már az első birtokfelosztás a foglalásban részt vett nemzetségek közt történt; a pogány-korban e nemzetség képezte a családot, mint ugyanazon nemzőtől származott vérrokonsági tagok összeségét; a nemsokára tért foglalt kereszténység a nem zetséo-eket erkölcsi alapra fektette, megalkotta a családot későbbi értelmében s a vagyon természete is e változást hiven követve, nem a nemzetség fejére, legidősbjére szállt az, hanem apáról fiúra, s csak mikor itt az összeköttetés megszakadt, ment át a nemzetség más ágára, szóval a keresztény családi összeköttetés volt a successio alapja. Io-az, hogy a germán népeknél is igy fejlődött ki az öröklési jognézet s pedig előbb, mint nálunk, de ennek daczára nem tartom tőlök átvettnek. Tudjuk, hogy Magyarország állami szervezkedése idejében főleg és nagyon túlnyomólag az egyházi férfiak befolyása uralkodott, azt is° tudjuk, hogy az egyház a római jogot követte, az egyházi jog is abból fejlődött, még akkor arról, hogy Justinian miként fogja az öröklési jogot szervezni, szó sem lehetett, nálok tehát akkor a lex civilis elvei voltak mérvadók, az örökösben a h a e r e s-t s nem a s u c c e s s o r-t látták, s hogy befolyásukat az öröklési jogra biztosítsák a végrendelek feletti biroskodást saját egyházi fórumuk elé terelték és mindamellett sem voltak kéjesek a végrendeleti örökösödést principálissá, s a törvényest aecessoriussá változtatni, emez maradt a fő, amaz a mellékes, kisegítő a mai napig. A végrendelet nélküli öröklési jog tehát nálunk valóságos családi jog, mit a római eredetű végrendeleti örökösödési iogról már fejlődési, illetve hanyatlási processusát tekintve ]nstiinYmig, sőt Justinián után is állítani nem lehet. E jogérzetet nem idomították át a megváltozott birtokviszonyok ; mert ha annak keletkezésére részben be is folyt a magyar vagyonjognak ősiségi természete, fenntartása és megerősödésének talaja, mégis a család volt, melylyel utóbb annyira összeforrt, hog) az ősiség eltörlése s az ideiglenes törvénykezési szabályok által a vagyon természetében eszközlött gyökeres változtatás, ama jogérzeten mit sem idomított; alanyilag a nép öntudatában máig i is a régi erőben fennáll annyira, hogy tárgya természetének átváltoztatása nem is érintette. Hogy az osztrák eljárás nem birta e jogerzetüuket megváltoztatni, ennek magyarázata egyszerű. Dacára a hosszú időnek, mely alatt az osztrák eljárási tűrnünk kellett, az nálunk meghonosodni nem tudott, ezt mutatja ama rendezetlen hagyatékok légiója, mely az osztrák rendszerből átjött s melyek nem ritkán még máig is kisértenek bennünket; nem tudott pedig meghonosodni először, inert csak tűre tett, tehát ideiglenesnek tartatott, másodszor, mert új terhekkel járt, mi a rendszernek mindig ellenséges jelleget ad és harmadszor, mert az eljárás magával az osztrák törvénynyel ellentétben állott, mely utóbbiban — mit az indokolással szemben kénytelen vagyok álü tani — az örökségnek nem az aditió általi, de az ipse jure való megszerzése van elfogadva. A kik — mint a javaslat indokai is — az előbbit állítják, ugy látszik, az osztrák p. t. k. 547. §-ra hivatkoznak; csakhogy az elv nem ezen §-ban foglaltatik, ez a hagyatéknak csak harmadik személyek iránti viszonyáról intézkedik, maga az elv az 537. §-ban van kimondva, mely igy szól : »Ha az örökös az örökhagyót túlélte, az öröklési jog az örökség átvétele előtt . . az örökösre megy át; ha egyébként vagy lemondás, vagy j más módon el nem enyészett«. Kétségtelen ebből, hogy az osztrák törvény is az ipse jure öröklés elvét fogadta el s mikor ez elvvel némileg ellenkező hagyaj téki eljárást léptettek életbe, mely az elfogadási nyilatkozatot követelte s mely részben fiscalis, részben a hagyatékot terhelő | adósságok irányában való állásfoglalás szempontjából keletkezhetett, legkevésbbé sem lehet csodálkozni, hogy ez elv nálunk, hol régtől fogva azon jognézet uralkodott, hogy az adósságok az örököst csak ad vires successionis terhelhetik — minek az osztr. törvény ép ellenkezőjét mondja — mélyebb gyökeret nem verhetett. És miután a tapasztalás naponként és kétségtelenül igazolja, hogy népünk az örökségnek ipso jure való megszerzéséhez ragaszkodik, hogy az aditió előtte máig is idegen, hogy a végrendeleti örökösödést csakis accessoriusnak tartja, okvetlenül azon kérdésnek kell felmerülni: léteznek-e oly nyomós okok, melyek az aditió behozatalát szükségessé s az ipso jure megszerzés mellőzését kívánatossá teszik ? Én ilyeneket nem találok. Jogilag ugyan felhozathatik egy, de csakis egy : a személyiségnek a hatáskörébe eső dolgok fölött való korlátlan intézked1 hetési jogosultság s ebből folyólag a tulajdonosnak annyira a személyhez kötöttsége, hogy ennek megszűntével a jog is raegj szűnik s mint nem létező ipse jure át sem mehet senkire; s í hogy mégis átmehessen vagy az elhunyt személy rendelkezésére, vagy más tételes intézkedésekre, melyek az örökhagyó rendelkezését pótolják, van szükség, de mely intézkedések csakis ugy bírhatnak hatálylyal, ha valaki e jog megszerzésére hajlandónak nyilatkozik, minthogy ismét a személyiség jogából foly, hogy akarata ellenére még jogot sem lehet valakire áthárítani. Hát ez az elméletben ugyan igaz, de mióta a család, mint társadalmi viszonyaink alapja megalakult, eszméje és jelentősége , inkább fejlődött, amaz elvont elmélet lassanként elhalaványodott s reális felfogásnak adott helyet; s ha mégis néhol alkalmaztatik, inkább a régi lex civilis iránt való cultusnak, mint a tényleges viszonyok követelte szükségességnek vagyok hajlandó tulajdonítani. Azt mondják, hogy az aditió elvét azért kell elfogadni, mert i az ipso jure megszerzés csak fictiók segélyével tartható fel. Én