A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 14. szám - A honosítás és a belügyminiszter

A JOG 116 teremtése sikerült. Az <"> igazságügyministersége alatt ment végbe az alsó bíróságok újjászervezése és a kereskedelmi törvény megteremtése is : mind oly messze ellátható legislatorius határkövek, melyek az illető területeken új, nagyjelentőségű irányokat jeleztek. És csodálatos. O maga nem volt teremtő erő. De meg volt benne az a megbecsülhetlen tehetség, hogy megkereste, feltalálta a teremtő erőket és az ezek által helyeseknek kijelölt célokat egyéniségének egész súlyával megvalósítani és elérni törekedett. Magas intelligentia, valódi nemes jellem és lelkiismeretes odaadás mindenkori h i v a t á s an ál — ezek voltak Perczel Béla sikereinek magyarázói. Áldásunk és tiszteletünk kiséri emlékét. Perczel Béla 1819-ben született Börzsönyben (Tolnamegyében). Apja bonyhádi Perczel Sándor igen gondos nevelésben részesité Béla fiát is. Nevelője Vörösmarthy Mihály, a koszorús költő volt. Tanulmányait Pécsett kezdte és a pesti egyetemen fejezte be. 1830-ben szülőmegyéje, Tolnamegye szolgálatába lépett s mint joggyakornok, tehetséggel, komoly tudománynyal s nagy ambitióval kezdte meg működését. Éppen ebben az időben folytak le a Kubinszky és Pecsovics kortesek közt azok a hírhedtté vált küzdelmek, melyeknek hírét később évtizedeken át emlegették. Perczel Béla fivérei, különösen Perczel Mór, a szabadságharc későbbi vitéz tábornoka, élénken részt vettek ezekben a mozgalmakban; de maga Perczel Béla a nyilvános élet zajába ez időben még nem bocsátkozott. A következő évben, 1840-ben lépett be Perczel Béla vármegyéje tisztikarába. Klőbb tiszteletbeli, majd rendes aljegyzővé lön, később szolgabírói hivatalt vállalt s 1848-ban Tolnainegye alispánjául választották. Hatalma, befolyása növekedvén, Perczel Béla oly szolgálatokat tett megyéjének, melyeket el nem muló emlékül őriztek meg Tolna vármegye évkönyvei. Gondolkodásában fölvilágosult, intézkedéseiben szigorú s javaslataiban bölcsen előrelátó lévén: nevével sok olyan tett forrt össze, melynevét kedveltté, népszerűvé s általánosan tiszteltté tette a közélet akkori szereplői előtt. A szabadságharc hullámai lecsendesülvén: Perczel Béla visszavonult a nyilvános szerepléstől s idejét falun gazdasággal töltötte el. Népszerűsége ekkor már oly nagy volt, hogy sok peres fél, mellőzvén a nyilvános perindítást, öt kérte meg a peres ügyek elintézésére. S e közbenjárások alkalmával oly meggyőző igazsággal, pártatlansággal járt el a hozzáfordulók dolgaiban, hogy — a mi majd csaknem hihetetlen — tanácsaival rendesen mind a két fél meg volt elégedve. Perczel Bélát 1860-ban tanácsossá nevezték ki a helytartó tanácshoz, a hol a közjogi és közigazgatási ügyeket vezette. E hivatalát azonban alig egy évig viselte, 1861-ben már ismét visszavonult a közélettől. 1865-ben Perczeit már az akkori országgyűlés tagjai közt találjuk, hova a bonyhádi kerület küldte fel. Egy év múlva, 1866-ban biróvá neveztetett ki a királyi táblához; de régi kerülete a következő évben ismét megválasztotta képviselőjéül s a következő cyclusok alatt, 1869-ben s 1872-ben, szintén hü maradt hozzá. Mint minden elfoglalt positiójában : Perczel itt is csakhamar megnyerte minden collegája tiszteletét s a parlamentnek előkelő, nagyrabecsült tagjává lőn. A biróságok rendezésekor Perczel lemondott birói állásáról s minden erejét kizárólag az országgyűlésnek szentelte. Még 1872 ben a képviselőház első alelnökévé választották s a Bittócabinet megalakulásakor, a képviselők szeretete s bizalma folytán, a ház elnökévé lön. Perczel, ki a Deák-körnek is elnöke volt, 187;Vben az igazságügyi tárczát vállalta el. Igazságszolgáltatásunk számos nagyjelentőségű reformja arra az időre esik, a mikor Perczel Béla állott a ministerium élén. Hogy csak egyet említsünk : a magyar büntető codex megalkotása is ebben az időben történt. Számos nagy feladatmegoldása várt rá, midőn az igazságügyi tárczát átvette. S ő e nagy feladatokhoz méltó erélylyel és szakértelemmel járt el állása kötelességeiben. A gyakorlati igazságszolgáltatás terére lépett Perczel, midőn a magyar kir. Curiának alelnökévé nevezte ki ő felsége. S kiváló judiciumának és jogi ismereteinek éppen olyan fényes tanúbizonyságát adta ez állásában, miut szervező képességének. S midiin a magyar királyi Curia elnökévé neveztetett ki: még nagyobb tere nyilt kiváló tehetségeinek érvényesítésére. A király ö felsége több izben számos kitüntetéssel ismerte el kiváló érdemeit. így az első osztályú vaskoronarend lovagjává, továbbá valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki és mint a Curia elnökét, a főrendiházba is meghívta. y A honosítás és a belügyminiszter. Irta : Dr. LÖYVENFELD ALBERT budapesti ügyvéd. E lapok f. é. 7-ik számában megjelent »A belügyminiszter és a honositás« című közlemény panaszt tartalmaz az örökbefogadások s illetve az ez alapon való azonnali honosítás sűrű megtagadása miatt és különösen zokon veszi a belügyminisztériumtól, hogy elutasító nem okolja meg valódi okokkal, hanem ürügyekkel. Ama cikk olvasására első pillanatra az ember azt hinné, hogy a bureaukratikus önkény dugja ki szarvát; sőt a panaszt alaposnak is kellene tartanunk, ha cikkíró a maga részéről a valóságot, a honosítási szándék valódi, még pedig kifogásolhatlan indokát bevallaná, a mint hogy azt nem teszi. Pedig ki kell mondani a meztelen valóságot, midőn az álcáskodás ellen orvoslást keresünk. Mikor a honossági (?) törvényjavaslat fölött a parlamentáris viták folytak, eléggé kidomborodott az 1879 : L. t.-cikk tendenrió sus volta. Ha el is felejtettük volna a kormány akkori célzatát, melynél fogva legfökép a 31. és 32. §§-okat akarta érvényre juttatni, a többi §§-okat csupán a szükséges sallangul használván valóban a popularitásnak ömlengő árjaitól való üres félelemnek bizonyult — akkor emlékezetünkbe hozná ama tendenciát az egész törvénycikk. Nevezetesen a magánjognak sokkal fontosabb részei még manapság is kodifikációjukat várják, mint a személyi vagy u. n. statusjogoknak politikai jellegű fejezete; ez elállhatott volna és csakugyan vár még most is, mert az 1879 : L. t.-cikkben sok van mondva, csak a magyar honpolgárságról, az államp^olgárok jogai s kötelességeiről annyi, mint semmi. És a mi mégis mondatik (19. §.), az körülbelül hasznavehetlen. Csak egyszer kell olvasni e tételt: »Mindaddig, mig idegen honosságuk be nem bizonyittatik, magyar állampolgároknak tekintendők, a kik a magyar korona országai területén születtek* és — sapientj sat. Mennyi homály, mennyi anyag a kontroversiára, mennyi bizonyítéka a jelenkor törvényhozási gyengéinek !— Ezen 19. §-nál többet nem találur.k a törvényben a honosságról, hanem mind csak az állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről, megvan az alapkő és a zárkő : az épület hiányzik. A törvény mégis rohamosan megszavaztatott: a tendencia kézzel fogható. Ily törvényhozási munkának a kritikát nem szabad komolyan neki ereszteni. Hát igaz, a belügyminiszter (miként egyébiránt más államokban is) fentartja magának esetről-esetre a honosítás engedélyezését; és a honosítási okmányt — legfökép politikai okokból — még akkor sem tartozik kiállítani, ha folyamodó kérelmének a 8. §. hat pontjában felsorolt követelmények semmi fogyatkozása útját nem állja. (Talán nincs szükségünk orosz bevándorlókra, vagy amerikai bűntettesekre.) Midőn azonban a miniszter diskrecionár hatalmával egyedül azon okból él, mivel az örökbefogadottnak az 5 évi ittlakás, a vagyonbirás vagy az 5 évi adófizetés feltételeit — miket el is engedhetne — újabb idő óta el nem engedi, akkor ne ott kezdjük a kérdést, hogy miért nincs elinézéssel a miniszter, hanem hogy miért is akar az örökbefogadott az 5 éven belül magyar állampolgárrá lenni? Mire való ez az erőlködés bensőleg meggyőző o k a d a t o 1 á s nélkül ? Ez a punctum saliens. Tehát első sorban nem a miniszter az, ki a megtagadás okát ellhallgatja, hanem a folvamodó az. ki az azonnali felvétel okát nem adja. Magától az ember nem akadhat egy könnyen ama rúgókra, melyek a kérvényezőt a felvételre esetleg indíthatják ; választó polgár amúgy is csak bizonyos, az idöfolyással és adózással összefüggő momentumoknál fogva lehet; ha az illető külföldi uálunk közhivatalt akar vállalni, ha itt kívánja hadkötelezettségét leróni, ha a tud. akadémia rendes tagjává lehetne, ha a közönséggel, hol letelepedett, üzelrai szerződési összeköttetésbefogna lépni, vagy ha a casuistikának végső határáig menve, a honosításra bármi megengedett célból szüksége van,