A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 11. szám - A zsidó irás és aláírás váltójogi érvényéről

JOG, 93 ran a »gözerővel« működő referadáról, a melynek folytán az első bíróságok határozatait a kir. itélő tábla látatlanban helybenhagyja ; hallunk a számtalan elodázó határozatokról, hogy szinte azt hihetjük : csak elvétve kerül az ezrek között egy-egy Ítéletre, vagy ügydöntő végzésre sor. E számatlatok legjobban felelnek meg ez állitások alaposságának kérdésére. Egy év eredménye sok tanúságot rejthet magában. Igyekeztünk abból azokat különféle irányból kiindulva levonni. Közöltük a számadatokat is, hogy módjában legyen bárkinek azt — részünkről talán mellőzött irányban is — megtalálni, esetleg számításunkat ellenőrizni. A. A zsidó irás és aláírás váltójogi érvényéről. Irta : KAUFMANN HENRIK, ügyvéd M. Szigeten. Az újabb doctrina ez elméletileg és gyakorlatilag egyiránt kiváló fontossággal biró jogi kérdés elbírálásánál általában azon elvet vallja, hogy a zsidó irás s aláírás jogi érvénye váltójogi szempontból minden kétségen felül áll azon okból, mivel jelenlegi vtrvnyűnk ennek ellenkezőjét, t. i. érvénytelenségét egy szóval sem említi meg s így a törvény hallgatásából egyenest absolut jogi hatályosságára következtet. Felesleges talán megemlítenünk, hogy a felsőbíróság e tárgyban ugyanezen álláspontra helyezkedett, midőn kimondta, hogy a váltóra zs. betűkkel tett aláírás érvényes. (1,011/81. Cur.) Azonban e körülmény nem alterálja a dolgot, miután e határozat csupán az ügyfelek között bír feltótlen kötelező erővel, harmadik személv irányában csak annyiban szolgál irányadóul, mennyiben benső fontosságával, meggyőző erejével reá hatni és jogi meggyőződését felkelteni és megszilárdítani képes; ez okból bátorkodunk mi itt ellenkező igénytelen felfogásunknak kifejezést adni. Előre bocsátjuk, hogy magánjogi rendszerünkben a kérdéses irásnem — mint ez általánosan el van ismerve — jogi érvénynyel nem bir. Korunk jogalkotó szellemének egyik fontos sajátsága az, hogy a mennyiben az együttlét, a társadalmi élet vele született természeténél fogva a cultura előhaladtával az eredeti jogrendnek is kell átalakulnia, ezzel karöltve a fenálló jog is oly fejlődésnek indul, mely az egyes életviszonyok önálló jogi rendezését előbbutóbb szükségessé teszi. A dolog természetében fekszik tehát, hogy ezek említett fejlődés utján az általános jog szabályozása alól mintegy emancipáltatnak s hogy — midőn külön rendezést kezdenek nyerni — egyszersmind úgynevezett speciális jogokká alakulnak. Altalános szabály pedig az, hogy a speciális jogok gyakorlása a fenálló magánjog alapelveinek szintén subord ináivá van, melyeket tehát azoknak kezelésénél soha nem szabad tekinteten kívül hagynunk.1 Ezekből láthatjuk, hogy határozottan téves azon nem kevéssé elterjedt, népszerű nézet, mely azt vitatja, hogy a váltótörvény dispositiói kizárólagos jellegűek lévén, ez okból ennek forrását egyedül csak az 1876 : XXXII. t-c. képezi, mig a magánjogot erre nézve teljesen perhorrescálja. Igaz egyrészt, hogy a különös jog, mint az életviszonyok bizonyos elkülönített osztályára szánt jogalkotás derogál az általános jognak és ehezképest mintegy egész külön jogrendszert is képez, de másrészt nem zárkózhatunk el azon tapasztalati tény elismerése elöl, hogy e jogrendszer hézagai betöltésére több esetben ugyancsak az általános szabályhoz kell visszatérnünk, ha nem akarjuk, hogy tátongó űrje betöltetlen maradjon (pl. vtrvnyüukben az activ váltójogi képességről említés nincsen téve, ezért vissza kell ezt vezetnünk a magánjogra.) Azonban a dolog ilyetén situatiójánál óvakodnunk kell, nehogy a szükség és a legis ratió megszabta határon eszélytelenül átcsapkodjunk. Nem minden jogszabály, mely váltójogrendszerünkben fel nem található, vihető át a magánjogból a váltóforgalomra, nem különösen olyan, mely annak vezéreszméjével, irányelveivel és alaptételeivel világos összeütközésbe jut. A demarcationalis vonal meghúzásával áttérve fejtegetésünk tulajdonképeni tárgyára, azon kérdésre, vájjon ez az előbbi vagy utóbbi categoriába sorozandó-e ? erre feleletünk az, hogy inkább az elsőbe, miután ez a váltótörvény szellemének és a dolog természetének is jobban megfelel; ennélfogva magánjogunk rend1 Lásd ez iránt W e n c z e I magy. magánjog I. részének 124- 5. lapját. szeréből folyó s mintegy népünk vérébe is már teljesen átment azon általános elv, mely szerint »a zsidó nyelven vagy zsidó betűkkel irt okiratok vagy okmányoknak zsidó( betűkkel történt aláírásai, mint ilyenek, jogi érvénynyel nem birna k,2« helyesen az ily minőségű váltólevelekre is lenne alkalmazandó ; támogatja ezen felfogásunkat több körülmény: 1. nem forog fenn semmi helyes ok arra, hogy érintett jogszabályt utóbbiaknál ignoráljuk, midőn a váltótörvény ezzel ellentétes intézkedést nem tartalmaz és a legis ratió mindkét törvénynél e tekintetben ugyanaz; 2. nem fogadható el az ellenkező nézet, mely emiitett elvet váltótörvényünkre nézve mellőzendőnek declarálja, mivel ez utóbbinak indirect Intézkedésével egyáltalán össze nem egyeztethető ; a vtrv. 104. §-a precize és minden kétséget kizárólag kimondja, miszerint váltónyilatkozatok, melyek névaláírás helyett keresztvonással vagy más kézjegygyei eszközöltetnek, váltójogi hatálylyal rendszerint nem birnak;már pedig a zsidó betűkkel eszközölt névaláírás kézjegyminősége jogéletünkben részint a világos törvény, részint a hosszas joggyakorlat behatása alatt absolut elismerést nyert, igy ez általános szabály lévén, ha a váltótörvény ennek expressis verbis ellen nem mond, ebből logikailag levonható a consequentia, hogy a legislatio öntudatosan és célirányosan mellőzte hallgatással a tiltakozást ellene, hogy tartózkodó magatartásával a zsidó irás és névaláírás érvénytelenségét a váltóügyletekre nézve is érvényre juttassa; 3. a közönséges magánkötlevél (legyen szerződés, kötvény stb.) és a váltólevél között — mint nyilvánvaló — a többek közt azon lényeges különbség forog fenn, hogy mig előbbi a magánjogi kötelezettség létrehozatalánál alig jön figyelembe, ennél a papírdarab csak arra való, hogy a jogügylet lebonyolításánál szükség esetére bizonyító eszközül szolgáljon s igy keletkezhetik ez önmagában is, egészen függetlenül tőle, addig utóbbi (v. levél) a váltókötelezettség keletkezésének egyik nélkülözhetetlen alkatrészét képezi s mint ilyen ez itt annyira múlhatatlanul szükséges, hogy a jogügylet kívüle egyáltalán nem is képzelhető. Ha ez áll — ezt nem fogja senki kétségbe vonni — el nem tudjuk képzelni, hogyan szorítható józan észszel a zsidó irás hatálytalansága csupán a magánjogi okiratra, mely az alapjául szolgáló jogügylet hatályosságára ugy is egész irreleváns, ha létezik, nem is, az erre nézve tökéletesen mindegy, mig a váltólevelen, mely a váltóügyletnek úgyszólván létrehozója, megalapítója, ugyanez aláírás feltétlenül érvényesnek tekintessék, az nem lehet; 4. ha a magánjog a kérdéses aláirás érvényét feltétlenül megtagadta, azt hiszszük, a törvényhozó kétségtelen intentiójával ellenkezik azon feltevés, hogy ugyanezt a váltótörvényre nézve, mely különös alaki és anyagi szigorral jár, elfogadhatónak találjuk. A váltónyilatkozatok természetéről fenálló különféle elméletek közül kétségkívül leghelyesebb a formalelmélet, mely a váltónál a joghatályt egyedül a formához kapcsolja3 és melyhez csatlakozik újabb váltótörvényünk is.4 Ha tehát a forma egyedül az, mely a váltókötelezettséget megalapítja, ugy annak bizonyára sokkal szigorúbb feltételekhez kell kötve lennie, hogy sem az olyan aláírást lehessen reá nézve érvényesnek tekinteni, mely az egyszerű, minden alakszerűséget nélkülöző magánkötlevélnek sem szolgálhat elegendő biztosítékul. Valaki azt vethetné ellene, hogy az írástudás nem lévén lényeges kelléke a váltónak, igy Írástudatlanság esetében még kevesebb alakszerűséggel hozatik létre a váltókötelezettség; erre azt felelhetjük, hogy ez csak látszólagosan van igy, tényleg egész máskép áll a dolog. Az írástudatlan alakilag érvényes váltónyilatkozatot tesz, habár ezt nem önmaga végzi is, hanem más személy közbenjárásával eszközli, mert a vtrv. 105. §-ának dispositiója szerint közönyös, hogy a váltókötelezett a nyilatkozatot személyesen irja alá vagy mással Íratja alá, csak érvényes 2 Erről intézkedik az 1840. évi 29. t.-c. 4. §-a, mely, mint alantabb látni fogjuk, még jelenleg is figyelembe veendő. 3 V. ö. Liebe 1848-ban megjelent »Commentar«-ját; ugyan erről T h ö 1 vonatkozó módosítással ; legújabban pedig S i e g e 1 >das Versprechen als Verpflichtungsgrund im heutigen Recht*. 4 L. erre a miniszteri tervezetnek a vtrv. 3. §-ára vonatkozó indokait, melyekben a többek között az mondatik : »bármiként vélekedjenek is némelyek a váltó természete iránt, annyi kétségtelen, hogy az lényegileg formai ügylet«,