A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 51. szám - Az 1876. évi XVI. t.-c. 5-ik §-áról

A JOG. 429 sülhetne, minőben itt meg nem illeti, nagyon iskéte3: tanácsos-e, hogy a nrniszterium ily »Utbaigazitás«-okkal foglalkozzék vagy ne? Ha a minisztérium magyarázata nem lehetne téves; ha nem volna másnemű nagy és széles körű tekintélye, mely itt is érvényesítheti magát, e kérdésre csak »igen«-nel felelhetnénk, de igy a kérdés tulajdonképen igy hangzik : tanácsos-e, hogy a magyar kir. minisztériumot különben megillető auctoritás érvényesülése mellett, a téves törvénymagyarázatok forrása szaporittassék ? S erre csak »nem«-mel felelhetünk. Az 187G. évi XVI. t.-c. 5. §-a igy szól: »Az 1. §. a) pontja esetében, továbbá akkor is, ha az olvasni és irni tudó végrendelkező a végrendeletet nem önkezűleg irta, hanem csak aláirta, a tanuknak a végrendelet tartalmát ismerniük nem szükséges, hanem elégséges, ha a végrendelkező együttes jelenlétükben és általuk értett Dyelven kijelenti, miként az okirat az ő végrendeletét tartalmazza ; azt előttük aláirja vagy már előbb általa önkezűleg aláírtnak elismeri és az, hogy ez megtörtént, magán az okiraton a tanuk által igazoltatik.« Tehát mit kell a tanuknak magára az okiratra vezetett záradékban igazolni ? » hogy ez megtörtént . . . .« Mi? Mi történt meg? Az önkezűleg való aláírás vagy ennek elismerése a tanuk együttes jelenlétében. Semmi más! Az, hogy az »ez« mutató névmás alkalmaztatik és pedig egyes számban alkalmaztatik, bizonyítja ezt. Mert, ha ez nemcsak az aláírásra vagy ennek elismerésére vonatkoznék, hanem ama kijelentésre is, hogy az önkezűleg előttük aláirt vagy Írandó, vagy már előbb aláirt okirat az ő végrendeletét tartalmazza, akkor az n e m állana, nem állhatna egyes, hanem többes számban, igy: »hogy ezek megtörténtek....* vagy pedig igy: hogy mindez megtörtént . . . .« ; ha pedig ezen »ez« nem az aláírásra vagy annak elismerésére, hanem ama kijelentésre vonatkoznék, hogy az aláirt vagy Írandó okirat az ő végrendeletét tartalmazza, akkor meg nem ezen, közelebbi, hanem ezen távolabbi tárgyra mutató névmás »az« volna alkalmazva. Bizonyítja, igazolja e magyarázat helyességét továbbá az is, hogy az idézett §. ezen szava után: »tartalmazza« s ezen szava előtt: »azt« pontosvessző van. E bizonyíték azonban erre korántsem oly bizonyíték, mely, ha a pontosvessző helyett ott csak vessző volna alkalmazva, a contrario azt bizonyítaná, hogy a tanuk záradékukban mindkét tény megtörténtét bizonyítsák, mert ez e tekintetben a közelebbi tárgyra mutató s egyes számban alkalmazott »ez« értelmét és jelentőségét nem alterálhatná, nem tágithatná. Igaz, e magyarázat ellenében azt lehetne kérdezni : mi értelme van tehát az idézett §. azon kívánalmának, hogy a végrendelkező az általa nem önkezűleg irt, hanem csak aláirt okiratot az ő végrendeletének nyilvánítsa? Az, hogy a tanuk legalább általában tudják, hogy miféle okiratot irt előttük alá a végrendelkező vagy ismert be előttük önkezűleg aláírtnak és hogy miféle okiraton bizonyítják ők aláírásaikkal e tények egyikét, mely előttük megtörtént. S ezt megkívánni elég értelmes dolog, mert a tanuk ebbeli tudomása, ha a végrendelet peressé válik, még mindig hasznos lehet. Hogy nem volna-e jobb, ha a tanuk záradékukban e kijelentés megtörténtét is bizonyítanák ? Az más kérdés. Itt nem de lege ferenda, hanem de lege lata, nem arról: mi, mikép volna jobb, hanem arról van szó : törvényszerint tényleg mi miként történjék, hogy a végrendelet érvényes legyen? Meglehet, hogy e magyarázat ellen föl lehetne hozni azt is, hogy a törvény előzményeiből, előmunkálataiból vagy országgyűlési tárgyalásából a törvényhozó azon szándékára lehet és kell következtetni, hogy a tanuk záradékukban ne csak az aláírás sajátkezüségét vagy beismerését, hanem ama kijelentés megtörténtét is igazolják. Ennek ellenében azonban meg kell jegyeznünk: 1. Hogy a végrendeletnek külső kellékeiről szóló 1876. évi XVI. t.-c. oly törvény, mely szoros magyarázatnak van alávetve, melynél tehát kiterjesztő magyarázatnak vagy analógiának nincs helye. 2. Hogy a törvény előzményei, előmunkálatai vagy törvényhozói tárgyalása magyarázat eszközei lehetnek ugyan, de csak ott, hol a törvényben a kifejezni akart gondolat benne van ugyan, de homályos, kétes vagy nem eléggé világos minden árnyalatra nézve ; ellenben ott, hol az a törvényben hiányzik, egyátalán nem, különösen nem pedig az oly törvény magyarázatánál, me'v szoros magyarázatnak van alávetve. Szép jogállapot lenne a felek jogügyleteit, jogcselekményeit oly jogtételek alatt megejteni, melyeket a törvény föl nem állított, hanem csak a magyarázat szólított elő oly forrásokból, minők a törvény előzményei, előmunkálatai vagy törvényhozói tárgyalása, melyeket tudni, ismerni és magára kötelezőknek elfogadni ki sem tartozik! Ily hiányokon máskép, mint törvényhozásilag, segíteni nem lehet. Mindezek alapján, teljes tisztelettel az »Útbaigazítás, iránt, de erős és őszinte meggyőződéssel, azon véleményünknek vagyunk bátrak kifejezést adni, hogy a felfogás, melyről az xUtbaigazitás* záradékmintái tesznek tanúságot, az 1876. évi XVI. t.-c. ő. §-áva! szemben téves, mert e szerint és az ez által meghatározott esetekben a végrendeleti tanuk azt, hogy a végrendelkező az általa előttük önkezűleg aláirt vagy ilykép már előbb aláírtnak elismert okiratot végrendeletének lenni kijelentette, bizonyítani nem tartoznak, hanem elégséges és a végrendelet érvényes lesz akkor is, ha csak azt bizonyítják záradékukban, hogy végrendelkező az okiratot együttes jelenlétükben önkezűleg irta alá vagy hogy ilykép már előbb aláírtnak beismerte. Ausztria és külföld. Törökország- büntetőjoga. Törökországban a Code Pénal 1858. jul. 25-én hozatott be és emeltetett törvényerőre Abdul-Medjid szultán által. Ezen törvény itt-ott módosítva s alkalmazva van a török viszonyokhoz ; ámde ezen átidomitás nagyon szerencsétlenül lett megvalósítva. Igy pl. a törvény visszaható erejének szabályozásánál az átalakított török jog szerint nem a cselekmény elkövetésének ideje a mérvadó, hanem azon időpont, midőn a cselekmény a hatóságnak tudomására jutott; vagy a miatt panasz emeltetett. Hasonló helytelen és hiányos meghatározást találunk a bűnrészességnél, mely definitióból még a bűnrészesség formái sem tűnnek ki. A kegyelmezés joga is eltörpített módon jelentkezik, a mennyiben az államfő joga csak arra terjed ki, hogy a biró által megbatározott büntetési nemnél enyhébbet állapithat meg. A kísérlet fogalmát az általános részben hiába keressük ; a törvény különös részében van azon csekély számú delictumok száma felsorolva, melyeknél a kísérlet büntetendő. A törvény inaugurálásakor csak a zsarolás és egynémely politikai bűntett kísérlete volt büntetendő. Ujabban azonban a súlyosabb büntettek kísérlete is büntetés alá helyeztetetik. Igy az ember élete elleni bűntettek ; a lopás kisérlete. Ámde ennek dacára elmondhatjuk, hogy a büntettek legnagyobb részének kisérlete nem büntethető. Ettől eltekintve a török code-ban találhatjuk mindazon büntetendő ténválladékokat, melyek a francia Code Pénálban ilyenekül vannak felsorolva ; azon különbséggel mindazáltal, hogy Törökországban jóval enyébbek a büntetések. A bűncselekmények osztályozása szintén a hármas rendszer | szerint történik : bűntett, vétség és kihágás. A büntetések pedig következők : halál, kényszermunka, börtön, közszemlére való kiállítás, száműzés, hivataltól való megfosztás, polgári jogok elvesztése, pénzbüntetés, elkobzás és rendőri felügyelet alá leendő helyezés. Ezen büntetési nemek közül alkalmaztatik: Í?) a bűntettre: halál, életfogytig, vagy határozott ideig tartó kényszermunka, száműzés, a polgári jogok végleges elvesztése. b) Vétségekre: egy hétnél hosszabb tartamú fogház, szám| üzés, helyesebben kiutasítás, 100 piasztert meghaladó pénzbüntetés. c) Rendőri büntetések : 24 órától egy hétig terjedő fogház és 5—10 piaszter pénzbüntetés. A rendőri felügyelet minden bűncselekmény büntetésénél előfordul, úgyszintén az elkobzás és pénzbüntetés is. Halálbüntetés van megállapítva: az élet elleni, az állam belés külbékéje ellen intézett bütettekre, valamint a gyújtogatás bizonyos eseteire. A halálbüntetés mikénti végrehajtásáról a törvény nem intézkedik, de szabály szerint az akasztás van szokásban. A kényszermunkánál az elitélt összeláncolt lábakkal, a legnehezebb munkára alkalmaztatik. A határozott ideig tartó kényszermunka minimuma 3 év, maximuma 15 év, mig a Code Pénal szerint a minimuma 5 év, maximuma 20 év. Gyakorlatilag azonban a kényszermunka a legsúlyosabb nemű szabadságbüntetéssé alakult át. Hasonlólag áll a dolog a közszemlére való kiállítással - is, mely már csaknem teljesen kiment a gyakorlatból. A börtönbüntetés végrehajtatik oly helyiségekben, melyek az elitélt illetékességi