A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 35. szám - Az utóajánlat kérdéséhez

A JOG. 293 jogai, mert ajánlata csak feltételes s csakis reá nézve kötelező s l''gy eőv elönyösebb utóajánlat, valamint egy nagyobb ígéret által nem létezővé tétetik. S igy az árverésnek fizetés miatti megszüntetése reá nézve sem mondható sérelmesnek. Végül felemlítem, hogy egy analóg esetben nem rég a szatmári törvényszék, mint telekkönyvi hatóság szintén megszüntette az árverést s igy tekintve ezt s a dr. Gaar ur által említett határozatokat, remélhető, hogy rövid időn ez irányban egyöntetű birói gyakorlat fog gyökeret verni. Dr. Csetényi Sándor. 'már. /* III. Dr. Gaar Vilmos urnák fenti című cikkéhez szabad legyen szólnom, melyre észrevételeimet a következőkben vagyok bátor előadni. A végrehajtási törvény intentiója csak az, hogy a hitelező követeléséhez jusson ; a törvénynek legtávolabbról sem lehet az a szándéka, hogy az adós vagyonától megfosztassék akkor, midőn kötelezettségének eleget tesz. Ha tehát megvan az adós akarata és képessége hitelezőjének teljes kielégítésére, nincsen ok a kényszer alkalmazására, a végrehajtás és árverés pedig nem lévén egyéb jogi kényszereszközök foganatba vételénél, azok abban hagyandók, mihelyt az arra szolgáltatott ok megszűnik. Az eljárt bíróságok által hozott és a dr. G. ur czikkében felemiitett végzéseket tökéletesen helyesnek tartom. A végrehajtási törvény 170. §-a nem teszen különbséget árverés és árverés között; minden árverés kezdetén felszámítja a kiküldött a kielégítendő összeget és járulékait, melyet végrehajtást szenvedett kielégíteni jogosult, mit ha tesz, a további eljárás ellene beszüntetendő. Igaz ugyan, hogy az utóajánlat folytán kitűzött ujabbi árverés egy előbbinek folytatása. Ugy de ezen árveréskor még nem tudatik az árverési vevő' illetve nem tudatik az, vájjon az utóajánló lesz-e a vevő, lévén bárkinek jogában az utóajáulónál megasabb ígéretet tenni, miért is az utóajánló ígérete olyan becsérték jellegével bír, melyen alul az ingatlan el nem adható. Dr. G. ur nézete helyes volna akkor, ha vagy az utóajánlóra, vagy más valakire jogsérelem hárulna a végrehajtást szenvedett fizetési cselekménye által, ez azonban nem történik épen az által, mert a vevő nem tudatik. A végrehajtási törvény 171. §-a szerint a végrehajtató az árverés felfüggesztését csak akkor kívánhatja ugyan, míg az árverelök valamelyike Ígéretet nem tett. — Véleményem szerint azonban ezen intézkedés inkább a végrehajtást szenvedettel szemben — és nem absolute — korlátozza a végrehajtást, a mi kiderül ezen §. utolsó bekezdéséből, mely szerint a végrehajtást szenvedő még akkor is kívánhatja az árverés megtartását, ha azt a végrehajtó felfüggeszteni kivánná. Végrehajtatónak csak addig van joga árverést tartani, mig követelése? fennáll; mihelyt követelése nincsen, adósával szemben nyert minden joga megszűnt, tehát árverést sem tarthat és ez annyira igaz, hogy ha a kiküldött hivatása gyakorlása közben nyert tudomást a fizetésről, hivatalból kell neki az árverést beszüntetni. Fenmarad azonban azon kérdés eldöntése, ki viseli ily esetben az utóajáulat folytán felmerült költségeket; az utóajánló-e, vagy a végrehajtást szenvedett ? A végrehajtási törvény 187. §-ának rendelkezése sok panaszra adott már okot, miknek orvoslására nézve egyedül dr. Imling Konrád által ezen §-hoz irt magyarázatában ajánlott mód vezethet czélra. A jelen esetben szem előtt tartva azon általános szabályt, hogy mindenki saját cselekménye következményeit viselni tartozik, a végrehajtást szenvedőnek kötelessége a költségek fizetése. Mert az utóajánlat beadása csak az által volt lehetséges, hogy végrehajtást szenvedett a fizetésbeni késedelme által arra alkalmat adott. A végrehajtást szenvedettnek tehát kötelessége nemcsak az utóajánlati árverésig, hanem az ezen alkalommal felmerült költségeket is megfizetni. Koppányi D. Sérelmek. * Közigazgatási igazságszolgáltatás. (Helyreigazítás.) E lapok 32. számában t. kartársam, Préda Jáuos ügyvéd ur egy sérelmet tetc közzé, melyre nézve, mint az illető község képviselője az igazság érdekében néhány megjegyzést kivánok tenni. Nem akarván kutatni azt, hogy felperes az illetékes kir. járásbíróság részéről keresetével elutasittatván, miféle jogorvoslattal élt ezen úton, s mely sikerrel, és ha nem élt, miért nem? hanem szorítkozom azon aktákszerű konstatálására, hogy felperes keresetlevelét az akkori szolgabiróságnál indítván és pedig 1883. évi március hó 2íj-án, holott ugyanezen 391 frtnyi ügy a tekintetes kir. járásbíróságnál még folyamatban, ergo egy »1 i s p e n d e n s« volt, mert a kir. itélő táblának ítélete folytán az újabbi tárgyalás határnapja a nagyszebeni kir. járásbíróság előtt 1883. évi május 17-é r e tüzetett ki. Annak dacára, a tekintetes szolgabíró ur erről tudomással nem birván, felperes keresete folytán tárgyalási határnapot tűzött ki, a mely tárgyalás rendén én, mint alperesi község képviselője, a pprdtts. szabályai értelmében az 1881 : LIX. t.-c. 13. §. 1. pontja alapján, nemcsak exceptionem litis penderíti s, hanem exceptionem incompetentiae is ellenvetettem. Kétségbe vontam felperesnek kereseti jogát, tagadtam, hogy I a keresetnek alapjául szolgáló A) alatti állítólag 18Cj. évből I származott, egy feloszlott tanács által állítólag kibocsátott végzés, illetve fizetési meghagyás, az alperesi községnek valaha kézbesítve lett volna ; tagadtam, hogy ezen állítólagos meghagyás alapján az illető lelkész, vagy elhalálozása után neje valamit és valaha a I községtől követelt volna, és ha egy »favor personalissimus«-ot — a mely úgy mint a lelkészi felszentelés az utódokra ki nem terjedhet — az arra jogosult nem használ és elhalálozása után még neje sem említett semmit; — hogy érvényesíthetik most ezen a személyhez kötött kedvezményt néh. lelkész unokái és dédunokái ? Hivatkoztam továbbá 4 tanúra, a ki tudja, hogy midőn a néh. lelkész még életben volt, categorice kijelentette, hogy ö soha i sem fog a községtől valami dotatiót követelni; hivatkoztam a ptk. I 1,444. § ára, mely szerint ha oly kedvezmény létezett is volna, a mi i nem áll, még akkor is elenyészett volna és senki — még neje sem — örökölhette; hivatkoztam az 1881 : LIX. t.-c. 7. §-ára, mely szerint az összeütközések esetén, az illetékességre nézve a nagyméltóságú ra. kir. Guria határoz, a mi jelen esetben nem j történt; hivatkoztam a ptk. 1,480. §-ára, mely szerint úgy a kereseti követelés, mint annak kamatai már rég elévültek legyenek ; végül több más, mind érvényben lévő törvényeken alapúk) kifo1 gással éltem, a melyeket ellenfelem megcáfolni és a tagadott ténykörülményeket, rectius koholmányaikat bebizonyítani képtelen volt és igy a szolgabíró ur 2,t>57/883. számú határozatával magát ezen ügyre nézve illetéktelennek jelentetvén ki, felperest elutasítván, a rendes polgári per útjára utasította azon indokból, hogy jelen ügy nagyon bonyolódott és a közigazgatási úton tisztába nem hozható egyrészt, másrészt pedig: »hogy a megtartott tárgyalásból kitűnik, miszerint a felperesi keresetnek jogosultsága sem constatálva nincsen, sem nem alapos. Felperesnek felfolyamodása folytán a szolgabíró ur ismét kapván a határozat hozatalára vonatkozó meghagyást az akkori alispán úrtól, melynek folytán meglepett engemet egy, az előbbivel minden irányban szembetűnő felületes és meredek ellenmondásban álló, indokolatlan, a kereset zárkérelméhez alkalmazott elmarasztaló határozattal — tekinteten kivül hagyván az összts kifogásaimat és bizonyítékaimat, csakhogy a felsőbb parancsnak eleget tegyen; de egyúttal szóval kijelentette nekem, hogy most már ezen határozata ellen számtalan, törvényen alapuló felfolyamodási indokot hozhatok fel, mert nekünk csakugyan igazságtalanság tétetett, habár teljes meggyőződése, hogy jogunk ezúttal megsértetett. Ezen 3,488/883. számú páratlan határozat ellen felebbeztem a méltóságos alispáni hivatalhoz, de az helybenhagyatott, a nélkül, hogy valamely alsóbbfokú hatóság kifogásaimat és bizonyítékaimat holmi figyelembe vette, vagy aztán a törvény alapján megcáfolásra méltatta volna. v * Ezen rovatban, progvammunkhoz biven, teljes készséggel tért nyitunk a jogos és tárgyilagosan előadott panaszoknak. Felelősséget az ezen | rovat alatt közlöttekért nem vállalunk. A közlő nevét ki nem teszsziik, ha | kívántatik. Velünk azonban az mindig tudatandó.