A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 34. szám - A bűntett elleni küzdelem. Prins Adolf: Criminalité et repression című munkája nyomán. 5. r.

A JOG. 281 pert kell folyamatba tennie, melyben a hatálytalan szerződés alapján a harmadik személy által nyert tulajdonjognak kitörlése, birtokba adás és az elvont hasznok megítélése lesz kérelmezendő. Egy per helyett tehát két rendes per és pedig egymást követöleg teendő folyamatba és igy sokkal hosszabb idő telik el, mig a csőd képviselete azon helyzetbe jut, hogy a közadós által elidegenített ingatlan felett törvényesen rendelkezhet és azt értékesítheti, illetőleg mig a csödhitclezők követeléseikhez juthatnak. I la tehát a csődtömeggondnoknak a fennebb emiitett két külön pert kell lejáratnia, mig az ingatlan a csődtömeg javára értékesittethetik, ez esetben alig érettethetik el az új csődtörvény azon intentiója (csődtörvényjavaslat indokolásának 36. §-a), hogy a csődeljárás két esztendő eltelte előtt teljesen befejeztessék. A csödperek gyorsabb lebonyolítása czéljából is igen óhajtandó volna, ha a judicatura oly megállapodásra jutna, hogy a megtámadási perekben nem csupán az ügylet hatálytalanságának kimondását, hanem ennek következményeit is megoldhatóknak jelentené ki. Nézetem szerint oly megtámadási perben, melyet a tömeggondnok mint felperes a, közadósnak neje vagy valamely rokona, mint alperes ellen, nem csupán az ingatlan eladását tárgyazó terhes szerződés hatálytalanságának kimondása, hanem az említett szerződés alapján alperes javára bekebelezett tulajdonjognak kitörlése, továbbá az ingatlan birtokbaadása és az időközi elvont hasznok megtérítése iránt is indított, a bíróság a fennebb előadottaknak figyelembe vételével nem foglal el tarthatlan álláspontot, midőn nemcsak a jogügyletet mondja ki hatálytalannak és érvénytelennek, hanem a hatálytalan jogügylet f o 1 y o m á n y a k é p e n alperest annak tűrésé re kötelezi, hogyazingatlanranyert tulajdonjoga kitöröltessék és azonfelül alperest a kérdéses ingatlan birtokának felperes részére leendő átengedésére, valamint az elvont hasznok megtérítésére kötelezi. A bűntett elleni küzdelem.* PrinsAdolf:Crimi'nalité et repressíon cimü munkája nyo mán Közli : Dr. LUKÁCS ADOLF, pécsi jogtanár. (Ötödik közlemény.) IV. FEJEZET. Büntető rendszereinknek egyik szembetűnő hibája az, hogy a törvény feltétlen uralmánál fogva e rendszerben minden absolut Előző közlemények a »Jog« 23., 24., 28. és 31. számában lesz. Mi nagyobb súlyt fektetünk a törvényre, mint a milyet az valóban érdemel; nagyobb hatást tulajdonítunk neki, mint a milyennel bír; nem veszszük észre, hogy a bűntett elleni reactióban sokkal kisebb szerep jutott a törvénynek, mint a hogy az látszik; nem veszszük észre, hogy ha a büntető törvény feltétlenségére nagy súlyt fektetünk, a bűntett socíalis jelenségei csakhamar túlszárnyalják a büntetőtörvényben figyelembe vett élet viszonyait és nem veszszük észre, hogy a bűntett elleni társadalmi reactio függetlenül a törvénytől a conservatio ösztöne szerint alakult és alakul és ennek csak egy és pedig alárendelt természetű kifejezését juttatja érvényre a büntetőtörvény. (La loi est, certes, quelque chose, mais elle est accessoire.) Az a törvényhozó, ki a theoriákhoz tapadva, a törvény szövegéhen és a büntetés teremtő szellemében biznék, nem lenne méltó arra, hogy törvényeket hozzon. Az élet reális jelenségei felett nem lehet formulákkal győzedelmeskedni, Az, hogy valamely cselekmény ellen, mint például lopás, rablás, ölés ellen reagálni szükséges volt, valamint az is, hogy például a lopás egy időben helyeselt, sőt dicsőített, utóbb türt, majd pedig tiltott cselekménynyé lett és végül azt, hogy például a középkor büntetendő cselekményének egészen más jellege volt, (erőszak) mint a milyennel az most bir: nem a törvény szövegének volt productuma, hanem az élet viszonyai és alakulatainak. A bűntett tehát lépésről lépésre követi az életet, a civilisatiót és ennek természete szerint alakul és nyilvánul. Az élet valóságában maga a mozgalom, maga a különbözőség; a törvény pedig egy és ugyanazonos változhatatlanság. Mily máskép volt ez a románoknál, midőn a praetorok edictumai és a responsa prudentum a törvényt az élet viszonyaival összhangzatba hozták. Mindenesetre többet ér a törvény egy fejedelem önkényeinél, vagy pedig a feudális anarchiánál, de nem kell a törvény szavainak uralmát túlzásig vinni. A belga 1867-ki büntetőtörvényt a jelenkor tudományának szelleme még nem hatja át. Egy büntető codex hosszú időre változhatlanná teszi azt, a mi maga a változatosság. Ha tehát igaz az, hogy egy büntető codexnek egy socialis epocha nagy jellemvonásainak reflexióját kell magában foglalnia, akkor a belga codex ez igényeknek nem felel meg. Íme, itt a büntetések: travaux forcés, la reclusion, l'emprisonnement; semmi más, mint üres szavak, mert tulajdonképen — csekély árnyalatoktól eltekintve — csak Pffy, a tartam szerint változó szabadságvesztésről de az elhízott plébános is nekivörösödik, s nem győzik nyelni a száraz kortyokat. Alperes azonban konokul tagadja, hogy ő felpereshez »hozzányult« volna. A járásbiró ur aztán a másik csoporthoz fordul, hogy a birtokháboritás ügyében is megkérdezze a feleket. De már erre nem sokat figyelt Szökőfalvi ur. A »katzenjainmer* álmos bódultsága fogta el s e mellett folyvást a pikáns részletek és helyzetek vázképei vibráltak lelki szemei előtt, miket előbb a panaszosnő a legnagyobb őszinteséggel és teljes élethűséggel festett volt le. E vázképek hatása alatt szórakozott mosoly csiklandozta ajkait. A plébános ur pedig nagy animóval adta elő panaszát. Hallgassuk csak: A p a p : ». . . . és hiába tiltakoztam, elszántott egy jó darabot. Kívánom, hogy adja vissza a mit elvett«. A bíró (szórakozottan): »Hja galambom, azt ö már vissza nem adhatja«. Pap: »Már hogy ne adhatná?« B i r ó (föleszmélve): »Ja — ugy! Hol is bujt be a földjébe ?« Pap: »A lyukas dombnál«. Bíró (növekvő érdekeltséggel): »A lyukas dombnál? Ott, hol tavaly az én bulldoggomat agyonverték ?« P a p : <>Epen ott«. Iliró (szomorúan sóhajtva): »Soha sem tudhattam meg, ki verte agyon a szegény állatot. S milyen egy kutya volt! Ugy elfogta a pockot, mint egy zsandár.« Pap: ». . . . és nekem legalább 10 frt kárt okozott«. Bíró: »Hát nekem ? ! Nem adtam volna egy lóért, (b percnyi merengés után a jegyzőhöz fordul). Mit felel erre, jegyző ur?« Jegyző: »Azt, hogy nem igaz«. Biró: »Micsoda? Maga tagadni meri, hogy viszonya volt Sárival ?« Jegyző: »Már engedelmet kérek, de nekem senkivel sem volt viszonyom, mivel hogy nekem hütös feleségem vagyon«. Biró (eszmélkedve): »Ja — igen, az más. Hát azt sem tudja, ki verte agyon az én kutyámat?* Jegyző: »Nem bizén«. Biró: »Kész arra megesküdni . . . .« Tovább nem folytathatta a járásbiró ur, mert az ajtót oly hevesen tárták föl, hogy torkán akadt a szó. Egy községi szolga omlott be az ajtón, rémült arccal, lihegve. »Borzasztó eset, borzasztó eset* nyögé az ijedt pára. Szökőfalvi ur megrökönyödött. »Tűz van tán ?« kérdé szorongva. »Oh dehogy! Gyilkosság, rémséges gyilkosság történt; valami nagy uraságot öltek meg a nagy hidnál« tagolá a szolga. Szökőfalvi urnák minden csöpp vére az inába szaladt s elkezdte csöndesen rázni a hideg. Az ijedtség ugy összeszoritá torkát, hogy jó darab ideig egy hang sem fért ki rajta. De hogy is ne, az Istenért! Soha Szökőfalván ilyen eset nem történt. Évtizedek előtt ugyan agyonvertek volt ottan egy tótot, de embert soha! Szökőfalvi ur jó darabig még gondolkozni sem tudott; csak nagy későn jutott eszébe, hogy itt muszáj neki vizsgálatot tartani. S a mint ez eszébe ötlött, elpárolgott félig-meddig a rémület is, mi addig leigézve tartotta. Mert egy füst alatt az is eszébe villant, hogy ő ennek a bűnesetnek a révén még nagy ember lehet, elérheti álmait. Voltak ugyanis — hébe-korba — gyönge percei, mikor a nagyravágyás ördöge őt is megkörnyékezte. Bántotta, hogy jeles