A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 31. szám - A közösség megszüntetésének legegyszerűbb módja

258 A JOG. A francia forradalom hasonlóképen járt el. Egyrészt a jótékonyságot és a szegények támogatását nemzeti feladatnak jelentette ki (loi du 19. mars 1793. art. 5.), másrészt a 15. ventose an II. egyik határozatában szigorú utasítást adott a hatóságoknak, hogy a munkaképes kóborlókkal (mendiánts valides) kellően elbánjanak, sőt ugyanezen év vendémiaire 24-iki törvényében a vagabonds de profession-okra a transportálást rendelte el. Mostani időkben a probléma szünetel. Pedig megoldása égető szükség. A kriminálitás rettentő mérvű szaporodása, mely a mint emiitettük a kóborlással egyenes arányban áll, megoldását követeli. Róma proletariátusának azt mondta: »ne törődjél semmivel, itt a kenyér egyél«. Az egyház: »Békülj ki sorsoddal, imádkozzál, íme itt az alamizsna*. A mi korunk pedig azt mondja : »m u n k á 1 j, küzdj! i m e itt a szabadsá g«. Minden esetre magas morális eszménynek megfelelő, önereje, önmunkája iránti bizalmat ébresztő elv ez, a mely helyes is addig, a mig a társadalmi munkarendszer rendes kerékvágásban megy. De ha az a kerékvágásból kizökken, ha gazdasági válságok állanak be, ha az önerejére bizott, öntudatra ébresztett egyén azért családot alapított, gyermeket nemzett — munkát nem kap: a munka hiánya, a legszükségesebb igények kielégitetlensége — önmagára hagyatottságában — lassanként elkészíti előbb morális betegségét, kóborlóvá lesz, utóbb morális halálát okozza — bűntettessé lesz. Valamennyien érezzük, hogy mikor ezen kiközösített tömeg nem kenyeret és játékot, hanem munkát kér, képtelenek vagyunk e kérelmet teljesíteni. Erre gondolva, mondja Laveleye és Spencer : »az absolut szabadság gyakran igazságtalansá g«. Korunk ama elvének, hogy »m u n k á 1 n i, küzdeni kell, ime itt a szabadság* logikai folyománya az, hogy sürgeti, ne gyakoroljuk nagy mérvben a jótékonyságot, mert ez könnyelműséget és igy restséget szül. Tökéletesen igaz. De még sem szabad elfelejtenünk azt, hogy ha valamiféle módon nem támogatunk a bűntett előtt, akkor kénytelenek vagyunk támogatni a bűntett után. Mik tényleg a büntetési rendszerek, a rabsegélyző egyletek, mint a támogató állami socialismus egy neme, létesítve a bűntettesek javára? A bűntettesek lakhelyet, eltartást, ruházatot nyernek az államtól; ez gondoskodik munkájukról, munkabért juttat nekik és kiszabadalásuk után a társadalom gondoskodik elhelyezésükről. Váljon nem igazságosabb és célszerűbb volna róluk gondoskodni és őket támogatni, mielőtt a büntettet elkövették volna? Nem volna-e gazdaságosabb is a költséget a bűntett elkövetésének megelőzésére fordítani, mint, a leggyakrabban haszontalanul, a bűntett elkövetése után meg javításukra ? Természetes azonban, hogy maga az előzetes támogatás veszélyes volna, ha nem egészítené azt ki a kóborlás elleni szigorú büntetési rendszer. Az előzetes támogatás elve azonban nem veendő socialisticus értelemben, mely szerint az államnak egy nagy tápintézet hivatását kellene teljesítenie, hanem értendő akként, hogy az állam felügyelete alatt széles kö r ű lokális intézmények (institutions locales pour la protection de l'individu) tennék feladatukká a foglalkozás minden nemeiben, az élet minden viszonyai között előforduló önhibájukon kívül tehetetlenné, munkaképtelené, vagy munkanélkülivé letteket, továbbá az aggokat, a gyermekeket, az özvegyeket, a betegeket akként támogatni,-hogy ne legyenek kénytelenek önmagukra hagyottságuk folytán kétségbeesett eszközökhöz folyamodni. Ezen intézmények dacára is lennének kóborlók, de ezekkel szemben annál több indok forogna fenn kíméletlen szigorral föllépni. Az állam ekként, mert az ő tevékenysége csak accessorius maradna, a maga körében annál erélyesebben léphetne fel. És miután az előforduló visszaélések miatti felelősség a társadalom mindennemű osztályai között megoszlanék, az állam megszűnnék az összes reeriminátiók egyedüli céltáblája lenni. Belgiumban 1834., 1848., 1866. és 1876-ban maga a képviselőház tüzetesen foglalkozott e nagyfontosságú kérdésekkel, azonban az ennek következtében hozott törvények szembetűnő hiányokkal birnak. Igaz ugyan, hogy különbséget tesznek a munkaképes s munkaképtelen, a gyermek és felnőtt, tartózkoI dási helyivel bíró s ilyennel nem biró szegények között, de nem | ismernek különbséget a restség és a szerencsétlenség I és ennek folytán a bűntett és a szükség helyzete között. Ennek következtében egyenlő törvényes elbánás alá esik azon kóborló, kit a szükség kényszeritett erre s az, ki szokása folytán kóborol; az tehát, ki munkakeresés céljából és az, ki munkakerülés s bűntett elkövetés céljából kóborol. Első esetben a büntető törvény túlságosan szigorú, mert büntet ott, hol segélyezni kellene; a másik esetben túlságos kegyelmes, mert a bűntettest azonosítja a szerencsétlennel. Ha szerencsétlen a szegény, miért bünteti esetleg 15 napi elzárással, ha pedig bűntettes, miért büntetni oly csekély büntetéssel azt, kiről, professionatus kóborló lévén, tudjuk, hogy rövid idő múlva visszakerül. A társadalom minden cél nélkül költekezik ezen bűntettesekre, a helyett, hogy ezt a szerencsétlenek javára fordítaná. A professionatus kóborlókra vonatkozólag nem létezik más teendő, mint őket veszélytelenekké tenni (les rendre inorTensifs). Nem is szükséges bevárni, mig súlyos büntetendő cselekménvt elkövetnek. Minél gyorsabban elbánunk velük, annál jobb. (II n'est pas necessaire pour cela d'attendre de leur part la perpétration de grands méfaits. Plus vite on ágira, mieux cela vaudra.) A mi legelső sorban szükséges, az a szabadságvesztés hosszú tartama. Ezen tekintetből az 1818. április 3-iki törvény helyesen intézkedett, mikor a kormányzatnak jogot biztosított, hogy esetleg határozatlan időre való letartóztatást mondjon ki. Eszerint több szigor a szokásos kóborlókkal és több humanismus a szerencsétlenekkel szemben. Hugó Viktor azt mondja : »hogy a bűntett ösvénye a gyermek kóborlásával veszi kezdetét«. A bűntett elleni küzdelem céljából tehát a társadalom legnagyobb gondját ide kell fordítani. Pedig ez irányban is a legnagyobb elhanyagoltság létezik ; önmagára hagyatott, árván maradt, tehát szerencsétlen gyermekek egyenlő elbánásban részesülnek a kóborló és a kóborláshoz szokott, tehát rosz, veszélyes gyermekekkelA községek, csakhogy az eltartási költségektől meneküljenek, a szerencsétlen s még el nem romlott gyermekeket is a büntető justitiának szolgáltatják ki. Hogy ez mily iszonyú s milyen veszélyes eljárás, az könnyen elképzelhető, ha csak rágondolunk is arra, hogy ezen szerencsétlenek az elromlott suhancokkal együvé kerülnek. Ezen szerencsétlenekkel szemben a gyakorlati és valódi jótékonyságnak tág és termékeny mezeje nyilik. De nemcsak a kóborlásnak indult árva, elhagvott gyermekek azok, kikre a társadalomnak gondozó kezét ki kell terjesztenie, reá szorulnak azok a gyermekek is, kik annak dacára, hogy családhoz tartoznak és tartózkodási helvlyel is birnak — a c s a lá ríjuk morális romlottságánál fogva — moraliter elhagyottaknak tekintendők. Miután a társadalom jelen helyzetében a mesterséges selectio azon nemét, hogy a gonoszak, az elromlottak szaporodásukban megakadályoztassanak, keresztül vinni még sem lehet, nincs egyéb hátra, mint mindenek előtt a szülők romlottságát, a kicsapongások, a bűntettek, a prostitutió, az alkoholismus akadályozása által a menynyire lehet minden eszközzel meggátolni; ha pedig ez nem sikerült, az ilyen szüléktől nemzett gyermeket a társadalom érdekei szerinti figyelembe részesíteni. A Seine ríepartement Francziaországban ezen útra lépett már; kiindulváu abból a motívumból, hogy igazságtalan dolog felnőtt korában büntetni azt, kiért gyermekkorában a társadalom mitsemtett. E kor érdekében lépjen fel tehát a társadalom épen ugy mint a törvényhozás. Es e kor érdekében áldozni érdemes is; mert az e korban gondjainkba vett emberből, katonát, tengerészt, iparost, egy szóval hasznos lényt még nevelhetünk ; ha ellenben az állam a befejezett bűntettest kezébe kapja, azt átváltoztatni, megjavítani akarni annyit tesz, mint sisiphusi munkát végezni. (Folyt köv.) x/ A közösség megszüntetésének leg' egyszerűbb módja. Irta : KOVÁCS LAJOS, kis-várdai ügyvéd. Igen gyakori eset, különösen vidéken, hogy az örökhagyó hagyatéka 500 frt értéket meg nem haladó ház és beltelekből áll, a mely hagyatékra örökösödési eljárás utján örökösei közös