A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 20. szám - Az indítvány visszavonásának vélelmezése

170 A JOG. Szerezni ugyanis annyit jelent, mint önnön cselekvőségünk folytán valamely tárgynak vagy dolognak a birtokába jutni, a mi különfélekép történhetik, p. o. vétel, csere, vagy munkálkodás által, de soha sem egy olyan tény által, mely nem a mi tényünk, hanem egy velünk szemben álló harmadiké. Nem is fog senkinek sem az eszébe jutni, hogy egy ajándékba kapott paripáról azt állítsa, hogy azt szerezte; a nyelvszokás ilyenkor azt mondani: »én ezt ajándékba kaptam.« Az »egyébkénti szerzés« alatt tehát az ajándékozás esetét érteni nem lehet. De még kevésbé lehet az ajándékozást a szerzés esetei alá vonni, ha a törvény szellemét vizsgáljuk. Nem minden apa bir a kellő körüllátással, de meg nem is minden apa szereti gyermekeit egyformán és végül a viszonyok is változhatnak ; a törvény tehát, mely tisztán csak a kiskorú érdekeinek a megóvását és nem éppen csak az atya boszantását célozza, ellenőrizni kivánja az apáf, midőn gyermekei vagyonával rendelkezni, illetve azokat vagyonilag kötelezni akarja. Az idézett 20. §. c) pontjának a tartalma világosan erre mutat. Mindaz, mi ezen pontban fel van sorolva, egy olyan cselekvést involvál az atya részéről, miáltal a kiskorúak vagyona lényegében érintetik. De egészen máskép áll a dolog, midőn az apa a nélkül, hogy a kiskorúak vagyonát csak egy újjal is érintené avagy őket bármely irányban csak némikép is kötelezné, azok részére egy ajándékot elfogad. Így például, midőn a nagyatya kiskorú unokáinak egy házat ajándékoz és az atya ezt kiskorú gyermekei nevében köszönettel elfogadja, a törvény nem kivánja, de nem is kívánhatja, hogy az apa az elfogadás tényét a gyámhatóság által sankcionáltassa, mivel a köszönet, mit az atya az ajándék viszonzásául a nagyatyának mond, a kiskorúak vagyonát nem csorbítja és őket vagyonjogilag nem kötelezi. De még egy lépéssel tovább megyek. Minden törvényes intézkedésről észszerííséget kell feltételezni és ha olykor az ellenkezőnek látszik is lenni, a jó biró mégis azt úgy fogja értelmezni, hogy a célt, mely a törvényhozó szeme előtt lebegett, a mi pedig nem lehet más, mint az igazság megvalósítása, ez által elérhesse. Midőn tehát a törvény a gyámhatóságnak diskrecionarius hatalmat ád erre, hogy az atyát kiskorú gyermekeivel szemben ellenőrizze, ezt csak azért teszi, hogy az atya kiskorú gyermekeit működésével ne károsítsa. Ámde mirevaló volna az ellenőrzés akkor, midőn az atya gyermekei vagyonát egy ajándék elfogadása által tisztán csak gyarapítja? Hiszen azt még csak feltételezni sem lehet, hogy a gyámhatóság az atyának az ajándék elfogadására irányuló cselekvését jóváhagyni nem fogná, mivel ez által éppen a kiskorúak érdekét sértené, minek a meggátlására pedig ö van első sorban hivatva felügyelni. Esetleges megtagadó határozata tehát a törvény intenciójával egyenesen ellenkeznék és a mennyiben pedig pusztán csak arra fogna szorítkozni, hogy az ajándék elfogadására rámondja az áment, egy teljesen felesleges dolgot végezne vele, melynek célszerűségét átlátni képes nem vagyok. De hogy mennyire nem követeli a törvény az ajándékozás esetében a gyámsági jóváhagyást, az még világosabb lesz előttünk, ha a telekkönyvi rendelet 69. §-ára figyelemmel akarunk lenni. Már pedig evidens dolog, hogy a telekkönyvi biró első sorban a mondott rendelet szabványait tartozik követni és csak amennyiben hivatkozás történik azokban más törvényes intézkedésre, jogosult a biró a fenforgó eset megvitatásánál magát ezen kifejezetten előirt intézkedéshez alkalmazni. Lássuk tehát már most, hogy a telekkönyvi rendelet 69. §-a mit tartalmaz. 69. §. »01y okiratokra, melyekben a követelésnek nyilván érvénytelen jogalapja foglaltatik, vagy melyek tudomás szerint kiskorú vagy gondnokság alatt álló személyek vagy képviselőik által a kiszabott birói jóváhagyás nélkül... adatnak ki, bekebelezés vagy előjegyzés nem történhetik«. Itt tehát félreérthetlen világossággal meg van mondva, hogy a biró csak az olyan okirat alapján nem rendelheti el a bekebelezést vagy előjegyzést, mely kiskorú vagy gondnokság alatt álló személyek, vagy ezek képviselői által van kiadva és ha egyszersmind a szükséges birói jóváhagyás arra ki nem kéretett, miből önként következik, hogy egy olyan okiratra, mely nem a kiskorú vagy gondnokság alatt álló személy, illetve ezek képviselője, hanem egy harmadik, ezekkel szemben álló idegen személy által, de a kiskorú javára van kiállítva, a kért bekebelezés vagy előjegyzés meg nem tagadható, feltéve természetesen, hogy azon okirat a telekkönyvi bejegyzésre szükséges más egyéb kellékekkel el van látva. És mégis akárhányszor tanúi lehetünk annak, hogy éppen az ellen kezö történik, vagyis hogy a telekkönyvi biró valamely kiskorú javára kiállított ajádékozási okirat alapján beadott bekebelezési kérvényt visszautasít csupán csak azért, mivel arra a gyámhatósági jóváhagyás ki nem kéretett. A mondottak után azonban nem szenved kétsége^ hogy ezen birói határozat míg egyrészről az 1877. évi XX. t.-c. 20. §-ának félremagyarázásán alapul, addig másrészt a telekkönyvi rendelet világos intézkedésébe ütközik. v Az indítvány visszavonásának vélelmezése.* lila . dr. BALOGH JENŐ. Az indítvány visszavonásának joga oly kivételes és oly nagy hátrányokkal járó jog, hogy az szerintünk egyátalában ki nem terjeszthető, sőt ellenkezőleg megszoritólag magyarázandó és sohasem vélelmezendő. A k i r. C u r i a ez utóbbi tekintetben az ellenkező nézeten van. 52. számú büntetőjogi teljes ülési határozatában ugyanis1 kimondja a k i r. Curia, hogy »a sértett fél visszavonható indítványára üldözendő büntetendő cselekmény miatti végtárgyalás megtarthatására a sértett fél jelenléte mulhatlanul szükséges és ennek a végtárgyalásról, kellő és különösen az elmaradás következményeit feltüntető megidéztetése után igazolatlan elmaradása a v á d (?) visszavonásának tekintendő.* A teljes ülési határozat kijelentésének ezen zárszavaiból kétségtelenül kitűnik, hogy a Curia döntvénye a sértett fél és a magánvádló fogalmának azonosítására van alapítva. Ks itt rejlik a döntvény teljes tarthatatlanságának föoka és ha az abban felhozott érvek közül ezen egyet sikerül megdöntenünk, ugy az egész döntvény alapját veszti. Már pedig, hogy a sertett fél és a magánvádló fogalma, jogköre és a bűnvádi eljárásban való szerepe óriásilag különbözik, az iránt kétely fenn nem foroghat. A sértett fél indítványára büntetendő cselekményeknél a megkívánt indítvány csak a bűnvádi eljárás folyamatba tételének előfeltételét képezi; a vádat ezen büntetendő cselekménynél is az állam rendes vádhatósága : a királyi I ügyészség képviseli az eljárásnak egész folyamán át, ellenben a sértett fél az eljárás folyamára befolyást nem gyakorol,8 sőt ellenkezőleg teljesen passiv szerepet visz és csak akkor lép ismét előtérbe, midőn — a törvény által megengedett cselekményben —• indítványát visszavonja. Egészen másképen áll a dolog a magánvádlóra nézve. Ez utóbbi átveszi a királyi ügyészségtől a vád képviseletét, az egész eljárás folyamán ő képviseli a vádat (nem ugyan a maga, hanem az állam érdekében), ö tesz indítványokat és ha ennélfogva a vádtól eláll, illetőleg ha a végtárgyalásról elmarad, a vádrendszer követelményénél fogva a további bűnvádi eljárás beszüntetendő lesz. Mind ez nem áll a sértett félnek a bűnvádi eljárásban való szereplésére nézve. Igaz ugyan, hogy a Curia a kérdéses teljes ülési határozatnak indokolásában azt jelenti ki, »hogy a sértett félnek a bűnvádi eljárás iránti indítványa csak az esetben tekinthető fenntartottnak, ha az az eljárás folyamában mindazon lépé* Mutatvány a szerzőnek a sértett fél indítványára büntetendő cselekmények tanát tárgyaló, legközelebb megjelenő monográfiájából, melynek annak idejében leendő ismertetését kitűnő munka társunk Vargha Ferencz lapunk számára kilátásba helyezett. 1 Közöltetett a »Biintető Jog Tára« XI. köt. 279. —280. 1. Bírálatát | 1. Bodor László- és dr. Gold Simontól a »Jogtudományi Közlöny< 22-ik számában. Az előbbi cikk azért kifogásolható, mert a sértett fél indítványára büntetendő cselekmények és a magánvád intézményét nem eléggé ; élesen különíti el, az utóbbi cikk igen behatóan és majdnem mindenütt a helyas nézet érvényre emelésével tárgyalja a kérdést. Fejtegetéseit — szerintünk — egyátalában nem sikerült megerötleniteni Ferenczy Sándornak, ki ugyanazon szaklap H. számában a Duria döntvényét védelembe vette. 2 Helyesen mondja Bemer (Lehrbuch 14. kiad. 310. 1.) »Bei den Antragsfallen geht die Verfolguug Vom Staate aus, und nur der Antrag aufVerfolgung kommt vom Verletzten. Der A ntragsteller ist nicht Privatkláger, wird im Prozesse n i c h t Partei, übt auf die Art der Verfolgung. und den Gang des Verfahrens keinen . Einíluss. Auch sein Tod nach gestelltem Antrage, hebt die Verfolgung i nicht auf.