A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 8. szám - Az egyházi javak a magyar jog rendszerében 5. r.

60 tói eltérően szorosabban meghatározza. Nem ruházta a törvényhozás ezt a hatáskört senkire. Ez ismét lehet némelyek vélekedése szerint sajnálatra méltó fogyatkozás. Megengedem. De törvény! A törvényt pedig mindenki, de kivált minden biró tisztelni és szentül és sértetlen megtartani köteles. Ettől a kötelezettségtől egyikük sem tarthatja magát felmentettnek. — — A kétely, melynek fejtegetését e sorokban elvállaltam, most széles köröket nyugtalanít, mert nemcsak a tárgyalt egy esetre vonatkozik, hanem kihat a büntető jog és jogszolgáltatás egész területére. Ma nekem, holnap neked ! Az ötletek csatangolása kiszámíthatatlan: a tudomány új és újabb vívmányai szintén örökké változók. Szilárd alap, egyedül és kizárólag csak a törvény. Ne bolygassuk ezt! Tudom, vannak sokan, kik aggódva tűnődnek most azon, kötelezők-e a kir. Curia büntetőjogi döntvényei az alsó bíróságokra nézve akkor is, midőn ezeket nem birják a létező tételes törvénynyel összeegyeztetni? Támaszkodva a törvényre, annak indokolására, ezekből merített meggyőződésükre, mondják-e a kir. Curiával szemben, az ez által majdnem kacérkodó előszeretettel kegyelt latin szókkal: »Non possumus?« Vagy kitegyék-e herce-hurcának a jogkereső közönséget, jól tudva azt, hogy a kir. Curia, melyre nézve döntvénye mindenesetre iránytadó, úgyis meg fogná változtatni ítéleteiket, bármennyire megokolnák is, hogy ezek a törvényben gyökerezők ? Vagy meggyőződésükön tegyenek-e erőszakot ? Az ezek nyomán magát önként feltoló kérdésnek fejtegetésébe nem akarok most, már úgyis túlságosan hosszúra nyúlt elmefuttatásom fonalán ezúttal bocsátkozni. Fentartom ezt magamnak máskorra, alkalmasb időre De a kir. Curia talán nem cselekednék helytelenül, ha az izgalmat, melyet döntvénye keltett, figyelmére méltatná. Mert a mint igaz, hogy a kir. Curia büntetőjogi döntvénye nem változtathatja meg — bármely tudományos elmélet vagy elmés ötlet kedveért — a létező tételes törvényt: épen olyan való igaz az is, hogy döntvényeit a kir. Curia — újabb megfontolás után — minden pillanatban módosíthatja vagy legalább megnyugtatón magyarázhatja. A kir. Curia döntvénye — már legyen az akár kötelező, akár nem kötelező az alsó bíróra nézve — csak addig döntvény, mig azt a kir. Curia nem helyezi hatályon kívül újabb döntvény nyel. Ezt a, némelyeknek talán kellemetlen igazságot bátorkodom ez alkalomból a kir. Curia büntető osztálya tagjainak figyelmébe ajánlani. Ez volt felszólalásom célja s nem sérteni akarás. Nem vezérelt erre sem minden áron érvényesiteni szándékolt ellenzékeskedés, sem a szereplés viszketege. Már maga a kérdésnek újra felvetése és horderejének újabb beható megvitatása és megfontolása is megnyugtatná az elméknek és kedélyeknek lázongó forrongását. Ez az eredmény is megérdemelné és bőven jutalmazná a létesítésére fordított fáradságot. Ez hitem; ez meggyőződésem ! — Pauler Tivadar igazságügyminiszter ur — mint megbizható forrásból értesülünk — alkalmasint már csak rövid hetekig marad meg hivatalában. Azon forrás szerint, melyből ezen tudósitásuukat merítjük, már be is nyújtotta volna a miniszterelnöknél lemondását, melyet egészségi állapotával indokol. O felsége elé azonban e lemondás mindaddig nem fog terjesztetni, mig Pauler ur utóda iránt a cabinet feje határozott javaslatot terjeszthet elő ő felségének. Az ez iránti alkudozások közel állanak a kívánt végbefejezéshez. Nyilt titok, hogy Szilágyi Dezső, e fényes tehetségű és rendkívüli erélyű férfiú az, ki felé fordult — megfelelőleg osztatlanul a közvéleménynek — a miniszterelnök szeme. Mialatt e sorokat irjuk, tán már j eldőlt a kocka. Az egyházi javak a magyar jog rendszerében.* Irta: dr. DAEMPF SÁNDOR, pécsi ügyved. (Ötödik közlemény.) II. U 1 á s z 1 ó korában az egyházi birtokok honvédelmi kötelezettsége s ezzel közjogi természete mind elvileg, mind részletekben újból minden irányban megállapított, még pedig ugyancsak azon alapon, melyen Zsigmond 1435. évi végzeménye nyugodott. Mellőz ugyanis a különben nagy érdekű 1492. évi XX. t.-cikket, mely ugyané tárgyról a régi alapon intézkedik, az 1498. évi XV—XXII. t.-cikkelyekrészletes szabályozását nyújtják a telekkatonaság kulcsának s egyenként felsorolják a csapatkiállitásra kötelezett egyháziakat, ezekről ugy szólván, mint a kik »juxta hujus Regni 1 a u d a b i 1 e m consuetudinem a n t i q u a m pro defensione hujus Regni tara rationc proventuum decimalium, quam ratione possessionum ecclessiarum suarum Banderia sua s ecundum exigentiam proventuum et numero Jobagiorum suorum levare t e n e a n t u r«. (H98. évi XV. t.-c.) Kimondatott továbbá még a leghatározottabban, hogy ha valamely egyházi személy egyházi javadalma mellett még egyéb jószágokkal is bírna: »ratione il lórum ultra caetera bona Ecclesiarum super quibus fiúidat a sunt, consimiliter exerc ituari sínt obligát i«. A hadviselési teher későbbi törvények által is1 egyháziakra nézve folytonosan birtokaik nagyságához s tizedjövedelmeikhez arányittatott; mindazonáltal a nemzeti sülyedés ezen korszakában nem nagy gyakorlati eredménynyel: »A régi rendszer lényege fenállott ugyan még, de annyira felbomolva, hogy a bandériumok már a zavargó idők külön körülményei s nem ritkán az urak kénye-kedve szerint állíttattak fel.« 2 Az idők követelményei végül az állandó katonaság intézményéhez vezettek, mely tárgyban 1715-ben országos törvény is alkottatott. De hogy maga az elv, melynél fogva az egyházi birtokok s tized jövedelmek fejében csapatok voltak kiállitandók, a nemzeti öntudatban ezentúl is változatlan erőben állott fenn s annak közjogi épsége legkevesebbet sem szenvedett, tanúsítja az 1808. évi országgyűlés, melyen midőn a nemzeti fölkelés utolszor szabályoztatott, az egyháziak csapatkiállitási kötelezettségének ősi elvére a rendek tábláján újból nyomatékos hivatkozás történt. Annál meglepőbb, hogy az 1848. évi országgyűlés az egyházi javak és tizedjövedelmek közjogi oldaláról teljesen megfeledkezett. A midőn ugyanis ezen országgyűlés az 1848. évi IX. t.-cikkel az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt jobbágyi szolgáltatásokat megszüntette s a magán földesurakat ezért teljesen kárpótolni rendelte, arra nem gondolt, hogy ezek — közöttük tehát az egyháziak is — az ezen jövedelmeik fejében fenállott csapatkiállitási kötelezettség alól a nemzet irányában minden kárpótlás nélkül már régen de facto felszabadultak. A papi tized tárgyában is furcsa tör* Az előbbi közlemények a »Jog« 1., 2., 4. és 6. számaiban. — Az előbbi közleménynél a jegyzetek megszámozásánál sajtóhiba csús20tt be, mit ezennel helyreigazítunk. Ugyanis a »Jog< 6-ik számában a 43. oldalon, második hasáb fölülről a 1-5. sorban e szavak után (új pont) : »A hadszervezet Horváth Mihály szerint* a L2. jegyzetre történik hivatkozás, holott lent a 3. sz. alatti vonatkozik oda s igy tovább egész a szöveg 14. sz. jegyzetéig a lent lévők közül mindig egygyel nagyobb szám veendő odáig, a hol a szövegben a 15. számú jegyzetre történik hivatkozás, a melyre a kővetkező egészen elmaradt jegyzet vonatkozik: Kováchich M. Gy Vest Com. 30*. és 335. 1. 1 154!: (besztercebányai) VI. végz. XIII. c, 1555: IV t-c 8 íj, u. é. V. t.-c, 1556: XIX- XX. t.-c, 1557: II. t.-c, 1559- XIV te 1566: XV-XVI. t.-c. stb. 2 Horváth M. A magy. honv. tört. vázl. i. h. 317. 1.