A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 40. szám - Mennyiben tartoznak a kir. járásbiróságok eleget tenni a kir. közjegyzők megkeresésének hagyatéki ügyekben?

A J OG. cl nem ismernék birói kíkűldötti minőségét s ebből folyólag nehéz működésében nem támogatnák, — akkor valóban minden jó akarat daczára is megszűnik még a lehetőség is a hagyatéki ügyek nagy részének rendezésére. A közjegyzői novella intézkedései folytán különösen közös és el nem hanyagolható érdeke a jogkereső közönségnek és közös érdeke a közjegyzői karnak, miszerint ily felfogás s a törvénynek ily félre értése, lábra ne kapjon. Hivatkozik c végzés az 1886. évi VII. törvénycikk 37. §-ára is, mondván, hogy hiszen csakis — »a kir. közjegyzők, — mint birói megbízottak által végzett ügyekben kiadott idézések s kézbesítéseknek eszközlése tétetett a hatóságok kötelességévé.« — Nos, hát ez már csakugyan akaratosari félre magyarázása a törvénynek. — Mit mond e törvényszakasz ? Azt, hogy az idézések s kézbesítések hogyan eszközlcndők, körülírja tehát a kézbesítések és idézések módját s pótolja, illetőleg praecisirozza az 1874. évi XXXV. t.-c. 132. §-ának rövid ugyan, de annál felületesebb s ép azért különböző magyarázatokra alkalmat szolgáltatott azon intézkedését, mely szerint oly ügyekben, melyeket a közjegyző, mint bírósági biztos végez, az idézéseket s kézbesítéseket a fennálló szabályok szerint teljesiti. — Kérdem most már, hogyan lehet e szakaszból kimagyarázni azt, hogy a járásbíróságok csakis az idézések s kézbesítéseket tartoznak eszközölni s minden más közjegyzői megkeresést jogosítva vannak visszautasítani ? Hogy ez az értelmezés egészen helytelen, ahoz — ugy hiszem — coramentár nem kell. Rónaszéki Trux Hugó kir. itélő táblai bírótól 1885-ben megjelent »A magyar örökösödési eljárás« című munkában világosan mondatik, hogy ha a megidézettek egyike vagy másika, vagy többen más bíróságok területén laknának, ezek kihallgatása végett az illetékes bíróságok raegkeresendők. Bátran alkalmazható az örökösödési eljárásra vonatkozólag is a prdtás 65. §-ában foglalt azon tétel, miszerint a megkeresésnek eleget tenni s általában a jogszolgáltatás tárgyában kölcsönösen segédkezet nyújtani minden bíró köteles. Végfii említi indokolásképen a hivatolt végzés az 1886. évi VII. törvénycikk azon intentióját is, hogy a királyi bíróságok a hagyatéki tárgyalások terhétől az azok által megkívánt idő s munkaerő megkímélése miatt felmentessenek. Igaz, csakhogy — mint már több izben cmlitém, — nem az egész megbizás szándékoltatott a járásbíróságra forgattatni, — hanem egy — fentebbi okokból meg nem idézhetett, illetőleg meg nem jelenhetett félnek kihallgatása céloztatott s ha a járásbíróság a megkeresésnek eleget tett volna, az ügy be lett volna fejezve, míg igy megint csak épen a fent emiitett végzés által hangoztatott intentio ellenére a inegbizó hatóság fog terheltetni azzal a munkával, mely végre is a járásbíróság által — csakhogy pár hóval később fog — habár kelletlenül végeztetni. Kimutattam tehát, hogy a végzésnek egyetlen egy indoka sem olyan, mely az elutasítást okadatolhatná, ellenkezőleg valamennyi arról győz meg, hogy az elutasítás alaptalan volt s azért határozottan állítom a felhozott törvényekre, az általános országos gyakorlatra, az ész és czélszerüségre támaszkodva azt, miszerint a kir. közjegyző, — mint birói kiküldöttnek, a hagyatéki ügy renrlezéséből kifolyó egyes megkereséseit, — a mennyiben természetesen nem hagyaték tárgyalását czélozza, a kir. járásbíróságok < nem utasíthatják vissza, ellenkezőleg annak eleget tenni a törvény erejénél fogva kötelezvék. ' Karap Ferenc búcsúja a kir. táblán. Mély megilletődéssel fogja mindenki egy munkatársunknak alábbi közleményét olvasni azon valóban lélekemelő jelenetről, mely Karap Ferencnek a királyi táblától való elbúcsuzása alkalmából ott végbement. Érthető és indokolt a megilletődés, hisz a magyar birói kar egyik legrokonszenvesebb, egyik legkitűnőbb tagját látjuk megválni ezen valódi, bírákban fájdalom, nem igen gazdag testülettől ; és igaz, hogy lélekemelő volt a jelenet, mert a pályatársak imposans többsége, élükön a birói érdemekben megőszült kir. táblai alelnök : V a j k a y, őszinte és szivböl jövő elismerés koszorúit látjuk a távozó homlokára fonni. Ks ez elismerés csakugyan kiérdemelt volt, mert Karap b i r ó volt a szó legvalódibb, legnemesebb értelmében. Mi eleget mondunk, ha elmondjuk róla, hogy szive nagyságát csak elméje nagysága multa felül. A következőkben adjuk a lefolyt ovatio hü leírását: Karap Ferenc kir. táblai tanácselnök nyugdíjaztatása alkalmából a kir. tábla f. hó 19 én délelőtt teljes ülést tartott, melynek lefolyása hiven ; tükrözte vissza azon őszinte sajnálatot, melyet birói karunk ezen egyik legkiválóbb tagjának a hivatali pályáról való visszavonulása a kir. tábla i minden tagjánál keltett. Az ülést, melyen a kir. tábla tagjai teljes számban részt rétiek, a | szabadságon levő kir. táblai elnök helyett, Vajkay Károly alelnök I nyitotta meg s felhívására dr. Wenzel Tivadar kir. táblai biró felolvasta a • nyugdíjaztatásról szóló miniszteri leiratot. A leirat felolvasása után Vajkay alelnök a jelenlevők élénk | helyeslése közt határozatul kimondta, hogy a kir. tábla a leiratot tisztelettel tudomásul veszi és mély megilletődéssel értesül, hogy Karap Ferenc kir. j táblai tanácselnök megválik attól a birói széktől, a melyet nála méltóbban I senki be nem tölthetett. Ezután felemiitette, hogy az igazságügyminiszter I Karap Ferenchez levelet intézett, fmelyet alább közlünk. A szerk.), a melyet j a teljes ülésben is felolvastatni indítványoz. B u r g Lajos elnöki titkár felolvasván a miniszter leiratát, határozatba ment, hogy a levél egész terjedelmében jegyzőkönyvbe vétessék, — mint /ajkay alelnök mondá — nemcsak azért, hogy az utánuk jövők ezen buzduljanak és lássák, hogy az érdem ezen a téren is elismerésre számiihat ; hanem, mert a birói önérzetet csak emelheti, hogy a birói kar egy volt kiváló tagja: az igazságügyminiszter, a birói kar másik kiváló tagjához ily elismerő szavakat intéz s az elismerésből a kir. táblának is ki kell venni a maga részét, mert a mint Karap Ferenc fájdalma a mi fájdalmunk, öröme a mi örömünk, ugy dicsősége a mi dicsőségünk is. (Zajos éljenzés ; A szorosan vett hivatalos actus befejeztével Vajkay alelnök, ki az ünnepelttel 18b'5 óta együtt szolgál, néhány szivböl jövő szót kiván ahoz intézni. »Ne méltóztassanak, — úgymond, — tőlem fényes szónoklatot várni, mostani kedélyhangulatom legkevésbé alkalmas aJra. Csak azt akarom kijelenteni, hogy sokat hányt vetett életemben a szomorú sors, sokszor arra kényszeritett. hogy kötelességet nehéz szivvel teljesítsek, de nehezebbet a mostaninál nem teljesítettem soha. Ennek magyarázatát könnyű megadni Hozzá szoktam azon gondolathoz, hogy ezen helyről engem, az idősebbel, a fiatalabb társ fog majd egyszer pihenésre bocsátani. S ezért lehetetlen, hogy én az idősebb, mondjam el hozzá az istenhozzádot Ezen a lehetetlenségen csak egy utón segíthetünk, ha azt határozzuk el sziveinkben, hogy nem búcsúzunk tőle. 0 a mienk, működése és élete összeforrott a mienkkel. O nemcsak tanácselnöke volt a táblának, hanem most is az. Az, hogy nyugalmazott, ezen nem változtat. S most, hogy tőle válunk, egy kérésünk van hozzá. Karap Ferenc tétlen nem maradhat soha. Fényes tehetsége és kiváló munkaereje ki fogja küzdeni az új munkakört. Kérésünk az : bárhova rendelje őt a gondviselés, mindig azon tudattal cselekedjék és működjik, hogy ő a kir. tábla tanácselnöke, hogy mint mi nem birunk megválni tőle, ugy ő se váljon meg tőlünk. Nemcsak remélem, de tudom is, hogy ezt az utolsó kérést, melyet e székből hangoztatok feléje, figyelembe is fogja venni S habár nem is működik tényleg, a jogszolgál tatás érdekeit hiven szolgálja, ezentúl is nem mulékonyan, nem változólag, nem egyesek javára. Add kezedet, isten veled !« Az alelnök ezután a jelenlevők élénk éljenzése közt szívélyesen megölelte és megcsókolta az ünnepeltet. Karap Ferenc ezután mély meghatottsággal szót emelvén, köszöni a rokonszenv ezen új nyilvánulását, melyet onnan magyaráz, hogy a kir tábla tagjainak jóindulata a hivatalos és hivatalon kivüli érintkezés tartama alatt, mindig következetesen állandó maradt hozzá. Ezen következetességnek tulajdonítom — úgymond — hogy rég elhatározott megválásom alkalmával ezen reám nézve oly annyira megtisztelő ünnepély rendeztetett. Nekem az volt az óhajtásom, hogy csendben, észrevétlenül — a mint egész életemen át működtem — csak egy néma kézszorítással váljak meg tőletek. Hogy ti ezt családias becsű ünnepélylyé tettétek, hogy ö excellentiája, az igazságügyminiszter urnák hozzám intézett, érdemeimet sokban fölülhaladó szavait közétettétek, bizonyára azért történt, hogy nekem, a távozó bajtársnak, egy maradandó és szivemben soha el nem muló emléket adjatok. Hálámnak megtalálni a kellő szavakat akkor sem volnék képes, ha nem ezen nehéz órában állanék itt. Megszokott körből távozni mindig nehéz, de attól a pályától válni meg, mely fiatal korom óta mindig főcélom volt, melynek egész tevékenységemet szentelém ; megválni attól a forumtói, melynek már birói pályám kezdetén tagja voltam s melyhez mikor 10 évi távollét után visszakerültem, a jelenlegi díszes állásban előbb itt szerzett ismereteimet étvényesiteni legalább igyekeztem ; megválni kedves elnök- és birótársaimtól, kik között sok jó barátot büszkén számitok és a kik között — bizton hiszem — egy ellenséget sem hagyok ; megválni mindettől megindulás nélkül : ahoz erősebb lélek és stoicusabb nyugalom kellene, mint az enyim. És most, végig tekintve életemen és ezt a miniszter ő excellentiája levelében és az alelnök ur által imént mondottakkal egybevetve, élénken kell éreznem, mily messzire állok és állottam azon birói eszményképtől, a melyet ó'k felállítottak s a melyet reám alkalmazni méltóztattak. Azon jó vonások közül azonban, a melyeket nekem tulajdonítottak, kettőt nyugodtan | vehetek igénybe : meg volt bennem a kötelességérzet és erős akarása annak, ! hogy minden ugy történjék, a mint jó. Ehez mindig hiányzott és az idő i multával mindinkább fogyott a szükséges erő és végre is be kellett látnom, j hogy az általam elérni kivánt eredmény az általam elérni tudottal nem áll 1 arányban. Kötelességérzetem parancsolta, hogy most már helyemet egy I jobbnak engedjem át. Mert ma inkább, mint valaha, érezzük súlyát ama visszásságnak, hogy a birói kar a teljesen megszilárdult állapotok gyümölcseit nem élvezheti. A munkának emberi erővel le nem győzhető halmaza sysiphusi teherként nehezedik a bíróságok és különösen a felsőbíróságok vállaira és az igy teljesen elfoglalt biró nincs azon helyzetben, hogy másik kötelességét teljesíthesse : szaktudományával foglalkozhassék. (Élénk helyeslés.) S míg a