A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 34. szám - Fenyitő zárlat

270 A JOG. levő vádlottak vagyonát, a rabtartási költségek és a bünte tendő cselekmény által okozott kár biztositása céljából zár alá vették. De ezen birósági gyakorlat is csak addig tartott, mig az osztrák büntető és bűnvádi eljárási szabályok Magyarországban életbe nem léptek. Az általános fenyítő zárlat intézményét az osztrák jogszabályok nem ismerik. Ezek szerint csak kivételes esetekben van a fenyítő zárlatnak helye. Az osztrák jogszabályok szerint a fenyítő zárlat intézménye a következőleg van rendezve : Az 1852. évi május 27-én szentesitett osztrák büntető törvénykönyv 59-ik §-ának utolsó kikezdése így hangzik: »Für den Ersatz, das durch das Verbrechen des Hochverrathes, dem Staate, oder Privatpersonen verursachtcn Schadens, bleibt jeder Schuldige, mit seinem ganzen Vermögen verantwortlich.« Ezen általános vagyoni felelősség később, még két esetre lett kiterjesztve. Az 1853. évi július 29-én szentesitett büntető perrendtartás 360-ik §-a ugyanis azt rendeli, hogy a bíróság nem csak a »Hochverrath«, hanem az »Aufruhr« és az »Aufstand« eseteiben is a bűnösnek itélt vádlottat az összes károk megtérítésében elmarasztalni köteles. Maga a fenyítő zárlat intézménye, a fennebb emiitett rendelkezések alapján, később lett szabályozva. Az igazságügyminiszternek 1854. évi október 5-én kelt (R. G. B. No. 255.) rendelete ugyanis akkép intézkedik, hogy a fentemiitett három esetben, t. i.: a »Hochverrath« az >Aufruhr« és az »Aufstand« eseteiben, a vizsgáló bíró, a vizsgálati határozatnak (Special-Untersuchungs-Beschluss) meghozatalakor, az államügyésznek meghallgatása mellett, a vádlott összes vagyonának, vagy egy részének megbecslését és zár alá vételét elrendelni és azt vagy maga foganatosítani, vagy a polgári bíróság által foganatosíttatni köteles. Az osztrák jogszabályokban a fenyítő zárlatra nézve több intézkedés nem foglaltatik. Az osztrák jogszabályok tehát az általános fenyíti") zárlatot meg nem engedik. ! így állott a fenyítő zárlat intézménye, az osztrák jogszabályok uralma alatt Magyarországon is, és igy áll az Ausztriában még jelenleg is. Hogy nem változtatott ezen jogintézeten Ausztriában, az 1873-ik évben behozott új büntető perrendtartás, azt annak 370. §-a tanúsítja. Valószínűleg azért nem változtatott rajta, mert az 1852-ik évi osztrák büntető törvénykönyv 59-ik §-ának fennebb szóról szóra közölt rendelete ott még hatályban van ; a tervben lévő új büntető törvénykönyvnek elfogadása esetében azonban, a fenyítő zárlatnak fentemiitett kivételes esete ott is meg fog szüntettetni. Az életbeléptetési törvényjavaslatban ezen irányban a kellő intézkedés már meg is történt. Ennek XVII. cikke ugyanis igy szövegeztetett: »Die Ministerialverordnung vom 5. Október 1854. (R. G. B. No. 255.) wird aufgehoben.« Mindezeket csak azért hoztam fel, hogy kimutassam hogy az osztrák jogszabályok az általános fenyítő zárlatna támpontok nem nyújtanak, sőt a kivételes fenyítő zárlatnak napjai is megszámlálva vannak. Magyarországnak nem minden részében azonosok a bűnvádi eljárási szabályok; a fenyítő zárlat intézményének alakulása sem egyforma. Ugyanis Erdélyben és Fiúméban az osztrák jogszabályok érvényükben meghagyatván, ott a fentidézett 1854. évi miniszteri rendelet is érvényben maradt. E szerint Erdélyben és Fiúméban a »Hochverrath«, az i TÁRCA. Kitépett lapok. Irta: TÁBORI RÓBERT. — A »Jog« eredeti tárcája. — (Befejező közi.) — Ez a nő nem volt romlott! — monclá pillanatnyi gondolkodás után a szép háziasszony, mikor a főügyész befejezte elbeszélését. — Nem volt romlott ? . . . . kérdé a háziúr; — hát az a furfang, melylyel bűntettét elpalástolni akarta ? — Az csak természetes önvédelem volt! — Önvédelem ? Köszönöm az ilyen önvédelmet! — indulatoskodott a férj. A főügyész mosolyogva hallgatta a vitát, aztán békitö hangon közbeszólt : — Ha megengedik, elmondom második történetemet is és majd eldöntjük a végén a vitás kérdést. — Halljuk! -— hangzott körülte. II. Egy kitépett lap, melyre csak egy kérdőjel van irva. .Mikor még fiatal hivatalnok voltam, akkor történt ez az eset, mely szülővárosomat a legnagyobb izgalomba ejtette. Egy gazdag gyárosnak egyetlen leánya félév előtt férjhez ment egy katonatiszthez, a kit rendkívüli, habár kissé nőies szépsége miatt nem is neveztek másként, mint »az egyenruhás Apolló«-nak. A leány nem volt szép, de nagyon gazdag; a tiszt pedig nvakig úszott adósságban s már szó volt róla, hogy kénytelen lesz kilépni a szolgálatból, ha nem rendezi valahogy ügyeit. A rendezés legjobb módjának a gazdag házasságot tartotta; de azért mégis lemondott rangjáról, mert az adott viszonyok közt tűrhetetlennek találta a szolgálatot. A nő imádta férjét. Soha sem láttam még ily szenvedélyt. Nem tudott nélküle lenni egy perezre sem és féltékenysége nem ismert határt. Fájdalom, volt is rá oka ! Kálmán Béla, igy hivták a férjet, hozzá volt szokva a könnyű diadalokhoz és a házassága által nyert vagyonban csak eszközt látott arra, hogy még jobban kielégítse könnyelmű vágyait. Egy este nagy botrány történt a városi sétányon. Kálmánné megtudta, hogy férjének légyottja van egy színésznővel és megleste a szerelmes párt. Határt nem ismerő féltékenységében megrohanta őket s — a színésznő még napokig viselte arcán a korbácsütések nyomát, melyekkel az indulatos asszony öt megbélyegezte. ^Másnap reggel hire járt, hogy Kálmán nyomtalanul eltűnt. Természetesnek találta mindenki, hogy ily botrány után egy ideig kerüli a nyilvánosságot és visszavonul valamely távolabb esü vidékre. Azt is megértette mindenki, hogy neje nem ment el vele; mert ilyen eset után, a közfelfogás szerint, jobb ha a házas felek egy ideig elválva élnek. Epen egy félévvel Kálmán eltűnése után névtelen levelet kaptam, melyben arra figyelmeztettek, hogy Kálmán Bélát azon végzetes légyott éjjelén saját neje ölte meg. Mikor a férj késő éjjel haza jött, neje rálesett hálószobájában és revolverrel agyonlőtte. A holt testet egy régi cseléd segítségével ásta el a ház melletti nagy kertben. Csepp hitelt sem adtam ugyan a névtelen feljelentőnek, de azért kötelességem volt a dolognak utána járni. A legnagyobb