A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 32. szám - Az 1885-iki orsz. ügyvédértekezlet felirata a képviselőházhoz. 1. r.

A JOG értelemben vallottak, vagyis hogy ők szinte tortura által lettek kényszerítve, hogy a k á n t o r n é ellen valljanak, annak folytán az ügyész védencem ellen a vádat elejtette. A törvényszék itéletileg megrendelte, hogy a tort urát foganatosító csendbiztos ellen a fegyelmi vizsgálat megejtése végett az ítélet — mely védencemet bűnösnek nem találta — az alispáni hivatallal k ö z ö 11 e s s é k, de miután a csendbiztos az alispán ur rokona volt, még fel sem lett soha szólítva. Most ezen torturás ur csendőrhadnagy, rangiát hihetőleg a fenti erélyes eljárása folytán nyerte; én legalább más érdemét nem tudom. Itt tehát már nem is a vádlott, hanem a tanuk ellen lett érvényesítve a tortura. Szép Gedeon, b.-szerdalielyi ügyvéd. A judicatura egyöntetűsége a kir. Táblán. Kpen most jött tudomásomra, hogy a »Jog« 25-ik számának •Sérelmek « rovatában általam a fenti cím alatt közölt esetre az »Ügyvédek Lapja« 26-ik számában Aliquis aláirással egy nyilatkozat jelent meg, melyre nem reflectálnék ugyan, mivel polemiákat névtelen Írókkal rendszerint nem folytatok. Tekintve azonban, hogy a cikk nem az általam közölt jogesetre vonatkozik és nem is törekszik az előadott sérelem orvoslására, »az általam közöli esetnek pedig egyedül ez volt a célja«, hanem kicsinyeskedő élceskedésbe bocsátkozik, azért bátorkodom a tek. szerkesztőség szíves beleegyezésével Aliquis urnák a következőkben válaszolni. Az »Ügyv. Lapjá«-nak rendes olvasója nem vagyok, csupán azért, mert a »Jog«-nak keletkezése óta előfizetője és olvasója : lévén, annak irányával és vallott elveivel egyetértve, nem tartottam szükségesnek egy másik szaklapot is tartani és igy Aliquis is meg fog engedni, hogy az »Ügyv. Lapjá«-ban előforduló minden esetről J tudomást sem szereztem. Egyszerűen közöltem a sérelmes esetet | azon kérelemmel, hogy az higgadt, a tárgyhoz ragaszkodó felszólalás által orvosolható lesz. Most előáll Aliquis ur és a helyett, hogy a közölt esethez szólna, azt nem is érintve, nekem ront és vádol azzal, hogy nem ismerem azon paragrafust, melyről irtam és leereszkedő nyájassággal még azt is megjegyzi, hogy törvény nem tudásával még az sem védekezhetik, ki jogi cikket ir szaklapba. Ez igen helyes. Csakhogy Aliquis ur — kit nincs szerencsém eddig még jogi műveiből sem ismerhetni — szintén nem nagy jártasságot árult el a törvényismeretben, de elárulta azt, hogy vagy nem olvasta el a kérdéses sérelmet, vagy pedig nem értette meg azt, mert közöl egy curiai határozatot, mely hasonló esetben a kir. ítélőtáblát a visszautasított felfolyamodás érdemleges elbírálásra utasította és hivatkozott az 1881. évi E1X. t.-c. 119. §-ára, mely szerint a II. b. megváltoztató végzés ellen a további felfolyamodás meg van engedve. Ebben tökéletes igaza van; csakhogy ezen intézkedése a kérdéses törvényszaknak az ügy érdemére vonatkozik, midőn a sorrendi végzés változtattatik meg, de a közzétett esetben nem erről volt szó és az én megjegyzésemben, hogy további jogorvoslat nincs megengedve, nem a 119. §. intézkedéseire, hanem a specialiter közzétett esetre a felfolyaraodás elfogadására és visszautasítására vonatkozó végzésre történt hivatkozás és ehhez most is ragaszkodom; mert kérdem Aliquis urat: a beküldött két végzés melyikéből olvasta azt, hogy az e. b. végzés megváltoztattatott; az egyik végzés a felfolyamodást elfogadja, a másik visszautasítja a nélkül, hogy a végzés bármelyikében az alsóbbfokú határozat megváltoztatásáról intézkedett volna és ha elfogadta is a nagym. m. kir. Curia a hasonló esetben a felfolyamodást a 11. b. végzés ellen, ezen esetben ki nem zárja és meg nem változtatja az általam közölt felsőbirósági eljárás helytelenségét, annál is inkább, mert az Aliquis ur által közölt curiai határozat előbb keletkezett az általam közölt kir. táblai határozatnál és még sem respectáltatott, nem veheti tehát Aliquis ur rossz néven, hogy én nézetemet ezen alakban fejtettem ki, különösen akkor nem, midőn az 1881. évi LIX. t.-c. 59. §-a határozottan megjelöli azon eseteket, midőn a II. b. végzés ellen felfolyamodásnak van helye, ezek közt pedig az általam közölt esetre vonatkozó benn nem foglaltatik. Ezen §. szigorú megtartását igazolja a Curiának azon elvi jelentőségű határozata is, melylvel megállapította azt, hogy ha birság szabatik ki a II. bíróság által elsőfokban is, ez ellen | további jogorvoslatnak az esetben, ha az ügy érdeme felébb nem I vihető, helye nincs, az alapon visszautasítható lesz az 1881. LIX. | törvénycikk 59. §. alapján az általam közölt végzések ellen be- j adandó felfolyamodás is. Miután tehát Aliquis ur az általa is elismert szabálytalan eljárás megszüntetésére felszólalásával közre nem működött, dacára annak, hogy a biráló és oktató szerepét vállalta magára, nézetét helyesnek el nem fogadhatom és ezzel a vitát befejezem. Fiscker Soma, Irodalom. A nemzetközi gyarmafjog a tizenkilencedik században. (D a s internationale Colonialrecht im neunzehnten Jahrhundert, einschliesslich der Congo- und Carolinenacte, clargestellt von Dr. Eerdinand Zentner, Lehrer des Staatsund Völkerrechts an der k. k. Kriegsschule, Wien, M a n z'sche Ilofbuchhandlung. 1886.) Alig hinné az ember, hogy ama hosszú évszázadokon át egyes kiváló nemzetek által folyton űzött gyarmatosítás fennhagyott volna még mindig földrészeket, a melyek alkalmul és kielégítő tárgyul szolgálhatnának más nemzeteknek a további gyarmatosításra. És mégis ugy van. Ép a/ utolsó évszázadban, mondhatni, általánosan fokozódott és csaknem lázas gyarmatositási tevékenységnek voltunk szemtanúi, a mik a mind számosabbá vált tudományos utazások által is csak elősegittettek. Nemcsak hogy a régi neves gyarmatosítók, az angolok, oroszok, hollandusok, franciák, spanyolok és portugallok mind erősebben tágítani törekedtek hatalmi körüket; de új nemzetek is léptek a gyarmatosítók sorába, a németek, az olaszok, kik, különösen az elsők, egész erélylyel láttak hozzá messze elhagyott, vagy egész ismeretlen érdekeknek gyarmatosítás céljából való meghódításához, vagy békés elfoglalásához. És ezen gyarmatositási törekvések előreláthatólag még növekedni fognak. A mindinkább túlnépesedő európai államoknak szükségük van oly tengerentúli területekre, melyekre az anyaország túlszaporodó népességének tett- és vállalkozási ereje átvezettessék, hogy ez által is a napról-napra mindinkább megnehezedő életfeltételek megkönnyebbüljenek. Életszükségletté vált és válandik kétségtelenül még parancsolóbb módon a gyarmatosítás, mit azonnal megértünk, ha egy pillantást vetünk az európai és amerikai népesség gyors szaporodására. Mig Európának 1788-ban csak 145 millió lakosa volt, addig jelenleg (hozzászámítva az európai keletkezésű népességet a többi continensen is) 420 millió. De nemcsak fokozottabb a gyarmotositás a régi és új gyarmatosító népeknél, hanem maga a gyarmatosítás is új, eddig nem igen tapasztalt biztosabb alakulatban is jelentkezik. Az 1876. évben II. Lipót belgiumi király védnöksége alatt létesült az afrikai társulat, mely különösen a Congo vidékén a művelődés terjesztését és a kereskedelem megalapítását tűzte célul. Ez lett kiindulási pontja azután az egész ottani rész gyarmatosításának a többi európai államok részéről. Miután azonban az érdekösszeütközések az egyes államok gyarmatai közt mind sűrűbbek lettek, 1684. szept. 13-án a német korraánv által küldött meghívások folytán 1884. nov. 15-én Németország, Osztrá k-M agyarország, B e 1 g i u m, D á n i a, Spanyolhon, az egyesült amerikai államok, Franciaország, Nag y-B rittania, Olaszhon, Hollandia, Portugál, Oroszország, Svéd- és Norvégia, valamint Törökország és később a C o n g o-t á r s u 1 a t megbízottjai Berlinben, Bismarck elnöklete alatt európai értekezletre gyűltek össze, melynek a többi közt különösen az volt célja, hogy különösen azon alakiságok megállapít tassanak, melyek az európai államok által Afrikában gyarmatosítás céljából eszközlen dö területfoglalásokhoz nemzetközi jog szempontjából megkívántatnak. Ezzel a nemzetközi gyarmatjognak egyik igen fontos terén, melyen eddig meglehetős zavar és bizonytalanság uralkodott, szilárd és határozott elveket sikerült megállapítani. Ezen megállapodások csak az Afrikában szerzendö gvarmatokra vonatkoznak első sorban ugyan, azonban nem fognak kihatás nélkül maradni a gyarmatositási jogra általában. Szerző könyve teljesen kimeríti tárgyát. Mint speciális mű, nagy vonásokban föltünteti mindenekelőtt az összefüggést az általános nemzetközi jog és a gyarmatositási jog között. Azután következő külön feliratok alatt ismerteti az egész gyarmati jogot: A történeti előadásban ismerteti Németország tengerentúli gyarmatait; továbbá a Congo-értekezletet és a Congo államot; végre Osztrák-Magvarország gyarmati érdekkörét. (3—221.)