A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 5. szám - A polgári perrendtartási tervezet

36 A JOG. ban módot nyújt arra, hogy a törvényszéki eljárásban, a szóbeli tárgyalás eredménye az ügyvédek által a bíróság részére Írásban is fixiroztathassék, ha ennek szükségét látják. Lássuk azonban mit akar N. D. ur. O azt akarja, hogy a szó az írással egyenrangú legyen, hogy a bíró egyaránt támaszkodhassék ugy a szóbeli tárgyaláson előadottakra, mint a periratokban foglaltakra. Itt kulminálódik szerinte a francia eljárás klasszicitása, mely mindegyik technikai eszköznek megadja a magáét. Jogászegyleti értekezésében (1883 : VIII. füz. 13. 1.) azt irja Nagy D. ur, hogy »mhid az irás, mind az élőszó egy-egy hatalmas technjkai eszköz, mindkettőnek meg van a maga rendeltetése és helye. Es épen ezt kikutatni, megállapítani feladata egy komoly törekvésű processzualistának.« Nos, ha ez igaz, akkor Nagy D. ur komoly számbavehetösége felett maga mondotta ki az Ítéletet. Már ugyanazon értekezése 27. lapján dicsérőleg mondja : ->hogy a francia jogászoknak, sem a gyakorlat embereinek, sem az elmélettel foglalkozó tudósoknak évszázadokon át soha eszük ágában sem volt felvetni azt a kérdést, hogy milyen joghatály tulajdonitandó a periratoknak vagy az abban mondottaknak.« Igen érdekes, hogy midőn Nagy D. ur igy tisztában van önmagával, hogyan juttatja azután gyakorlatilag az Írásnak és szónak az »őt« megillető szerepet. O ennek javaslatáról irt biráló cikkében a francia eljárás mintájára a következő konstrukciót ajánlja. A bíróság az ügyvédek szóbeli előadásából ismeri meg e 1 ős z ö r az ügyet. Ha az ügy egyszerű, nyomban határoz. Ha bo-_ nyolódottabb, akkor elrendeli a délibér é-t és az akták le tételét. Azaz 8 — 15 napra elhalasztja az ítélet hozatalát és az alatt megfontolja az ügyet. Ilyenkor azután a tanács minden egyes tagja a közelebbi adatok és netalán elmosódott részletek iránt a deponált percsomóban keres felvilágosítást és pedig mindenik szavazó az iránt, mi őt legjobban érdekli, a mire különös súlyt fektet. Ez az eljárás Nagy D. ur szerint azzal az előnynyel bir, hogy a bíróság az ügyről előzetesen nem lévén informálva, a szóbeli tárgyalásra jobban figyel, tehát az által jobban informáltatik. Erre az argumentumra szabadjon Báhrt idéznem: »Es ist ja unzweifelhaft, dass derjenige, welcher die Aktén nicht kennt, in Yergleich mit dem, welcher sie gelesen hat, ungleich mehr Neues durch die mündliche Verhandluug erfáhrt, weil ihm eben alles neu ist; und in diesem Sinne kann er sagen, dass er >durch« die Verhandlung »besser informirt« werde. Eine andere Frage aber ist, ob er auch n a c h der mündlichen Verhandlung »besser dalmi sikereit s a tért, melyet a gyakorlati életben hódított. S hányan vagyunk az ügynek egyszerű harcosai ? Valóban kevesen. Haffter a frauenfeldi (Svájcz) cantonális tanácsnok; T e i c hm a n n, a baseli tanár ; K ü h n e, a st.-galleni igazgató, ki életének javát az auburni rendszer szolgálatában tölté s utóbb negatív laj>asztalati alapján, az irlandi rendszer védői közé állott; Brunn a nyugalmazott dánországi igazgató; Wegener, a fegyházi lelkész ; Peri Carlo, a toscanai börtönök volt főigazgatója ; Brusa Emil, turini tanár; Dr. Ruzic, horvát ügyvéd s az én csekély személyem, mi képezzük a gárdát, melynek tagjai tettel és tollal — mig erejük birja — a sorompóba kiállnak. Fiatal erőket, kik hivatva lennének minket felváltani, hiában keresünk. Elszomorit annak tudata, hogy a saját hazámban is igy van. A minisztérium szakosztályának vezérét bokros teendői akadályozzák az irodalmi munkásságban. Varga János kollégámat, a váci fegyház érdemes igazgatóját, élte javában elragadta a kérlelhetlen halál. Balkay igazgatónak élénk tolla fiatalsága dacára már is kifáradt s a többi collégák felől csak minden szent időben tudjuk meg egyszer, hogy élnek. Ezekből látjuk, hogy síri nyugalom honol hazánkban is e téren. Pedig nyugalom : a halál. Az imént befödött sírral szemben; az alatta békén nyugvó boldogultnak életéből nyert tanulságok alapján vajha ne hangzanék el nyomtalanul szavam, mely a börtönügyi kérdéseknek a nyilvánosság terén való tárgyalását, a fegyház igazgatók évi jelentéseinek közzétételét, a börtönügy vezetésére hivatott közegeknek nyilvános beszámolását s az irodalmi munkásságra képes közegeknek, alapos tanulmányok tevésére való serkentését célozza. Magyarország szakembereinek ilyetén munkássága, nagyot nyom az internacionális tapasztalati tudomány mérlegének serpenyődben. Rajtunk áll, hogy a számunkra kijelölt helyet betöltsük. Mindez a börtönügy központi vezetésétől függ! Ennek ügyszeretetéhez, jóakaratához, hazafiságához intéztem soraimat! informirU ist, d- h. ob er des Sachverhaltes besser kundd ist, als der, welcher zugleich die Aktén gelesen hat. Wq das von sich behaupten wollte, würde eine völlig anoraale Menschennatur für sich in Anspruch nehmen.« (az i. h. 40 i. M Azonban nem szükséges Báhrre és annak tapasztalataira hivatkoznom, hivatkozhatom magára Nagy D. úrra is, ki az Emmer javaslata szerint összeülő tanácsot — szerinte érdekes társaságot azzal jellemzi, hogy abban van »egy, a ki az ügyet jól ismeri (előadó), egy a ki kevéssé ismeri (elnök), egy, a ki egy cseppet sem ismeri (szavazó),« és azután a szavazót felesleges harmadik kerékzetnek nevezi, kiről jobb nem is szólani. Pedig Nagy D. urnák ép e harmadik előzetesen még nem informált személytől kellene a legtöbbet várni. Vagy talán azt akarja ezzel mondani, hogy nála az egész tanács felesleges kerékzet, legalább a szóbeli tárgyalás alatt ? Halljuk ezen irányban még egyszer magát N. D. urat: A kevésbé egyszerű ügyekben, melyek szerinte az ügyek nagyobb számát teszik ki (a mi szintén jellemzi az ö szóbeliségének hasznát, mint a mely nem arra való, hogy az ügyeket egyszerűsítse.) »A bíróság első információját az ügyről .a szóbeli tárgyaláson a felek contradictorius előadásából meriti. Ez adja meg a biró ítélő szellemének az első lökést. Ez a kontradictorius alakban tett és bizonyos drámai hatással biró élőszóbeli felvilágosítás, plaidoyer, paralyzálólag hat a netaláni egyik-másik irányban kifejlődhető elfogultságra ; legfeljebb skepsist támaszthat és épen ennek legyőzésére való a »délibéré«. Ehhez nem kell kommentár. A meglökött szellemű bíróság, a szóbeli tárgyalás, mely legfeljebb skepsist támaszthat, fényesen illusztrálja Nagy D. ur szóbeliségének hasznát. És azután mi lesz az ilyen lökések mellett a kérdezési jogból ? Már láttuk, hogy mit csinál a meglökött szellemű bíróság a szóbeli tárgyalás befejezése után. 8 — 10, vagy több nap múlva, midőn azóta már, hogy Nagy D. ur kifejezésével éljek, elméjén több más ügy nyargalt keresztül, ítéletet hoz. Mi alapon; skepsise alapján, vagy az akták alapján ? Bizonyára az akták alapján. Ezekben Nagy D. ur szerint, mindenik szavazó felvilágosítást keres, az iránt, a mi őt legjobban érdekli. Tehát ugy innen-onnan. Én azt hiszem, el fogja olvasni mindegyik. Vagy a mi közelebb fekszik, referenst neveznek és ez azután, mint Bahr mondja, referál a ku< liszszák megett. Az információ súlypontja a tárgyalási teremből a tanácskozási terembe helyeztetik át. Kérdem, mire való mindezek után a szóbeliség, legalább nem egészen egyszerű ügyekben ? Semmire. A percsomó minden. Ezt, azt hiszem, csakhamar befognák látni az ügyvédek és a birák is. Minek erőltesse meg magát az ügyvéd a szónoklással, mikor a biró ugy sem ez alapon határoz. Pláne, ha még az nap 3 — 4 más tárgyalása van, hol az aktákat szintén le kell tennie. Minek hall gassa és figyelje meg a biró az ügyvédnek talán unalmas, vagy legalább a biróra nézve, ki már az nap délelőtt több lökést kapott, fárasztó szónoklatát, mikor tudja, hogy előzetes skepsis nélkül is épen olyan jól Ítélhet az akták alapján, mint előzetes skepsis után. Pláne, ha délfelé jár az idő és még több ügy vár elintézésre. A kölcsönös megállapodás, hogy kissé bonyolódottabb ügyeket csak írásban kell tárgyalni, csakhamar meg lesz. Azok a rendes perutra fognak utasíttatni, ugy mint régibb sommás eljárásunkban. A szóbeliség majd megmarad elvnek a jogászgyülések számára, a hova, mint Nagy D. ur ellenem roszszul sikerült gúnynyal mondja, az elvi kimondások tartoznak. Igaz, hogy Nagy^ D. ur konstrukciója hatalmas kényszert foglal magában arra nézve, hogy az ügyvédek a periratok szerkesztésére nagy súlyt fektessenek, de hát ezért kár volt a mostani perrend megváltoztatását sürgetni. Egyébiránt e kényszer, legalább a francia gyakorlatban és Emmer tanúsága szerint nem terjed ki arra, hogy az ügyvédek a periratokat a szóbeli tárgyalást megelőzőleg — ép ez volna a lényeges — dolgozzák ki alaposan. Mindezekkel nem azt akarom mondani, hogy a francia per éppenséggel rossz. Hiszen az Írásbeli eljárásnak sem kell éppen türhetlennek lenni. Báhr azt irja a francia eljárásról: »so wurde dieser Process, wenn auch nicht gerade zu einem guten, doch zu einem völlig ertráglichen.« (id. ért. 404. 1.) Tehát az Báhr szerint is csak teljesen tűrhető, de nem klasszikus, sőt még nem is jó. Tűrhető volt pedig Báhr szerint azért, inert: »Das Wesentliche lag darin, dass man spiiter die Aktén las und danach entschied*. Tehát dacára annak, hogy abban a szó nem jut valódi jelentőségéhez.