A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1886 / 19. szám - Pauler
Ötödik évfolyam. 19. szám. Budapest, 1886. május 9. Szerkesztőség: V. sas-nteza 14. szám. Kiadóhivatal: V. sas-utcza 14. sz; szám. Kéziratok vissza nem adatnak Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendök HETILAP AZ A J O G (ezelőtt MAGYAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY. ) IGAZSÁGÜGY ÉRDEKEINEK KÉPVISELETÉRE, A MAGYAR ÜGYVÉDI, BIRÓI, ÜGYÉSZI ÉS KÖZJEGYZŐI KAR KÖZLÖNYE Számos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják Dr. RÉVAI LAJOS — Dr. STILLER MÓR. ügyvédek. Felelős szerkesztő: Dr. STILLER MÓR. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: helyben vagy vidékre bérmentve küldve: egész évre. 6 Krt — kr. fél ».. 3 » —- » negyed ».. 1 » 50 » Az előfizetési pénzek bérmentesen legcélszerűbben postautalványnyal kül dendök. TARTALOM. Pauler. — Minő igazságügyminisztert várunk? Irta: (f. ö. ) A férj ellen nyitott csőd joghatálya a nő vagyonával szemben. Irta: Onaciu Sándor, brassói kir. törvényszéki biró. — A végrehajtásilag lefoglalt ingóságok átszállításáról a gyakorlatban. Irta: Dr. R e i c h e nfeld Mihály, budapesti ügyvéd. — Birtokrendezés és tagosítás. Irta: Himfy József, gyöngyösi ügyvéd. — Irodalom, (A büntető eljárás kézikönyve. Irta: Fekete Ödön, kir. főügyészi helyettes. B i b 1 i op h i 1 u s-tól. — A német birod. büntetőtörvény magyarázata. Dr. Justus Olshausen. ) — Vegyesek. — Curiai és táblai értesítések. MELLÉKLET: Jogesetek tára. Felsőbirósági határozatok és döntvények. Kivonat a »Budapesti Közlöny«-ből. (Csődök. — Pályázatok. ) gyelet nem Pauler. A kegyelet nem ellensége az igazságnak, hanem alkatrésze. Az emberi lélek olyképen van berendezve, hogy abból az élőknek inkább hibái s az elhaltaknak inkább erényei tükröződnek vissza. És senki sem számithat addig tökéletesen igazságos ítéletre, a meddig az idők folyása e két nagy ellentétet össze nem békiti. A kétféle megítélés hullámverései találkoztak Pauler Tivadar ravatala előtt is, mint az mindenkor megtörténik, valahányszor egy nagy, egy kiemelkedő emberünk testét veszszük körül a gyász jelvényeivel. Az élőt egy zaklatott, nyugtalan, alkotásra kész, de megzabolázott közvélemény ostromolta. Minden nagyranövesztett szenvedély, minden elszabadult ambitió, de minden tétova szárnypróbálgatás is az ő örökké egyforma, ridegen következetes alakját ostromolta. Nagy lelki erő kellett ahoz, hogy a »kis szürke emberke« mindezt harag és boszú nélkül s a mi a megpróbáltatások közt legnagyobb: legtöbbször másokért, de mindig szótlanul elviselje. Mig élt, az igazságszolgáltatás iránta nem volt teljes. A halál küszöbén kellett átlépnie, hogy ügyéhez a másik birót is megtalálja: a szenvedély mellé a kegyeletet S ma még mindig ez a biró beszél. Szinte a maga részére hódította az egész igazságot. Halálát nagy eseménynek tekintették. A közvélemény, a hírlapok, a hivatalos világ, s a mit először kellett volna említeni: a független emberek is sietve siettek koszorúikkal a koporsóhoz. Nem volt, a ki ne érezte volna, hogy nagy érdemei voltak s nem volt a kit meg nem renditett volna e kitartó lélek összeroskadása. S legvégül, hogy teljes legyen a kegyelet műve, az ország legelső embere: a király is leszállott magas helyéről hogy jelen legyen ezen egyszerű polgárember ravatalánál, a kinek életét nem a születés, nem a forma s legkevésbé az alkalmazkodás tette nagygyá, hanem a szellem előkelősége, az értelem világossága, a jellem következetessége és a mi által mindez a teremtett világra hat: a munka. Minden, de minden, a mi jótékony és kibékítő erő lakozik egy nemzet lelkében, az egybetalálkozott Pauler Tivadar koporsójánál és lefoglalta magának hosszú időre a meggyőződést és ítéletet. Mit lehet még szólani az elismerés és kegyelet ekkora nyilatkozásai között! A nagy és kitűnő emberek azonban hozzájuk méltó örökséget is hagynak maguk után, s az örökség már a halál pillanatában megnyílik azok számára, a kiket illett. S Pauler Tivadar öröksége valóban nagy örökség. Jut belőle bőven mindnyájunknak, a kik a magyar nemzet tagjai vagyunk. Nem közönséges jelleme, mely mindvégig szabatos pályafutásának minden pontján nyilatkozik, ez egyáltalán példa mindenki számára. Mint tanár, biró és miniszter, vagy politikus, ugyanazon egy ember volt mindenkoron, még akkor is, mikor körülötte minden, percenkint arcot és alakot cserélt. Ő nem az opportunisták rosszabb fajához, hanem a puritánok jobb fajához tartozott. Hűsége hazája és nemzete ügyéhez, merev ragaszkodása a nemzet intézményeihez és közjogaihoz, jó és rossz viszonyok közt, jutalom vagy kegyvesztés árán; ez minden hazafi öröksége. Polgárias egyszerűsége, szerény egyformasága, becsületes keze és az élet ellobbanásáig tartó tökéletes kötelességérzete pedig öröksége azon osztálynak, melyből alakja kiemelkedett s melynek nagy, igen nagy szüksége van azon önérzetes és szennytelen példára, mely ezen ember alakjában előtte áll. Egyedül a jogi örökség az, a mi főképen a mienk s melynek átvétele különben tetszésünktől többé nem függ. És mi igazságosak akarunk lenni ezen örökség iránt. Nem akarjuk eltagadni, a mi becses és jó van benne. S a mi terhek vannak reá halmozva, meg akarjuk különböztetni azokban azt, a mi tőle származik. Pauler Tivadar, mint jogtudós, egy eltűnt jelentékeny kor alakja. Talán ő volt az egyetlen már, a ki a forradalom előtti jogtudomány hagyományait képviselte közöttünk. S méltóan képviselte. Kövy, Frank, Virozsil s a század első harmadának minden nagyobb szellemétől örökölt valamit. Egyáltalán örökölte a régi jogászi méltóságot, a szigorú törvényességi érzéket s azon vasból öntött realitást, melynek anyaga azóta sokféleképen meglágyult. Mint tanár: előadásainak, mint iró: doktrínáinak s mint parlamenti szónok: beszédeinek tartalma is ezen régi, jó hitelű ércből volt öntve. Innen azon varázs, mely örökké egységes és befejezett egyéniségét a tanszéken körülvette s innen azon hatás, melyet