A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 17. szám - Utóhangok a nagy vitához. Vajkay-Csemegi. 2. r.

134 A JOG. Vegyük fel, hogy egy törvényszék területére engedélyezett a reformrendelet 30 díjnokot s rendelt ellátásukra 7,600 frtot. Most már megkísérli az elnök elosztás által kideríteni, mi jut ezen összegből fejenkint egy napra. S miután azt látja, hogy sem 1 frt, sem 80 kr. nem kerül, sőt mert majdnem minden elnök előterjesztéssel élt és addig fentartotta díjnoki statusát a korábbi díjazással, míg felülről az elutasittatott, — azt látja, hogy még kevesebb jut, kísérletet tesz, elbocsátja a 30-on felül alkalmazott díjnokokat, vagy mindannyit és 30-at csalogat a quotával. Ha a quotáért kap : megnyugszik. Ha nem kap: kénytelen nagyobb napidíjt ígérni s mert a 7,900 frtnál többet nem adhat ki, kevesebb díjnokot fogad, mint a mennyi a reformrendelet által szükségesnek dekretáltatott. De ha van széles Magyarországon olyan elnök, a ki ugy gondolkozott, hogy megakad az ügymenet a dotált 30 díjnokkal és meggyőződése szerint kell legalább 40-et alkalmazni és e 40-nek azután elaprózza a 30-ra soványan kimért dotatiót: ugy ezen elnök eljárása ugyan inpracticus, mert szétfutnak a díjnokai, még azok is. kik a tél és nyomortól kényszerítve, a 30-as quótával megmaradtak volna, — de tiszteletreméltó. Nem az ilyen — ugy hiszem — componált eljárás, hanem a rendelet maga nem képes üdvös eredményt előidézni. Nem pedig azért, mert túllőtt a célon akkor, mikor a türelmes papiroson — valószínűleg az elnökök meghallgatása nélkül — megállapította a dijnokok számát és nem figyelve a helyi körülményekre, az általa concedált személyzet részére oly csekély javadalmazást állapított meg, melyből az engedélyezett számú díjnokokat csak kivételes körülmények között, helyesebben a legselejtesebb elemekből lehet csak összetoborzani. Nem eredményezheti tehát a rendelet azt, hogy csekélyebb és rosszabbul díjazott munkásokkal ugyanazon munkát ellehet végeztetni, mint több, válogatott, gyakorlott és tisztességesebben fizetett, előmenetelre számító egyénnel. Ha az igazságügyminiszter — nem a régi, a Pauler, Kovács. Berczelly — hanem az 1886-ki Pauler, helytelenül alkalmazott takarékosságból kevés pénzt Ívért az országtól az igazságszolgáltatás fentartására és eléri azt, hogy néhány ezer forint megtakarítással alaposan megakasztja az igazságszolgáltatás menetét; ha ugyanezt akarja a nevezett lap hiteles forrásából előtekintő utód : ugy ne kívánjuk a régi Paulernek sem távozását, sem változását, ne gáncsoljuk sem őt, sem Berczellyt azért, hogy szivükön hordva és átértve az igazságszolgáltatás létkérdését, ha a sok irányban szükséges reformokkal megkéstek vagy adósok maradtak is, mégis conservatismusokban annyira fölemelték a magyar igazságszolgáltatást és a bíróságok tekintélyét, hogy azt csak azok nem látják meg, kik visszapillantani nem szoktak és látni nem akarnak. Végül pedig ámbár osztom ama fővárosi napilap azon nézetét, hogy az állam is tartozik a humanismus követelményeinek hódolni, én meg ennyit sem kívántam volna a deficites ország igazságügyi kormányzatától. Csak egy kis nemzetgazdasági tanulmányra lett volna szükség a kereslet, kínálat és piaci árakról. A tollal dolgozó napszámos munkájának épen ugy meg van a piaci ára, mint a kapa, kasza, fejsze, vagy kalapácscsal dolgozónak. Ezen árt ép ugy befolyásolja és meghatározza a kereslet és kínálat közti viszony, mint minden munkásnak és árúnak piaci árát. Már azután, ha a favágó, kaszás, kapás 1 frtot és pár itce bort, az ács, kőműves 1 frt 20—40 krt kap vidéken, ha a megyéknél adófelügyelők, adóhivataloknál a dijnokok 1 frtot és ezen felül nyernek: akkor ugyanazon piacon nem lehet más piaci árt kireformálni. Utóhangok a nagy vitához. (Befejező cikk.) Szabad lesz felhoznom egy-két példát. Egy napszámosig mig a kertbe dolgozott, a tulajdonos tudta nélkül gyermekét a nyaraló földszinti szobájába helyezte el; valaki arra megy, meglát az asztalon egy kenyeret s látva, hogy könnyen hozzájuthat, beszalad a kertbe s egyenesen a szobának tart; a tulajdonos által észrevétetvén, ez nagy mérgesen rákiált, hogy takarodjék ki, mert különben így meg ugy, bezáratja; a lopni szándékozó bizva ismeretlenségében, megvetve a tilalmat, beugrik a szobába, de mikor beért, látta, hogy a benn levő gyermek a talált gyufákkal saját ruháját meggyújtotta ; a tolvaj sebesen megváltoztatva célját, a kenyeret otthagyta, a gyermekkel meg kiugrott az ablakon az útra s az ott folyó patakban eloltotta. A napszámosnő a tulajdonos haragjától való féltében kérte gyermeke megmentőjét, hogy hallgasson s mikor a tulajdonos látta, hogy a szobából semmi se hiányzik, a behatoló kilétét kifürkészte s magánlaka megsértése miatt bevádolta. A vétség constatáltatott, de a megsértő felmentetett, bár azt is bevallotta, hogy tulajdonképen lopni ment. Alkalmazzuk az eddig mondottakra. A tettes mindenekelőtt jogos indok nélkül ment be; nem azon szándékból ment be, hogy lopjon, hanem azon c é 1 b ó 1 és ha nem volt célja által annyira elfoglalva, hogy közbeeső cselekményeire is gondolt, szándékosan ment a kertbe, de már a szobába kétségen kivül szándéj kosán ment, mert tiltott cselekvésére figyelmeztetve lett; j az észlelt veszélyes helyzet azonban szándékát és célját, tehát akaratát egy pillanat alatt megváltoztatta s a gyermek megmentésére irányította. Eelmentették, nem azért, mintha nem követett volna el vétséget, de mert az elért cél ethicai hatásánál fogva annyira befolyásolta az eddig tetteket, annyira hatott enyhitőleg rájok, hogy azokat büntethető természetüktől egészen megfosztotta. Vagy valaki egy helyiséget, melyben sok ember van, fel akar gyújtani, ezt egy arra menő, egészen indifferens ember látja, de azt is látja, hogy a gyújtogató sokkal közelebb van céljához, semhogy ő azt különben megakadályozni képes lenne, felfogja az épen nála levő puskát s a gyujtogatót lelövi. Nincs-e itt emberölés in optima forma? Kiderítetnek a ténykörülmények s kérdem : miért fogják a tettest felmenteni, esetleg csekély büntetéssel fenyíteni ? Mert a cél, mivégből a bűntettet elkövette, mint enyhítő körülmény jut az ítéletben érvényre. De ha ez a puskás ember azért indult volna el, hogy fát lopjon s látja, hogy egy másik is vele egy uton menve, őt meg fogja akadályozni s ez akadály elhárítása miatt lelövi, vesse fel magának V. K. azt a kérdést, hogy az a didergő ember azért lőtte-e meg a vele egy uton haladót, hogy megölje vagy szándéka csak a tulajdon intézménye megtámadhatására irányult s ezért csakis a btk. 340. §-a szerint öt évi börtönnel büntetné ? Feleslegesnek tartom ezek után a közbeeső, a végcélnak mintegy eszközeit képező célok természetének és hatásainak fejtegetését; egy kis gondolkozás rá fog vezetni mindenkit annak belátására, hogy ezek mind megannyi befejezett cselekményt képezhetnek, sőt gyakran a végcél realizálásáig nem is folytattatnak s mégis elvontan önmagukban való megítélés és méltatás tárgyát, tehát az eszmei bűnhalmazat elvének mintegy alapját képezik. Vegyük ezek után szemügyre adott esetünket s alkalmazva reá a mondottakat, lássuk mindenekelőtt, volt-e annak a tolvajnak szándéka más lakának szentségét megsérteni? Az illető azt tette fel magában, hogy csibét lop, azt is meggondolta, hol lehet legkönnyebben hozzájutni s mikor abban megállapodásra jutott, nekiindult lopni. Tudta, hogy a I kapu nyitva van, vagy tán hogy nincs is kapu, tudta vagy I legalább gyanította, hogy a kamarába erőszak nélkül lehet