A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 13. szám - A házasságtörésről

A JOG. A házasságtörésről. Irta: Dr. BLASKO LAJOS, lugosi ügyvéd. I ./ » . . , Tue la !« Dumas. f I. A római jog ellentétben a keleti és görök joggal az egyén önállóságát emelte érvényre. Az individualismus kiindulási pontja a római jognak. Az egyén uralma kiterjesztetik, de nem az egyenlőség alapján, hanem más egyének rovására. Ebben különbözik az antik szabadsági eszme a moderntől. A római jog az önzés joga. Csak a római eivis bir a jogok teljével; az idegen jogtalan. A ius gentium csak később szerez magának érvényt. A servus még személyiséggel sem birt; tárgya volt a tulajdonjognak. A mi a nőt illeti, ugy az folytonos alárendeltségi viszonyban volt. Eleinte a páter familias korlátlan halalmának van alávetve; később a férj manusa alá kerül. A férj a manusnál fogva nejének nem egyenjogú társa, hanem ura. A férjnek csak jogai, a nőnek csak kötelességei vannak. A nő a későbbi császári jog szerint vagyonilag emancipáltatott ugyan a férj hatalma alul, de csakis vagyonilag. A római családi felfogás a régi maradt. A római férj feltétlen hűséget követelt nejétől. A nő házassági hűsége egyoldalú jogi kötelesség volt. A nő részéről való megszegése a házassági hűségnek, az adulterium, súlyos megsértése volt a férj becsületének és vagyonának. A férj, a ki egyedül birt ius torival, neje irányában egyáltalában nem követhetett el adulteriumot. De lehetett azért a férfi is adulter; de csakis olykép, hogy ő egy más férjnek becsületébe gázolt és vagyoni jogkörét megsértette az által, hogy annak nejével nemileg közösült A római férj soha sem lehetett házasságtörő az által, hogy saját neje iránti hűségét szegte meg, a mennyiben ő nejének hűséggel nem tartozott. Ha ő hajadonnal közösült, legfeljebb stuprum miatt volt megbüntethető. A római jog tehát a házasságtörést szorosan egyoldalú szempontból fogta fel, a t. i. a férj jogának szempontjából. A házasságtörés római jog szerint, a házassági hűségnek a nő általi megszegése, elkövetve házasságon kivüli nemi közösülés által. A házasságtörés a legsúlyosabb és helyrehozhatlan megsértése volt a férj becsületének és vagyonjogának; súlyos bűntett volt és súlyos bűntettként büntettetett. A római jog felfogása merő egyoldalúságánál fogva hamis és tarthatatlan volt ; de volt annak egy eleme, melyet a későbbi jogtudomány elejtett, de melyet elejteni nem lett volna szabad, ha a házasságtörést helyesen akarjuk felfogni és a közérzülettel ellenkezésbe jutni nem akarunk. Ezen elem azon római nézet, a mely megfelelt és megfelel jelenleg is a közérzületnek, hogy a nő házasságtörése, megsértése a férj becsületének. A kánonjog egészen máskép fogja fel a házasságtörést, mint a római jog A kereszténység megadta azt az emberiségnek, a mit Végre az ország legfőbb közigazgatási hatóságánál, nevezetesen a királyi helytartótanácsnál egy hat tanácsosból és a szükséges segéd-személyzetből á'ló külön osztály állittassék fel, melynek tagjai időről-időre az Összes fogházi helyiségeket és pedig az állami főfelügyelet alatt álló kerületi börtönöket ép ugy mint a megyei és városi fogházakat meglátogatni és azok vezetésére befolyást gyakorolni hivatva lettek volna. Ezen kitűnő rendelkezések mellett az 1843. évi javaslatban olyanokat is találunk, melyek a mi tapasztalataink szerint a bírálatot nem igen állják meg. így például el lett határozva, hogy a munkára kötelezett fegyenceknek egy napi pensum adassék ki, hogy a munkájuk gyümölcséből egyenlő részt (a pénzérték Vo-dát) kapjanak és hogy ezen rész is a sérelmet szenvedett felek kártalanítására lefoglalható. Továbbá a fegyencek hetenkint csak kétszer egy-egy óra hosszat tehessenek a szabadban mozgást. A börtönbüntetésre elitéltek a börtönbüntetés egész tartama alatt ne kaphassanak övéiktől leveleket, se azoknak ne Írhassanak, s végül a fegyencek ellátása nyilvános ajánlat utján a legolcsóbbnak, az ő munkaerejük értékesítése pedig a legtöbbet igérő vállalkozónak adassék ki. Dacára ezen és még néhány hiányos határozatnak, nem lehet tagadni, hogy az 1843. évi javaslat igen egészséges alapon nyuo-odott, s azon idő tényleges állapotaihoz mérten, oly előmenetelt mutat, mely bármely országnak becsületére válnék. Hogy ezen javaslattal behatóbban foglalkoztunk, azzal van indokolva, hogv habár soha törvényerőre nem emelkedett, mégis későbbi időkbén igen jelentékeny befolyást gyakorolt a börtönügy fejlődésére. eddig nem ismert, — az egyenlőséget! Az egyének egy része nem fosztatott meg emberi méltóságától, hogy az egyének másik és kisebb részének uralmi köre minél nagyobb legyen. Az isten előtti egyenlőség megteremtette az emberek közti egyenlőséget. A kereszténység a házasságot is reformálta az által, hogy vallás-erkölcsi intézménynyé emelte és hogy a férjet és nőt, m i n t két egyenjogú felet állította egymás mellé. A házasságnem csak liberorum querendorum causa, hanem a kölcsönös boldogitás, nemcsak a kölcsönös physikai, hanem psychikai és ethikai kiegészítés céljából is köttetett. A keresztény házasságot a geniális George Sand így határozta meg: »A házasság két akarat egygyéolvadása a végett, hogy a szeretet erejével és hevével ezen és a jövő életre egymásnak örök hűséget fogadjon.« A kánonjog szerint a házasságtörés szentségtörés volt, a mely a férj által ép úgy volt elkövethető, mint a nő által. A házasság kölcsönös hűségre és szeretetre kötelezte a férjet és nőt egyaránt. A kánonjog véget vetett az egyoldalú római jogi felfogásnak. A házasságtörésnek ez által egy új és minősített faja jött létre, az adulterium duplicatuin, a kettős házasságtörés. Létrejött ez akkor, midőn egy házas férfi egy férjes nővel közösült; mert kétszeres szentségtörés küvettetett itt el. Az által, hogy a kánonjog a házasságtörést szentségtörésnek minősítette, első sorban azon kérdés lépett előtérbe, hogy mikor vált a házasság szentséggé, azaz, mikor volt az érvényesen kötöttnek tekinthető. E tekintetben két tan virágzott. A tridenti zsinat előtt általánosan el volt fogadva azon tan, hogy a felek kölcsönös beleegyezésében fekszik a szentség. Es ez az egyedüli helyes, mert a régi tan. Canus Menyhért spanyol domokosrendi szerző tes tanítása óta azonban elterjedt azon tan, hogy a pap a szentség kiszolgáltatója, és hogy a szentség a felek szerződésétől elválasztható. Ezen tannak kedveztek ugyan a pápák, de általános elfogadásra nem talált, sőt korunkban a kánonjog összes kiváló tanítói Waltér, Richter, Schultze és Philips mind a régi tanhoz ragaszkodnak. Abból, hogy a házasságtörés kánonjog szerint szentségtörés volt, önkényt következett, hogy a kánonjog, ép úgy a mint a római jog is, azt súlyos bűntettnek tekintette, és a szerint büntette. A kánonjogi felfogás a római jogihoz viszonyítva haladást jelentett, a mennyiben a nőt a férjjel egyenjogositotta és kimondotta, hogy: »christiana religio adulterium in utroque sexu pari ratione condemnat.« Az egyedüli hiba az, hogy a kánonjog a házasságtörést ismét egyoldalúan csakis a szentségtörés szempontjából tekintette és ez által egészen félszeg rendelkezéseknek lett eredményezője. A közönséges német jog szorosan ragaszkodott a kánonjog fogalommeghatározásához. Idővel azonban a szentségtörés fogalma a házasságtörés fogalmából kiesett, ugy hogy közönséges németjog szerint a házasságtörés egyszerűen megsértése a házassági hűsé gn e k, bármelyik házasfélnek házasságon kivüli nemi közösülés által. (Lásd Const. Carol.) Német jog szerint is meg volt külön' böztethető az adulterium simplex és az adulterium duplicatum (Oberhurerei.) Továbbá megmaradt a kánonjogból az is, hogy a házasságtörés mint súlyos bűntett lett büntetve. Ha a házasságtörésre vonatkozó régi magyar törvényeinket tekintjük, ugy látni fogjuk, hogy azok a házasságtörést a római jogtól ép ugy, mint a kánonjogtól egészen eltérően fogták fel. Jele ismét annak, hogy a magyar jog, ha kapott is impulsust a nyugoti jogoktól, egészben véve mégis önállóan fejlődött és az eredeti nemzeti jogfelfogásból indulva ki, önálló irányban vette fejlődési útját. Talán nincs európai jog, melyre a római és kánoni anyajogok oly kevés befolyással voltak, mint a magyar jogra. Kívánatos volna, hogy ha továbbra is saját nemzeti jogintézményeinkből merítenénk többet és ne a recipiálás kényelmes útjára lépjünk. Régi törvényeink elvben elismerték, hogy a házasságtörés a férj által ép ugy követhető el, mint a feleség által. Bizonyítják régibb törvényeink azon intézkedései, hogy a feleségnek jogában állott házasságtörő férje ellen az elválást követelni. E z t követelhette a sértett feleség ;de nem követelhette a házasságtörő férj megbüntetését. A férj azonban házasságtörésen tetten kapott feleségét megölhette. Joga volt továbbá a férjnek a házasságtörő nőt bűnvádi kereset alá vonni; a mikor is a bűnös nő fej vesztéssel is volt büntethető. Látjuk tehát, hogy régi nemzeti jogunk elismerve a házas felek egyenjogúságát, mégis a házasságtörést, mint súlyos bűn-