A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 13. szám - A váltótelepités fogalommeghatározása

A JOG. 101 tettet, csak akkor büntette, midőn azt a nő követte el. Ez pedig a dolog lényegéből folyó és oly megfelelő felfogás, hogy hiba volt ezen felfogástól eltérni csak azért, hogy a nyugoti codexeket utánozhassuk. Midőn a magyar nemzeti jog csak a nö házasságtörését fenyítette kérlelhetlenül, ez azon felfogásból eredt, hogy ez a férj becsületének oly súlyos megsértése, hogy csakis a halál lehetett megfelelő bűnhődése. Hasonló fogalmat találtunk a római jogban is. Csakhogy a magyar jognak ezen felfogása egészen független a római jogtól, egészen önállóan nemzeti felfogás. E kettő közt az alapra nézve is nagy a különbség; mert a római jog szerint ezen becsületsértés tulajdonképen a férji hatalom feltétlen fclsöbbségének megsértése, a tisztelet és alárendeltség megtagadása volt; mig a magyar jog felfogása szerint ez egyenes megsértése volt a férfibecsületnek és kettészakitása a szeretet gyöngéd kötelékeinek. Látható tehát, hogy a régi magyar jog szerint a házasságtörés fogalma magában egyesítette némikép a római jogi és kánonjogi elemeket, de ezektől ép úgy, mint a közönséges német jogtól is egészen független volt. Hasonló volt a franczia felfogáshoz, melynél még a Code pénal is megmaradt, és csak sajnálható, hogy újabb jogi fejlődésünk e tekintetben is szakított a regi helyes felfogással és egészen a német doctrinához csatlakozott J V A váltótelepités fogalommeghatározása.* L Miskolczy Barnabásnak a »Jog« 11. számában közölt, a váltótelepités fogalmának a kir. Curia által történt meghatározását illető cikkére egy kis észrevételem van. Az emiitett cikkből ugyanis az tűnik ki, mintha a kir. Curia a váltó-óvás körül egy egészen új, szokatlan, tehát körülbelül a törvényben nem gyökerező jogelvet állapított volna meg, a mennyiben oly váltót, melyen a telep helyét jelölő záradék így szól : »fizetendő Egerben az egri keresk. és ipar hitelintézetnél telepitett váltónak mondta ki, melyet tehát óvás alkalmával az intézetnek kellett volna_fizetés végett bemutatni és nem az intézvényezettnek. A cikkíró ur egész deductiójának e telephelyet kijelöl") záradék szövegezését veszi alapjául és ebből vonja le téves következtetéseit, holott ha a váltót magát egész terjedelmében netn közölte volna, ama záradékból magából azt, vájjon a váltó telepitett-e vagy nem, meghatározni épen nem lehetett volna. De közölve lévén a váltó, határozottan állítom, hogy az csakugyan telepitett váltó s az egri keresk. és ipar-hitelbank a telepes, következőleg azt fizetés végett nem az elfogadónak, hanem az emiitett banknak kellett volna bemutatni. A t e 1 e p i t c 11 váltó az, melyen az intézvényezett lakhelyétől különböző fizetési hely van kijelölve; nem pedig az, melyben — a cikkiró szerint — ki van tüntetve a személy, ki által a váltó fizetendő. A hely különbözősége tehát és nem bizonyos személy kijelölése képezi a telepítés eriteriumát, mi a V. T. 24. §-nak figyelmes elolvasása után önként szembe ötlik, még pedig annál inkább, mert e §-ban azon váltó is telepitettnek mondatik, melyen a telepes — személy vagy intézet — kijelölve nincs, feltéve természetesen, hogy a fizetési hely az intézvényezett lakhelyétől — de nem lakásától ugyanazon helyben .— különböző legyen; minthogy tehát a közlött váltón az intézvényezett lakhelyétől — Josefstadt — különböző fizetési hely — Eger — van kijelölve, az a törvény értelmében telepitett váltó és minthogy Egerben, a fizetési helyen, az egri keresk. és iparhitelbank van megemlítve, kinél a fizetésnek történnie kell,** nem szenved kétséget, hogy az említett bank a telepes s hogy azt kell a fizetésre felhívni. Cikkiró téved, mikor azt hiszi, hogy a telep helye az egri keresk. és ipar-hitelbank helyisége, a telep helye: Eger; s ha e mellett még egy személy vagy intézet is van megnevezve kinél, vagy ki által vagy kinek helyiségében történjék a fizetés, ez intézet vagy személy a telepes. E felfogáson nem változtathat a váltó kiállítási célja, mert a váltó absolut értékű papír lévén, ha különben törvényszerüleg * Ezen tárgyról még három dolgozat érkezett be hozzánk, melyeket jövő számunkban közölni fogunk. Ezzel az eszmecserét ezen kérdés fölött befejezettnek nyilvánítjuk. A szerk. ** E váltó az antwerpeni nemzetközi eongressus javaslata 16. §-a szerint helyesen van kiállítva ; de ez nálunk nem törvény. van kiállítva, elbírálásának alapját kiállítási indoka vagy célja soha se képezheti. Ugy látszik, cikkiró azon gyakori váltókra gondolt, melyeken az intézvényezett lakhelye ugyan az az intézet helyével, ugyanott lakik, hol az intézet van, s ezeken fizetési helyként az intézet helyisége pénztára stb. van kijelölve, ezekre nézve igaza vau, hogy ezek nem telepitett váltók s ezeket fizetés végett nem az intézetnek, hanem az elfogadónak kell bemutatni az intései helyiségében, mert ö a váltó elfogadásakor kötelezte magát, hogy nem a maga lakásán, hanem a kijelölt intézetnél fogja a fizetést teljesíteni. Azt kérdi még a cikkiró: hogyan óvatoljon most már a közjegyző egy hasonló váltót ? Hasonló váltót! Hisz az előbb és utóbb emiitettek nem hasonló váltók, az előbbiek telepitettek, az utóbbiak nem s igy kétfélekép kell óvatolni: az utóbbiakat ugy, mint eddig szokta, hogy t. i. az elfogadót ott nem találta stb., az előbbieket pedig az intézet igazgatójának vagy pénztárnokának kell bemutatni azon felhívással, hogy fizettesse vagy fizesse ki, ki valószínűleg azt fogja, válaszolni, hogy ő a váltót fedezet hiányában ki nem fizeti. És ez nem is oly képtelenség, mint cikkiró ur mondja, mert e formalitás megszerzi az intézetnek, mint váltótulajdonosnak a visszkereseti jogot az előzök ellen, kik közül magát természetesen kihagyja. Bánffay Simon, kir. tanácsos, közjegyző Pécsett. y ii. E lapok ll-ik számában M. B. nagyváradi kollegámtól egy czikk jelent meg, mely a kir. Curia által 624/885. szám alatt hozott és ezen lapok 3-ik számában közlött döntvényt veszi bírálat alá és ez alkalommal azon nézetének ad kifejezést, hogy a kérdéses döntvény az eddigi bírósági határozatok s az 1840-ik évi váltótörvények életbelépte óta divó szokás ellenére egy oly jogelvet állápit meg, melynek az összes óvatoló közegek s óvatolást eszközöltető felek mindé/ideig az ellenkezőjét tartották. A cikk végén pedig azon kérdést veti fel tisztelt kollegám, hogy miként óvatoljon most már a közjegyző egy hasonló váltót, hiszen évek hosszú során ugy óvatolt mindenki, mint az illető egri közjegyző s ezen óvás mindenki által mindig jónak tartatott. Tisztelt kollegám a kérdéses döntvényt két oldalról támadja meg. Egyrészről azt kívánja bebizonyítani, hogy a döntvény alapját képező váltó nem volt telepitett váltó; másrészről pedig oltalom alá veszi az óvatoló közjegyzőt, állítván, hogy az, az óvást törvényszerűen vette fel és hogy évek hosszú során mindenki ugy óvatolt. Engedje meg tisztelt kollegám, hogy ezen cikkére intézményünk jól felfogott érdekében szerény észrevételeimet megtehessem. Ugyanis a döntvény alapját képező váltót a közlött Ítéletek szerint mindhárom bíróság telepitett váltónak ismerte el. Ezen három bírósági ítélet előtt, ugy hiszem, tisztelt kollegám is meghajol. Különben szerény véleményem szerint az 1876. évi XX VII ik törvénycikk 24-ik szakasza nem egy célját ért, tehát már elfogadott váltónak kellékeiről, hanem az elfogadás mikéntjéről szól s igy a hivatkozott szakasz jelen ügy eldöntésénél figyelembe sem jöhetett annál kevésbé, minthogy az óvás nem az elfogadás — hanem fizetés — hiánya miatt a kibocsátó és forgatók ellen érvénvesithető visszkereset fenntartása végett volt teljesítendő. Ha pedig a váltó telepitett váltó volt, a mint azt mindhárom bíróság elismerte, akkor az óvás az 1876. évi XXVII-ik törvénycikk 43. és 99. szakaszai szerint szabálytalanul vétetett fel, mert a 43-ik szakasz határozottan rendeli, hogy a telepitett váltókat a telepesnél kell fizetés végett bemutatni; a 99-ik szakasz 3-ik pontja pedig azt rendeli, hogy az óvásnak magában kell foglalni az óvatolt személyhez intézett felszólítást és ennek válaszát. Jelen esetben tehát a kérdéses váltó kifizetés végett a telepesnél lett volna bemutatandó, az ehez intézett felszólítás és annak válasza az óvási oklevélbe lett volna felveendő. Azonban a döntvény alapját képező váltónak óvásáról felvett s e lapok 11 ik számában közlött óvási oklevél szerint a váltó nem a telepesnél mutattatott be, hanem az elfogadónál szándékoltatott bemutattatni. De ha már az óvatoló tisztelt kollegám a kérdéses váltót telepített váltónak nem tekintette : akkor is a váltót az 1876. évi XX\ Il-ik t.-c. 43-ik szakasza szerint az intézvénvezett, vagv jobban mondva elfogadó egyén vagy cégnél, annak lakásán vagv telephelyén kellett volna bemutatni és ha elfogadót lakásán vaffv telephelyén nem találta, a hivatkozott törvény 102-ik szakasza értelmében járt volna el, de semmiesetre sem lehetett az elfosradót