A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 13. szám - A magyar börtönügy fejlődési története a jelen század kezdetétől. 2. r.

A JOG. 99 tésrc méltó példa gyanánt szab elő, azt fogja eredményezni, hogy csak azon kínvallatás és csak azon kinzás fog acta szerüleg kiderittetni, mely sérüléseket és sebhelyeket hagy vissza, hogy tehát mindazon visszaélés és mindazon kinzás, mely ezen határon i n n e n marad, valamint ki van rekesztve a felvétetni rendelt jegyzőkönyv hivatalosan megállapított keretéből és a rendeletnek, nem mondom, hogy célzatos, de a gyakorlatban csak e keretben érvényesülhető egész irányából, ép ugy kirekesztve marad a birói cognitio látköréből is. Mert ne feledjük, hogy az inquisitio lappangva egész napjainkig terjedhetett; felháborító történetének csak egy lélektani magyarázata van : az, hogy azok, kik a kínvallatást gyakorolták, abban a rettenetes tévhitben éltek, hogy a gyanúsítottnak és vádlottnak kötelessége a vallomás, hogy tehát ebből folyólag a vallatás nemcsak megengedve, de egyenesen parancsolva van és az ennek megfelelőleg nemcsak elmehet, de annak el is kell mennie azon végső határig, a hol a kormány tiltó rendelete kezdetét veszi; sőt hogy félhivatalosan ezen túl is szívesen tűretik. A ki ezzel a psychologikus igazsággal egybeveti az igazságügyminiszteri rendeletet, mely egyfelől tagadja és szépíti a visszaéléseket, másfelöl a kínvallatás kezdetéül azt a stádiumot jelöli meg, a hol már sérülések és sebhelyek lépnek íel, az nem fogja alaptalannak tekinteni azon aggodalmat, melynek e sorokban kifejezést adunk. Ha pedig ehhez hozzávesszük még, hogy a rendeletnek nyíltan kifejezett célja nem egyéb, mint hogy »egyrészt -— szó szerint idézünk — az alaptalan és a közbiztonsági közegeknek tekintélyét is sértő vádaknak eleje vétessék, más részt pedig mellőzhetővé váljék minden új vizsgálat, mely egyébként az ily alaptalan vádakat követni szokta«, — nem hiszem, hogy tévedek, midőn azt állítom, hogy az ily irányú rendeletnek a gyakorlati életben az az eredménye lesz, hogy azt a kínval lató csendőrök egyrészről komoly figyelmeztetésnek fogják tekinteni az iránt, hogy jövőben csak oly fokig szabad a vallatást practizálniok, a meddig sérülésektől és sebhelyektől tartani nincsen ok, másrésztől pedig joggal ünnepélyes megnyugtatásnak tarthatják az iránt, hogy minden kínvallatás, mely ezt a fokot nem éri el, a jegyzőkönyvi kihallgatás hivatalosan megállapított keretéből is kizárva lesz. Meg vagyok győződve, hogy a minisztériumtól távol állott ily eredménynek gondolata, midőn a rendeletet fogalmazta ; de hogy az az életben ide fog vezetni s hogy oly rendelet, mely nem elég nyilt és őszinte a bajok felderítésében, sohasem fogja sikerrel azokat orvosolhatni sem, az előttem kétségtelen. Pedig mily egyszerű volna az orvoslás igazi módja! Constatálni az egyes esetekben tényleg megtörtént visszaéléseket, ezzel kapcsolatban megtiltani a csendőröknek egyáltalában a vallatást, figyelmeztetve őket arra a büntetésre, mely e rendelet megszegőit fogja sújtani, a mi, jól tudom, mind a belügyi kormány dolga; de azután az igazságügyi kormány részéről annál kevésbé titkolni és leplezgetni a bajokat és módot adni a bíróságoknak arra, hogy kötelesség szerüleg meggyőződhessenek arról, hogy a letartóztatott a csendőrök által vallatás alá vétetett-e és mily bánásmódban részesült: az az, a mi nélkül lehetetlennek tartom az orvoslást. És merem állítani, hogy ez az egyszerű, nyilt és őszinte eljárás, a mint egyrészről már a sikernek biztositékát is magában hordja, másrészről a rendőrségre nézve épen nem bir azzal a comprotnittáló háttérrel, melytől a miniszteri rendelet szerint szövegezett kérdést elválasztani nem lehet. De nekem legjobban fáj, nem tagadom, az, hogy a magyar igazságügyi kormánynak akkor, midőn az emberi jogok legszentebbikének védelméről és biztositásáról van szó, nem rögtön e jog szentsége, hanem mindenekelőtt és min denekfölött a csendőrség tekintélye az, mely eszébe jut és hogy midőn a tényleg felmerült kínvallatási esetek folytán ezek ismétlődésének megakadályozása címén és ennek céljából kellene, hogy intézkedjék, akkor a címlap, mely a rendeletre ráragasztatik, a lehető legfeltűnőbb alakban hirdeti, hogy a felmerült vádak alaptalansága az, melynek constatálása céljából a vizsgálat elrendeltetik. Az inquisitio borzalmas hatalmának ez a theoria volt mindenütt, a hol az napjainkig fenn tudta tartani magát, legtermészetesebb oszlopa és istápja. Ki hiszi, hogy az nálunk az emberi jogok biztositékává leszen ? Ez a hit az, melyben a igazságügyminiszterium tévedett — s nagyon tartok tőle, hogy e tévedés keserűen meg fogja bőszülni magát. hatná az oltárt és az isteni tiszteletet, 68 pedig annak visszfényes képét kapná, a mely célból kis tükrök a szükséges állásban részint a zárkákban, részint pedig a folyosó rácsozatán megerősíttetnének és a midőn már reájuk szükség nem volna, a falba visszacsapódnának, így akarták megadni a fegyenceknek a módot, hogy az isteni tiszteleten csoportonkint részt vehessenek, a mi az által is könnvittetett volna, mivel minden ötven egyenlő vallású fegyenc részére egy lelkipásztort akartak alkalmazni. Hogy miért akarta ezen bizottság a fegyencek elkülönítését ily nagy szigorral keresztül vinni, kitűnik a bizottsági tanácskozási jegyzőkönyvnek következő szavaiból: »Hogy a fogházak (tekintettel az ezekben a fegyencekre alkalmazott testi és szellemi gondozásra) az ő tulajdonképeni büntető jellegüket teljesen el ne veszítsék és hogy a külömbség fogház és nevelőintézet között a korszellemnek általános hangulata által meg ne szűnjék, okvetlen szükségesnek látszik a büntetési rendszernek bizonyos nyomasztó hatást hagyni. Ennek nem szabad testi kényszerből állani, mert a testi büntetéseknek már nincs jövője, erkölcsi nyomásból kell tehát neki állania, a mire az elkülönítés vagy a feltétlen hallgatáson kívül még eszközt fel nem találtak.« Ezen negyvenkét év előtt tett nyilatkozat még ma is actuális fontosságú és élénk tanúsága azon bizottság helyes felfogásának. Ha azon időben az ige hússá vált volna és Magyarország felett nem zajlottak volna le oly évtizedek, a melyek alatt az ország teremtő szelleme tetszhalálban feküdt, ha az ország rendelkezési joga saját eszköz'ei felett hosszú időn keresztül nem szűnt volna meg: Magyarország börtönügye ma az európai culturállamok sorában kiváló helyet foglalna el. Még megemlitjük, hogy az 1843. évi büntető törvényjavaslat 3-ik részében, a mely a fogházügygyei foglalkozik, annak 387. §-ában mindazon szabályok felvétettek, melyek a foglyokkal való bánásmódra vonatkoznak. Ezen szabályok a szerint külömböztek, a mint vizsgálati foglyoknál, egyszerű fogházbüntetések, félévnél kisebb börtönbüntetések, vagy végül ennél hosszabb börtönbüntetéseknél nyertek alkalmazást. Ámbár általánosságban a szigor nem hiányzott ezeknél, mindamellett némely tekintetben igen humánusok valának. Eltekintve azon szabályoktól, melyek azóta minden fogházrendszabályban alkalmazást nyertek és ez okból ma már egész általánosak, példaként csak azt emiitjük meg, hogy ezen javaslat szerint minden vagyontalan vizsgálati fogoly elbocsátásának esetében a fogházfelügyelőség pénztárából olyan összeggel segélyezendő lett volna, a mely neki legalább 8 napra szükségleteit biztosítsa. Az egyszerű fogházbüntetésre elitéltnek levelei felbontatlanul adandók át neki és ép ily módon küldendők el az ő levelei, írószereket tarthatnak maguknál és ha körülményeik megengedik jogukban áll zárkájukat a házrendszerü időn túl is megvilágítani. A mellett hogy a fegyencek étkezéséről gondoskodva volt, a külső étkezés minden neme el volt tiltva. A fegyelmi hatóságot a kerületi börtönökben egy három tagu eollegium gyakorolta volna, a mely határozat a fegyelmi büntetések szigorúságában leli magyarázatát. Ezen fegyelmi hatóságnak tudniillik jogában áll, sötét kamarába való lezárást, kenyér és vizre való egyidejű reductióval, 30 napi tartamban elrendelni, a mely büntetés a fekhely elvonásával és 4 napi teljes bőjtöléssel még súlyosbitható volt. A folytonos ellenőrzés okából a megyei főispánok két megyei bizottsági tag kiséretében a börtönhelyiségeket hetenkint egyszer meglátogatni tartozzanak.