A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 13. szám - A magyar börtönügy fejlődési története a jelen század kezdetétől. 2. r.

98 A J OG. Az igazságügyminiszterium azonban, ugy látszik, tisztán politikus szempontokból egészen más álláspontot foglalt el. Azt, hogy e vádak alaptalanoknak bizonyultak, az igazság tudatos megsértése nélkül nem mondhatta. Azt, hogy voltakesetek, melyekben e vádak alaposaknak igazoltattak, nem volt elég bátorsága bevallani. Mit mond tehát? »A csendőrök ellen ezen alaposan megindított vizsgálat rendszerint a vádaknak alaptalanságát derítette ki;« és ezt követi azután különös logikai nexusban az a meglepő consequentia, hogy mert e vádak rendszerint alaptalanoknak bizonyultak, azért szükségesnek találtatott olyan intézkedés, melyet ha egyszer azt kormány rendeli el, nem a vádak alaptalanságával, hanem egyedül azok alaposságával szabad és lehet indokolni. A kormányrendelet ugyanis meghagyja, hogy a csendőrök által letartóztatottakhoz ez a kérdés intéztessék : »Vannak-e testén sérülések és sebhelyek, ha igen, hogyan és mikor keletkeztek azok ?« Az én nézetem szerint kettő közül csak az egyik állhat : ha az igazságügyminiszterium szükségesnek és elkerülhetlennek tartja, hogy a csendőrök által bekísért letartóztatottakhoz ez a megdöbbentő kérdés intéztessék, akkor a minisztériumnak nem szabad tagadni és szépíteni a bár csak egyes esetekben létező bajt, melynek oly heroikus és valóban aggodalmat keltő orvosszerre van szüksége, minő e kérdésben foglaltatik; vagy ha csakugyan arról van meggyőződve, hogy nem szépíti a tényeket, mert voltaképen ugy áll a dolog, hogy a kinzási vádak alaptalanoknak bizonyultak, akkor azt a megdöbbentő kérdést, melyet csak komoly és általános veszély indokolhat és tesz jogosulttá, felállítania nem szabad. De azt fogja talán mondani valaki, hogy egyrészről a csendőrség fenntartandó tekintélye, másfelől pedig az az igazságszolgáltatási érdek, hogy a beismerő vallomások visszavonására maga a kormány ne szolgáltasson hivatalos tekintélyével approbált indokot, igényli azt az óvatos formulát, mely a szépítgető indokolásban foglaltatik. Nézzük először ennek az argumentatiónak első felét. Az én meggyőződésem, — melyet pedig az, a kinek érzéke van a kormányintézkedések erkölcsi erejének és hatásának mérlegelése iránt, helyeselni fog, — az, hogy sohasem volt | és sohasem lehet sértő bármely testületre, ha tényleg napfényre derített egyes visszaélések esetében generális intézkedés történik az emberi jogok védelmének érdekében azor célból, hogy e visszaélések megszűnjenek, hogy azok, kil< vétkeztek, megfenyíttessenek és maga a testület, melynek ez a saját becsületbeli érdeke, megszabaduljon attól a folttól, melyet egyesek visszaélése kent reá. Ez magának az intézmény erkölcsi hitelének és reputatiójának nemes védelme egyesek ellenében, kik ezt a reputatiót bemocskolják. De ha a kormány oda áll ország és világ elé és saját tekintélyének súlyát használva fel, azt mondja: nincs visszaélés, a vádak alaptalanok ; sőt tovább megy és az elrendelt vizsgálat céljául egyenesen azt tűzi ki, hogy »az alaptalan és a közbiztonsági közegeknek tekintélyét is sértő vádaknak eleje vétessék« — és azután a maga egész nyerseségében és megdöbbentőleg azt adja a bíráknak utasításul, hogy a csend, őrök által letartóztatottoknál és csakis ezeknél a birói közegek egyenesen sérüléseket és sebhelyeket nyomozzanak, — ennél súlyosabb, mert leplezett és közvetett, az igazságnak egyes esetekben bevallása helyett általános gyanút keltő és ebben rejlő compromittálását valamely testületnek képzelni nem tudom. Ám lássuk már most a kérdés másik felét, mely az igazságszolgáltatás érdekében culminál. Azt fogják mondani, szinte hallom már, hogy a kormány gyökerében akarja orvosolni a bajt s azért a kendőző indokolás daczára is megragadja a bajt ott, a hol azt megfogni kell s ezért egész kíméletlenül állítja fel a kérdést, mely sérüléseket és sebhelyeket keres, mert nem tűrheti, hogy ha a baj létezik, a visszaélés elkerülje a büntetést. Nem tehetek róla, de engem az* a tanulság, melyet az inquisitio borzalmának lelketrázó történelméből meritek, arra tanít, hogy az orvoslás ezen módjában Tamás legyek. Én e szomorú tanulságra hivatkozva, merem állítani, hogy épen azért, mert a minisztérium által felállított ama kérdés: »Vannak-e a fogoly testén sérülések, vagy sebhelyek ?« abból a feltevésből indul ki, hogy a kínvallatás csak ott kez d ő d i k , a hol már sérülések és sebhelyek constatálhatók, — természetszerűleg és szükségképen, főleg annak a leplezgető iránynak hatása alatt, melyet a miniszteri rendelet szinte követ TÁRCA. A magyar börtönügy fejlődési története a jelen század kezdetétől. Irta : Dr. LÁSZLÓ ZSIGMOND, igazságügyi miniszteri tanácsos, Budapesten. A »Jog« eredeti tárcája. — X (Második közlemény.' Ezen bizottság feladatát gyakorlatilag fogta fel. Mindenekelőtt az iránt akart tisztába jönni, hogy hány fogoly számára kell nyomban jobb helyiségről gondoskodni és hogy az ez által okozandó költségeket elő lehet-e teremteni? Az összes foglyok tiz évi átlagának kiszámításánál kitűnt, hogy uj épületekkel csak azokról lehet gondoskodni, a kik legalább is egy félévre vannak elitélve, hogy az ilyen foglyok évi átlagszáma 4,886, mig ellenben a vizsgálati és azon foglyok száma, kik félévnél kevesebbre vannak elitélve, 18,996-ot tesz. Ez okból elhatározták, hogy a vizsgálati és a félévnél rövidebb időtartamra elitélt foglyok elhelyezéséről ez utánra is a megyei és városi hatóságok tartoznak gondoskodni, a félévre vagy ennél hosszabb időre elitélt foglyok részére azonban az ország különböző helyein úgynevezett kerületi börtönök épitessenek és pedig legfeljebb 500 főre terjedő területtel. — Ezen kerületi börtönök előállítási költségeit egyedül az állam, a kezelési költségeket azonban a megyék együttesen viseljék és ezenkívül az egyes megyei hatóságok a felmerülendő költségekhez az ő területeikből beszállított fegyenczek számához képest járuljanak. A fentemiitett 4,880. számú átlaghoz képest 10 kerületi börtön felállítását és a felépítendő épületekre a legszigorúbb m a g á ne 1 zárási rendszert hozta ezen bizottság javaslatba. A csillagrendszer szerinti építést elejtették és elhatározták, hogy hossza egyenes vonalú épületek építtessenek egymással szemközt fekvő kettős zárkasorral minden emeleten, a padozattól egész a tetőig nyitott középtérrel és a zárkák körül vezető szabadon függő folyosóval. Oly helyiségek, melyek közös használatra szolgálnak, mint templom, iskolák, kórtermek, a tervezetből törölve lettek. Egy ily kerületi börtön felépítése és teljes berendezése az akkori érték szerint 337,338 frttól egész 403,535 frtot igényelt volna. A magánelzárás a legszigorúbban keresztülviendő lett volna és pedig az egész büntetési idő alatt tekintet nélkül annak tartamára. A fegyencek találkozása föltétlenül el lett volna tiltva, ugy hogy még a betegek is, ámbátor az épületnek egy elkülönített részében, de ott is zárkákban lettek volna elhelyezve. Az elkülönítésnek ily szigorú keresztülvitele mellett és elkülönített ülőhelyekkel ellátott kápolna hiányában a fegyenceknek az isteni tiszteleten való jelenléte a legnagyobb nehézségekbe ütközött volna. Hogy mily módon akarták elérni, hogy minden fegyenc az istentiszteleten részt vegyen, a nélkül hogy zárkáját elhagyná, nem lesz érdektelen részletesebben előadni. Azon indítvány lett téve, hogy a nyílt és a zárkasorok között lévő körülbelül 5 méter széles középtéren egy alacsony magaslatra egy hordozható oltár felállitassék, mely egy időben az egymás felett fekvő 84 zárkából részben közvetlenül, részint egy tükör visszfénye folytán látható legyen — a nélkül azonban, hogy az egymással szemközt levő fegyencek egymást megismerhessék vagy jelekkel egymást értesíthessék. Ezrn célból a zárkaajtóban 2*5 ctm. széles és legfeljebb 8 ctm. magas nyílásokat akartak készíttetni finom drótsodronynyal elfedve, a mely nyilás használat után kívülről egészen becsukható legyen. Ezen nyílásokon át 16 fegyenc közvetlenül lát-