Tálné Molnár Erika (szerk.): Munkaviszony megszüntetése. Rendes és rendkívüli felmondás (Budapest, 2008)

Rendes felmondás 130 központban megjelent. A bíróságok tehát megalapozottan állapították meg, hogy a rendes felmondás közlésekor a felperes felmondási tilalom alatt állt [Mt. 90. § (1) bek. a) pont]. Az irányadó jogerős ítéleti tényállás szerint a felperest 1999. október 27-én vette az orvos keresőképtelen állományba, amit sem aznap, sem másnap a munkáltatónak nem jelentett be. A felperesnek a perben tett nyilatkozataiból („Nem közöltem, hogy keresőképtelen állományban vagyok, mert tudtam, hogy ennek következményei vannak." „Az alperesnél az az előírás, hogy ha valaki keresőképtelen állományba kerül, akkor azt másnap köteles jelezni az illetékes felé. Nekem F. Gy. kereskedelmi igazgató felé kellett volna jeleznem"; megállapítható, hogy a keresőképtelenségét a munkaviszonya megszüntetéséről október 28-án a kereskedelmi igazgató jelenlétében folytatott megbeszélésen elhallgatta. A felperest az alperes a munkaszerződés tanúsága szerint változó munkahelyen foglalkoztatta, a felperes a munkáját három megye területén végezte, következésképpen a budaörsi központtal működő alperesnek nem volt tudomása az 1999. október 27-étől fennálló keresőképtelenségéről, és semmi olyan körülmény nem merült fel, amiből erre következtethetett volna. A keresőképtelenségről csak a rendes felmondás közlését követő napon értesült akkor, amikor a felperes már jogvitát kezdeményezett az 1999. október 28-án a feletteseivel folytatott személyes megbeszélést követően. A felperes vezető beosztásban, területi igazgatóként dolgozott, a budaörsi központba való berendeléséről a keresőképtelensége előtt utasítást kapott az alperestől, továbbá az október 28-án történt megbeszélést megelőzően a központban hosszabb ideig várakoznia kellett. A munkaügyi bíróság előtt tett nyilatkozata szerint: „az igazgató szobájában leültem, és beszélgettem a kolléganőkkel. Úgy tudom, hogy már reggel óta folytak a megbeszélések, már többen túl voltak rajta." Ebből a nyilatkozatból a felperesnek a munkaviszonya megszüntetésére irányuló munkáltatói szándékról való tudomására lehet következtetni. Mindezekből a körülményekből megállapítható, hogy a felperes szándékosan megszegte az Mt. 3. § (1) bekezdésében, és az Mt. 103. § (1) bekezdés c) pontjában szabályozott együttműködési kötelezettségét, amely a munkavállaló lényeges kötelezettségének minősül. A Legfelsőbb Bíróság már több eseti döntésében kifejtette, hogy a munkavállaló együttműködési kötelezettségéből - kifejezett rendelkezés hiányában is - változatlanul következik, hogy a munkáltató intézkedésének jogszerűségét befolyásoló keresőképtelenségét köteles a munkáltatója tudomására hozni. A felperes - a perben tett nyilatkozataiból megállapíthatóan - e kötelezettségével tisztában volt, ennek haladéktalan teljesítésében semmi nem akadályozta (fax, e-mail, a felettesével való személyes megbeszélés október 28-án). Az adott esetben a felperes a lényeges kötelezettségének (a keresőképtelensége bejelentésének) nem tett eleget, ezzel elzárta a munkáltatót attól a lehetőségtől, hogy erre az új tényre tekintettel hozza meg a döntését, majd keresetét kizárólag a keresőképtelenség miatt fennálló felmondási tilalomra alapította. A felperes eljárása ezért nem felelt meg a jóhiszemű és tisztességes eljárás általános elvének sem [Mt. 3. § (1) bek., Ptk. 4. § (1) bek.].