Kemenes István (szerk.): Az építési vállalkozási szerződések (Budapest, 2008)

Az építési vállalkozási szerződések 70 A felperest megillető díjat a felek a 2000. évre szóló vállalkozási szerződésükben tételes felmérésre utalással határozták meg, azzal azonban, hogy az egyes munkafázisokra, technológiai munkafolyamatokra vonatkozó - kilométerre, méterre vagy darabra számított, kalkulált - egységárakat átalányár formájában előre rögzítették, amelyek szükségképpen a teljesített mennyiségtől függően a vállalkozót megillető munkadíj számításának alapjai voltak. A felperes által elvégzett munkák mennyisége a felek között a perben sem volt vitás - miként azt a szakértő a helyszíni szemlén elhangzottak alapján megállapította -, a mennyiségi értékeket a peres felek nem vitatták. Az anyagköltség vonatkozásában megállapításra került ugyan, hogy az alperes esetenként drágább anyagot használt fel, ezt azonban a későbbiekben a megrendelő - és a szakértő is - műszakilag indokoltként elfogadta, nem kifogásolta. Az alperes valójában a vállalkozási szerződés 2. számú mellékletében meghatározott, egyes tételekre eső munkadíj egységárakat támadta kifogásként, és a szerződés szerinti egységárakat a piacon tevékenykedő más szolgáltatók által alkalmazott egységárakkal összevetve tartotta feltűnően aránytalannak. Helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 177. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően szakértői bizonyítást rendelt el arra vonatkozóan, kimutatható-e a felperes által alkalmazott egységárak tekintetében a kirívó, valóban feltűnő értékaránytalanság vagy sem. Önmagában ugyanis az a körülmény, hogy a felperes más szolgáltatókhoz képest magasabb egységárak alkalmazásával kötött szerződést az alperessel, a szerződés eredményes megtámadására, az érvénytelenség megállapítására nem vezethet, az áruviszonyok lényegéből adódó szóródás önmagában jogi beavatkozást nem tesz lehetővé. Ezzel szemben a perbeli szakértői vélemény, de az alperes által felkért magánszakértő egybehangzó véleménye szerinti részletes elemzés eredményeként is kimutatható, hogy a piaci egységárakhoz képest a felperes valóban feltűnően aránytalan egységárakat alkalmazott. Olyan mértékű aránytalanság állapítható meg, amely a szerződéskötés körülményeit, a szerződés egész tartalmát, a forgalmi- és értékviszonyokat, az ügylet jellegéből fakadó sajátosságokat is értékelve megalapozottá teszi a Ptk. 201. § (2) bekezdésére alapított megtámadási kifogást. A perbeli szakértő - más szolgáltatók áraival összehasonlítva, a nagyobb szolgáltatók monopolhelyzetéből adódó piactorzító hatásokra is figyelemmel minden esetben magasabb árat kalkulálva - tételesen vizsgálta a felperes által alkalmazott egységárak és a reálisan számítható egységárak közötti jelentősebb eltéréseket. Ennek eredményeként az egyes egységárak esetében az értékkülönbözet aránytalansága 63,3-293% közötti mértékű volt, amelyet az áruviszonyokkal szükségképpen együtt járó díjkalkulációkból fakadó különbözőségek nem indokolhatnak. Az eredményes megtámadás körében vizsgálni kellett, mekkora az az értékkülönbség, amely a szerződésben meghatározott díj és a reálisan felszámítható díj között mutatkozik. A felperes 63 849 800 Ft díjról állított ki számlát, a szakvélemény alapján elfogadott, az értékarányos díj pedig 41 959 457 Ft, így az értékkülönbség 21 890 343 Ft volt. Az elsőfokú bíróság az értékkülönbség aránytalanságát tévesen számította. Ezzel szemben az értékkülönbség, illetve a reális, elfogadott, valós díj arányát kell összemérni, ami a 21 890 343 Ft és a 41 959 457 Ft aránypárba állítása-