Büntetőjogi határozatok tára. IX. kötet (Budapest, 1929)

90 Anyagi jog. hanem tanukra, szakértőre stb. vonatkozó — nyilatkozataira, de viszont azzal a megszorítással, hogy ha e nyilatkozat az üggyel összefügg és az ügyfél érdekében szükséges volt. Ezen második bekezdése elején levő „az ügyfélnek és képviselőjének" kitétel nem azt jelenti tehát, mintha az első bekezdése is nem csupán az ügyfélnek vagy képviselőjének nyilatkozataira vonatkoznék, hanem csupán — érthetőbb szövegadás céljából — kifejezetten nevezi meg azokat a perbeli személyeket, akiket ugyan a törvényhozó — talán az addigi gyakorlatból következtetett magától értetődöttségre tekintettel — az első bekezdésben meg nem nevezett, de akiknek nyilatkozataira mindkét bekezdés egyaránt vonatkozik. A két bekezdés között tehát nem a nyilatkozatot tevő személyek tekintetében, hanem e nyilatkozatok tartalma tekintetében van csupán különbség. Ez a törvénymagyarázat felel meg egyébként annak a megfontolásnak, amely a törvényhozást e mentesség statuálására vezette, t. i. „a jog bátor és tartózkodás nélküli képviselete, a vádlottak szabad védelme" (Btk. Min. Ind.), amely elv szükségessé teszi, hogy a perben álló felek s ezek képviselői a büntetés alól kivétessenek. Nyilvánvalóan nem alkalmazható ez az elv a perben kihallgatott tanukra, tolmácsokra és szakértőkre, akik nem állnak jogi harcban a felekkel. Ha a törvényhozás a Btk. 266., illetve a Bv. 17. §. első bekezdéseiben adott mentességet a tanuk vallomásaira is ki akarta volna terjeszteni, ennek határozott kifejezést adott volna, a Bv. 17. §-ában említett tényállítás és kifejezés alatt azonban a tanúvallomás nem érthető. Mindezek szerint tehát a koronaügyész alapos perorvoslata folytán ki kellett mondani azt, hogy a Bv. 17. §. első bekezdése a tanuk által vallomásaikban tett nyilatkozatok tekintetében nem alkalmazható s így megsértették e törvényt az ügyben eljárt bíróságok azáltal, hogy a vádlottat ez okból fölmentették. III. Mégis a fölmentés egyéb okból törvényszerű volt Igaza van ugyanis az eljárt kir. járásbíróságnak abban, hogy a tanúvallomásra alapított bizonyítási rendszer dőlne meg akkor, ha a tanú az igazságnak és lelkiismeretének megfelelően nem bizonyíthatja a polgári perben vitás egyik vagy másik ügyfélre ter-