Büntetőjogi határozatok tára. VII. kötet (Budapest, 1927)

Anyagi jog. 41 állapítja meg, hogy a zsidóság gyűjtőfogalma alatt az izr. hitfelekezetet alkotó hívők összességét, vagyis a Btk. 172. §-a szempontjából magát az izr. hitfelekezetet is kell érteni; következéskép, aki ebben a törvényszakaszban körülírt móddal általánosságban a nem zsidó vallású honpolgárokat a zsidóság összessége ellen izgatja, az az izr. hitfelekezet ellen követ el izgatást. Ezek szerint nem tévedett a kir. ítélőtábla, midőn az általa valónak elfogadott és a Bpn. 33. §-ának utolsó bekezdése értelmében a m. kir. Kúria határozatának meghozatalánál is irányadóul vett tényállás alapján vádlottnak vádba vett cselekményében a Btk. 172 §-ának második bekezdésében meghatározott, az 1912 : LXIII. t.c. 19. §-ába ütköző, azonban a Btk. 92. §-ának alkalmazása folytán a Btk. 20. §-ának második bekezdése értelmében minősülő hitfelekezet elleni izgatás vétségének tényálladékát ismerte fel. Ez az ítélet megfelel a Btk. 172. §. második bekezdése célzatának is. E törvényhely ugyanis a lehetőséghez képest biztosítani kívánja a társadalmi rendet, a honpolgárok nyugalmát, ezen a réven az állam belbékéjét. Büntetéssel sújtani rendeli tehát mindazokat az izgatást magukban foglaló cselekményeket, amelyek a honpolgároknak nyugalmát a törvénybsn meghatározott módon olyan mérvben veszélyeztetik, hogy ezáltal a közrend és az állam beibékéje is csorbát szenvedhet. Már pedig a zsidóság elleni féktelen izgatás, különösen a mostani szélsőséges politikai irányzatok idején, igen könnyen erre az eredményre vezethetne, ha arra a törvénynek fentebbi rendelkezését nem lehetne alkalmazni. A Btk. 172. §. második bekezdésének fentebbi értelmezése tehát nemcsak a törvény szellemének, hanem a közérdeknek is megfelel. Mindezek alapján a m. kir. Kúria úgy találta, hogy az alsófokai bíróságok nem alkalmazták tévesen a Btk. megfelelő rendelkezését ama kérdésben, hogy a vádlottnak vád alapjául szolgáló tette megállapítja-e valamely bűncselekmény tényálladékát, midőn vádlott bűnösségét a Btk. 172. §-ának második bekezdése s az 1912: LXIIh t. c. 19. §-a alapján megállapították. A Bp. 385. §-ának 1. a) pontjában meghatározott anyagi semmiségi ok tehát nem forog fenn, következéskép vádlottnak és védőjének erre fektééit semmiségi panaszát, mint alaptalant, a Bpn. 36. §-a alapján el kellett utasítani.