Büntetőjogi határozatok tára. VII. kötet (Budapest, 1927)

93 Anyagi jog. rendelkező részében megjelölt vádbeli cselekményeit, tekintettel arra, hogy ő két meghalt király ellen követett el sértést, tehát két jogi érték ellen követett el bűncselekményt, kétrendbeli, az 1913 : XXXIV. t.-c. 2. §-ába ütköző s ezen szakasz második bekezdése szerint minősülő és büntetendő nyomtatvány útján elkövetett királysértés vétségének minősítette s azokban a vádlottat, mint a St. 33. §-ának első bekezdése szerinti szerzőt, büntethetőséget és beszámíthatóságot kizáró ok hiányában bűnösnek mondotta ki. Az a körülmény, hogy a közvádló a Btk. 141. §-ának második bekezdésébe ütköző vétség miatt emelt vádat s a semmiségi panasz is ennek a vétségnek megállapítása végett használtatott, a tettazonosság keretében nem gátolhatta a kir. Kúriát a vádlott cselekményének törvényszerű minősítésében, mert felmentő ítélet lévén a felülvizsgálat tárgya, a Btk. 325. §-ának második bekezdése szerint a vádlott cselekményének minősítésénél a bíróság, tehát a kir. Kúria sincs i vádló indítványához kötve. Egyébként a kir. Kúria azért nem fogadta el a közvádlónak azt az álláspontját, hogy *a vádbeli cselekményeket a Btk. 141. §-ának második bekezdése szerint kell minősíteni, mert alkotmányunk szerint a törvényesen megkoronázott magyar királynak mindenkivel, tehát a királyi ház tagjaival szemben is magasan kiemelkedő közjogi állása van, ennek jellegét a király halála sem változtathatja meg; aki tehát mint Magyarország törvényesen megkoronázott királya halt meg s életében a trónjától meg nem fosztatott, az a halála után sem sorozható a királyi ház tagjai közé^ hanem őt, mint királyi felségjogainak teljes birtokában meghalt magyar királyt a jelen Ítéletben kifejtettek szerint az 1913: XXXIV. t.-c. 2. §-ában meghatározott kiváltságos védelem illeti meg. Ebből az okból a törvényes uralkodása közben meghalt királyt és annak emlékét, avagy a' trónvesztett királyt a tényleges uralkodására vonatkozóan ért sértő, meggyalázó cselekmény sem vonható a Bv. 22. §-ának e rendelkezése alá; e részben tehát ítéleteikben téves álláspontra helyezkedtek az alsófokú bíróságok, midőn a vádlott cselekményeiben ügyane §-ban meghatározott vétség tényálladéki elemeit ismerték fel: valamint a kir. ítélőtábla ítéletének e részben helyesen kifejtett vonatkozó indokolása szerint tévedett az elsőfokú bíróság abban is, hogy a Bv. 23. §-a szerint megkívánt magánindítvány hiányától eltekintett.