A törvényességi óvások gyakorlata. A Legfelsőbb Bíróság törvényességi óvások folytán hozott határozatai 1958. XI.-1960. X. (Budapest, 1961)

pénzkészletét használta fel magántartozása kiegyenlítésére ; így a társadalmi tulajdonban levő pénzkészlettel sajátjaként rendelkezett. A Legfelsőbb Bíróság ezzel az állásfoglalással nem ért egyet. Sikkasztás bűntette csakis akkor valósulhat meg, ha az elkövető részéről jogtalan eltulajdonítási szándék áll fenn. Ily szándék nem állapítható meg, ha az elkövetőben bizonyítottan kezdettől fogva megvolt a visszaadási készség és ennek objektív lehetősége is fennforgott. A terhelttel szemben, aki a pengéket a pénztárból kivett pénzzel fizette ki, de a pénzt ebéi után mindjárt visszatette a pénztárba, az eltulajdonítási szándék megállapítása kizárt. Tévedett ennélfogva a megyei bíróság, amidőn a terhelt terhére a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett sikkasztás bűntettét megállapíthatónak látta. E részben a Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvásnak helyt adott. A járásbíróság a terheltet az elenyészően csekély illetéktelen nyereség tekintetében elkövetett árdrágító üzérkedés bűntette miatt ellene emelt vád alól — bűncselekmény hiányában — azért mentette fel, mert bizonyítottnak vette, hogy a terhelt a borotvapengéket nem továbbeladási célból vásárolta. Ezt az állásfoglalást a megyei bíróság is magáévá tette hivatkozott ítéletében. A törvényességi óvás szerint abból a megállapított tényből, hogy a terhelt 550 db, tehát saját, sőt családja szükségletét is tetemesen meghaladó mennyiségű pengét vásárolt, csakis arra kell következtetni, hogy a pengéket vagy legalább is azok jelentős részét nyereséggel kívánta továbbadni. A Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvásnak ezzel a részével nem ért egyet. Nem kétséges, hogy általában véve az olyan rendkívül keresett cikk, mint aminő a borotvapenge, nagyobb tömegben történt megvásárlásából rendszerint okszerűen következtethető a nyereséggel történő értékesítési szándék. A jelen ügyben azonban oly körülmények merültek fel, amelyek e következtetést — az adott esetben — lerontják. Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy a terhelt eredetileg csupán 50 db pengét szándékozott vásárolni, amely mennyiséggel kapcsolatban az árdrágító üzérkedési szándék fel sem merülhet. A terhelt csak utóbb — amikor L. A. az általa megvásárolt árucikket készpénzben nem tudta kifizetni —, hogy L. A. vásárlását ne szalassza el, egyezett bele a „borotvapengékkel való fizetésbe". Az ügylet létrejöttének körülményei, a terhelt kezdeményező magatartásának hiánya is arra enged következtetni, hogy a terhelt a nagy mennyiségű borotvapengével nem akart üzérkedni. Az üzérkedési szándék hiányára mutat továbbá, hogy a terhelt az összes pengét hazavitte a lakására, holott — üzérkedési szándék fennforgása esetén — az értékesítés legkönnyebb és leggyorsabb módja lett volna a hiánycikket képező pengéknek az üzletben való kiárusítása. 121